VÁRSZEGI LÁSZLÓ (1927) TAKSONY – HIRD

(Várszegi László a Hirdre került taksonyiak közül a legintenzívebben és legtudatosabban tartja a kapcsolatot a szülõfölddel. Évek óta dolgozik Taksony történetének megírásán. Felsõszeli rokonaikat szokták látogatni, Taksonyon csak távoli rokonai maradtak, de mindig ellátogat a faluba, ha otthon jár. Részt vett a kitelepítés 50. évfordulójának emlékünnepségein, valamint a kitelepítettek bikali találkozóján. Több alkalommal beszélgettünk, a kötetlen beszélgetések, illetve a diktafonos interjú szövegét együtt közlöm itt.)

V. L.: Nagyapám 1946-ban halt meg, így nagyanyám kapta a fehérlapot (kitelepítési okirat), vele együtt vittek minket is. A szüleimet elvitték Csehországba a deportálásokkor. A taksonyiakat áprilisban hozták át, két vagy három szerelvénnyel. 70–80 százalékát ekkor telepítették ki, csak néhány család maradt ki. Akik maradtak, azokat már nem teljes szerelvénnyel hozták, hanem valahova odacsapták.

Így került például a nagyanyám is május végén, a hidaskürti-galántai vegyes szerelvényre.

Minden további nélkül fölvettek bennünket gyerekeket a nagyanyám fehér lapjára. (Azt is elmeséli, hogy játszották ki a deportálást, hogy maradtak otthon s csak a szülõket vitték el Csehországba.

Részletesen elmeséli a deportálás körülményeit, kik szöktek még pluszba velük a vagonban, mi lett a sorsuk.) 130

Itt a haranglábnál kapott nagyanyám házat és hozzá való földet. Részben nekiálltunk, hogy folytattuk a munkát (a mezõgazdasági munkálatokat), részben mivel éppen aratás elõtt voltunk, kiadtuk az aratást azoknak, akiké eredetileg volt ez a föld. A szõlõt is õk mûvelték. A szénakaszálást is õk végezték.

Kérdezõ (K): Ez a sváb család még most is itt lakik a faluban?

V. L.: Õk úgy vannak, hogy közülük egy él, aki a kitelepítéskor kislány volt. Jó viszonyban voltunk mindig azzal a családdal.

K: Furcsa, hogy semmiféle ellentétet nem szült itt falun belül a betelepítés.

V. L.: Ez roppant érdekes! Magamban én is sokat gondolkodom azon, mi késztette õket erre a barátkozásra, mert ezt kell mondanom. Ahol mi laktunk, abban a házban két hozzám hasonló korú fiú volt.

Kezdettõl fogva, talán nem telt bele egy hónap és már együtt ültünk a kocsmában, beszélgettünk. Az égvilágon semmi probléma nem volt. Hogy bennük mi motiválta ezt? Bûntudat lehetett? Mi motiválhatta, hogy velünk ilyen barátságba keveredtek, és nem csak konkrétan velünk, hanem általában a felvidékiekkel.

Például K. F. bácsi lányának, K-nak pár hónap eltelte után az udvarolt, akinek a házába kerültek. Hogy mi lehetett? Errõl így soha nem volt szó konkrétan, talán hogy közelebb érezték magukhoz a felvidékieket, mint a helyi magyarokat? Nekik inkább a helyi magyarokkal voltak nézeteltéréseik, a helyi magyarok viszont azt mondják, hogy a háború végén a németek nagyon elszemtelenedtek, nagyon magabiztosak voltak és a magyaroknak már lapítaniuk kellett. Hogy ez így volt vagy nem, én azt már nem tudom ellenõrizni, de egy biztos, hogy közelebb által a felvidékiekhez, mint a helyi magyarokhoz.

K: Ezt ma is lehet érezni?

V. L.: Hát ma már nem. Talán egy példát tudok erre mondani, hogy él azért a németekben egy kellemetlen emlék az itteni magyarokkal kapcsolatban. A lányom, aki sváb fiúhoz ment, valamiért összeszólalkozott egy helybeli bácsival. Azt mondta neki, hogy Z. bácsi, fogja be a száját, mert maga olyan szemét volt, hogy amikor az apósomékat telepítették ki, akkor maga még azt az eldugott zsírosbödönt is kiásatta, pedig ott voltak a kisgyerekek, hogy még azt se vihessék el”. Erre az volt a válasz, hogy „te csak fogd be a szádat, te nem tudod, mit csináltak itt a svábok, stb.”. Úgyhogy ilyen dolgok is vannak. De másoktól is hallottam, hogy 1947 után úgy érezték, most vissza lehet ütni a svábokon. Elmondok egy másik példát: elsõ nyáron italozás mellett az egyik német gyerek, L. elmesélte, hogy keveredett ki a budai ostromból a háború alatt, amit itt azelõtt nem nagyon mondott el senkinek. Úgyhogy valami bizalmat éreztek irántunk, arra lehet következtetni.

K: Ezek a barátságok, szimpátiák fiatalok, házaspárok vagy kik között szövõdtek inkább?

V. L.: Nem, nem tudok róla, hogy házaspárok között kifejlõdött volna olyan barátság, hogy összejárás, vagy ilyesmi, de segítõkészek voltak. Nekünk is mind a két szomszédunk sváb volt és nagyon jó barátságban voltunk, segítõkészek voltak. Állítom, hogy jobban számíthattunk rájuk, mint bárkire, akár Taksonyon. (…)

K: Politikailag mennyire voltak mozgósíthatók a felvidékiek?

V. L.: Hát, nem nagyon. Eléggé passzívak voltak, nem folytak bele a politikai életbe. Kezdõdött azzal, hogy mikor idejöttünk, még a kisgazda párt mozgolódott, de rövid idõn belül ugye kiszorult a palettáról.

Amikor idekerültünk, még mûködött a nemzeti bizottság, és ennek a népkoalíciós képviselõje volt az, aki ezt mûködtette. Ebben a helyiek voltak benne, adott volt a szituáció. Az 1947-es választások után is változatlan maradt a helyzet, nem volt ott felvidéki. Késõbb a kommunista pártban még nem voltak felvidékiek, de a dolgozók pártjában már igen, apámat is beagitálták. Nem volt ez probléma különösebben, mert mi voltunk itt az egyetlen család, akik nem gazdálkodtunk, mert otthon sem gazdálkodtunk, apám állásban volt, nem voltunk rákényszerülve. Nem beszélve arról, hogy kezdetben az sem volt eldöntött, hogy egyáltalán itt maradunk-e? Hisz nekünk a rokonságunk itt volt, apámnak három testvére itt maradt Trianon után. Felmerült, hogy fölmegyünk valahová Pest környékére, de 1948-ban azért már úgy nézett ki, hogy most már maradunk.

(Visszamenõleg elmondja, hogy 1947 augusztusában illetve szeptemberében a szülõk is utánuk szöktek Magyarországra, illetve a nagynénje férje is. Õk is kaptak külön lakást, lassan rendezõdtek a viszonyok.)

K: Mi döntött amellett, hogy itt maradtak?

V. L.: Tulajdonképpen az, hogy rájöttünk, hogy itt meg lehet élni. Fõleg az, hogy az egyik szomszédunk bevezetett a piac rejtelmeibe, azóta úgy ismerjük a piacot, megtanított feketézni (nevet), itt volt a város, viszonylag gyorsan lehetett pénzt csinálni. Ez a sváb szomszéd néhány helyet megmutatott, ahol 131 lehet eladni, fõleg tejet. Itt fölvásároltuk a faluban, ott eladtuk. A bort Máriakéméndrõl hoztuk, azt is eladtuk. Abban az idõben a feketézésbõl, késõbb még jöttek a feketevágások, meg lehetett élni… akkor már tudtuk, hogy itt maradunk. De 1947-ben még az is foglalkoztatott, hogy itt maradjunk-e Magyarországon, ne menjünk-e valahová tovább. Mindegy volt akkor, mozgékony állapotban voltunk. Apámnak egy gyerekkori barátja Argentínában élt, esetleg oda, de csak a gondolatig jutottunk el, tovább nem … Maradtunk.

K: A helyi magyarok hogy fogadták magukat?

V. L.: Hát talán egy kicsit láttak bennünk valamiféle ellenséget, de nem volt súlyos. Vagy inkább vetélytársat, aki abból visz el, amit talán õk elvihettek volna. Késõbb rájöttek, hogy törvényesen nem juthattak volna hozzá ehhez a vagyonhoz, annál is inkább, mert mire mi jöttünk, néhány itteni magyar már kielégítette ezeket az igényeit, megkapták a svábok házát. Úgyhogy aztán már nagy esélyük nem volt javak megszerzésére. Így nem jelentettünk konkurenciát, de nagy barátságok sem alakultak ki. Egy ideig még a felvidékiek egymás között ápolták a kapcsolatot, de aztán ez is megszûnt.

K: Lehet, hogy azért alakult ez így, mert sok helyrõl jöttek (több faluból) a felvidékiek?

V. L.: Lehet, hogy ez is közrejátszott, de beszéltem pl. vaskútiakkal, ahol egy helyrõl vannak, és ott sem jobb a helyzet, ott sincs olyan élõ kapcsolat.

K: Mi lehet a magyarázata?

V. L.: Gondolom, mindenki elindult a maga életútján, úgy alakult ki az új környezete, az új kapcsolatok, hogy inkább azt követte.

Egyébként bennem legtöbbször az kelti a legnagyobb hiányérzetet, hogy nincs egy ember, akivel beszélgethetnék, akik együtt vannak, pl. a vaskútiak, õket nem foglalkoztatja különösebben, hogy egymással társalogjanak, én meg ha hazamegyek, szinte lesem az alkalmat, hogy valakivel találkozzak, aki hozzám hasonló korú, úgy tudja azt a régi kort idézni, mint én.

K: Az itteniek között nem akad senki, akivel tudna ilyesmikrõl beszélgetni?

V. L.: Hát, talán az F-ék, bár azok galántaiak voltak, és messze is laknak ide, még talán a D-ék, velük szoktam is beszélgetni, de annyira nem, hogy elmenjek hozzájuk … nincs ezekben az emberekben egy ilyen igény.

K: A gyerekeiknek mennyit adnak át ebbõl a tudásból – a szülõföldrõl, az emlékeikrõl, a kitelepítésrõl?

V. L.: Úgy gondolom, hogy akik itt vannak felvidékiek, az otthoni kapcsolataik azért maradtak meg ennyire, amennyire még vannak, mert volt egy idõszak, amikor érdemes volt hazamenni. Be lehetett ott vásárolni. A legtöbbnek túl közeli rokona nem maradt, ha valaki hazament, akkor azt hallotta az ember itt a faluban, hogy mit vásárolt. Mi is, ha elmentünk vásároltunk, de nem ezért mentünk! Nem hinném, hogy a gyerekeik túlságosan tartanák ezt a hovatartozást és az a gyanúm, hogy az unokák már egyáltalán nem.

Nekem a gyerekeim még mind jártak otthon, még valamennyire mindegyik ismerõs ott, tudja, hogy hol laktunk, kik vannak ott ismerõsök, rokonok. Az unokáim is jártak ott, de most már olyan föl sem merül, hogy valamelyik azt mondja, hogy elmehetnénk, hogy kezdeményezné valamelyik is, hogy menjünk el Taksonyba. Ez valahol érthetõ is, hiszen még a környék sem olyan különleges, ami miatt nekik vonzó lehetne. Egyéb motiváció meg nincs.

K: Másrészt, a kapcsolatok két félen múlnak, vagyis kérdés, hogy az otthoniaknak mennyire van igényük erre?

V. L.: Hát azt hiszem, ott sem jelentkezik ez az igény. Ahogy kihalnak a közelebbi rokonok, akik még személyes ismerõsök voltak, úgy halványul a dolog.

Az elsõ években nagyon sûrû volt a levélváltás, követni lehetett az otthoni eseményeket. Amikor a deportáltak hazakerültek Csehországból, még inkább megerõsödött a levelezés. Aztán kezdett ritkulni.

Most már külön szám, ha húsvétkor, karácsonykor írunk, kapunk egy-egy lapot. Mi már gyakorlatilag csak a Z-ékkal vagyunk kapcsolatban Felsõszeliben. Taksonyiakkal már nem is, nem volt közös nevezõnk, ami alapján lehetett volna.

K: Mikor volt az az idõszak, amikor még esküvõkre, családi alkalmakra hazajártak?

V. L.: Nem nagyon volt ilyen. Amikor még ez a kapcsolat jól tartható lett volna, az ötvenes években, akkor nem lehetett menni. Amikor már csak elhatározás és pénz kérdése volt, és nem is sok pénz, akkor már túl nagy volt a távolság, tíz év. Akkor már késõ volt. Még volt olyan, hogy elmentünk taksonyi, kürti búcsúra, de ezek már nem voltak olyan minden áron való menések. Ha 1947 után lehetett volna folyamatosan, rendszeresen hazajárni, biztos másképp alakult volna. Közösségi szinten is úgy van, hogy ha a 132 hivatalos szervek nem támogatják ezt a kapcsolattartást, akkor nem tudom, hogy történik e valami. Ahogy a vaskútiak elmentek szervezetten Taksonyra (az 50. évfordulóra), ahhoz kellett a helyi önkormányzat támogatása.

K: Ön is otthon volt ezen az ünnepségen. Hogy ítélte meg, mennyire volt õszinte, belsõ késztetésbõl született akció vagy egy formális, kirakatrendezvény?

V. L.: Bevallom õszintén, én inkább kirakat dolognak láttam. Igazából ötven év nagy idõ. Mikor elkerültünk, mindenféle reményekben ringattuk magunkat, azt mondtuk, hogy ez nem lehet igaz… meg most ezen az ünnepségen sokan voltak, akik még fiatalok voltak, mikor a kitelepítés történt, azok már kevésbé kötõdnek. Én is a fiatalabbak közé tartoztam, de még azok közé, akiknek nagyon sok emlékük van Taksonyon, és már megöregedtek. Akik öregebbek voltak, azok már meghaltak. A fiatalabbak csak érdekességbõl jöttek el talán.

K: Maguk mikor látogattak elõször haza Taksonyra?

V. L.: Én 1966-ban (sokáig számolgat). Elõtte átutaztam Galántán, mert két vagy három alkalommal jártam az NDK-ban, de otthon nem jártam. Így alakult. Elmentem volna én már haza, de beugrott egy-egy ilyen nyaralási lehetõség. Szorgalmas NDK látogató voltam akkoriban, mert én elváltam 1962-ben, és megismerkedtem még az év nyarán valakivel egy nyaralás alkalmával, aki NDK-s volt. Mindig nyáron odamentem, és ez úgy elütötte nekem a taksonyi utat. Aztán 1965-ben megnõsültem, és a következõ nyáron mostani feleségemmel mentünk Taksonyra.

K: Milyen érzés volt ez a visszatérés Taksonyra?

V. L.: Hát az egy felejthetetlen érzés volt. Az volt a szörnyû benne, hogy az én emlékeimben egy nagyon szép, nagy község élt, ami olyan mozgalmas. Megérkeztünk, és minden olyan kicsi volt, az emberek közül is egy csomót nem ismertem meg, inkább csak úgy sejtettem, ki kicsoda, húsz év alatt azért változnak az emberek. De az illúziók azok összeomlottak az elsõ alkalommal, mikor hazamentem. Minden más volt, semmi sem olyan szép, ahogy azt annak idején én elképzeltem. Azóta már nincs meglepetésem.

Nagyon érdekes, hogy mikor idekerültünk Hirdre a háború után, olyan fölszabadultnak éreztem magam, mintha kiesett volna a háború, kiesett volna 1946, minden kiesett volna. Ott folytatjuk most, ahol 1944-ben abbahagytuk, ilyen érzés volt. Itt mindenki magyarul beszél, itt nincs problémám, hogy engem valaki lenéz, ez olyan jó érzés volt. A mi családunk soha nem emésztette meg Trianont, apám testvérei mind Magyarországon maradtak, apám a fiatalkorát Budapesten töltötte, nagyanyámnak is Budapest ismerõs volt, ezek mind olyan mozzanatok voltak, amik ott is mindig egy kicsit Magyarországhoz kapcsoltak bennünket.

Úgyhogy ez az új helyzet egy fölszabadulást jelentett, minden nehézség ellenére. Ez az egyik.

A másik pedig, hogy ez a város, Pécs, nagyon megfogott. Szép volt, megkapó. Meg otthon sok kilátásunk nem volt, mi ott kulákok voltunk, tudtuk, hogy sok babér ott számunkra nem terem. Apám túl magyar volt ahhoz, hogy ott jól érezze magát. Engem nem az viselt meg, hogy deportáltak, azt el tudtam volna fogadni, hogy ezt el kell szenvednünk a magyarságunkért, de voltak ott olyan szerencsétlen családok, akik dehogy tudták, hogy mi is volt a bûnük.

A magyarságot tudatosan meg sem élték, mégis megszenvedték. Érdekes, hogy apámat jobban kínozta a honvágy, mint anyámat, még a halála elõtti évben is foglalkoztatta az otthon. Azt mondta, hazamegyünk és az egész nyáron a Sárd-parton fog üldögélni. Azt figyelmen kívül hagyta, hogy azóta szennyvíz lett belõle. Anyám kezdettõl fogva soha nem mondta, hogy jó lenne hazamenni. Azt hiszem, anyám jobban beilleszkedett, jobban érezte magát, mint otthon, mert anyám volt az, akinek a mindennapi problémákat meg kellett oldania, hogy holnap is legyen ebédünk, tiszta ruha legyen, néha nem is tudom, hogy csinálta.

Neki voltak mindig ötletei, hogy csináljunk pénzt. Apám különféle alkalmi munkákkal keresett pénzt, aratás, ilyesmik, 1953-ban aztán megválasztották tanácselnöknek, 1958-ig volt…

K: Hogy esett pont rá a választás?

V. L.: Ahogy az akkoriban ment, õt találták egyedül alkalmasnak, mert benne volt a pártban és munkás is volt. De ma is akárkit megkérdez a faluban, nem mondanak rá rosszat. Nem volt senkivel lekezelõ.

(Az 1956-os magatartásáról beszél, sikerült pártatlannak maradnia, nem vett részt semmiben egyik oldalon sem. Majd a tsz-rõl beszél, már 1956 elõtt voltak próbálkozások, igazából 56 után kezdett el mûködni, mint mindenütt, kötelezõ belépésekkel. Az elsõ tsz-elnök egy helyi magyar volt, utána D. bácsi lett, felvidéki betelepített. Nem sokáig maradt önálló a hirdi tsz, összevonták a környezõ településekével. 133

Öt községgel, bogádi központtal. A felvidékiek földjei a tsz tulajdonába kerültek, a falu lakosainak többsége az iparban helyezkedett el, csak néhány asszony járt a tsz-be dolgozni. Most a kárpótlással kerülnek vissza ezek a földek a tulajdonosokhoz, nagy részük marad bérletben a tsz-nél, kevesen vették ki, hogy gazdálkodjanak rajta.)

V. L. Nagy lehetõségek voltak itt azelõtt az iparban, itt volt a kenderfonó, a cementgyár, illetve az elõdje a kõbánya, és itt voltak a bányák (szén), sõt sokan Pécsre jártak be dolgozni, úgyhogy itt a megélhetés nem volt probléma.

(Visszatér a piacozáshoz, feketézéshez. Elmesél egy történetet, hogy valaki följelentette õket, hogy boruk van, házkutatást tartottak náluk.)

K: Sokan piacoztak vagy feketéztek a faluból?

V. L.: Voltak néhányan.

K: Ezek felvidékiek voltak?

V. L.: Nem egy se volt ezek közül felvidéki, azok piacra sem jártak.

K: Miért?

V. L.: Nem… otthon sem szokták, meg itt nem is ismerték a viszonyokat. A hidaskürtiek otthon sem jártak piacra Galántára, a taksonyiak jártak árulni. Mi is jártunk. Itt a svábok jártak piacra, nagyon értették. Kezdetben nem tudtuk, miért csinálnak annyi hurkát disznóvágáskor. Vitték a piacra, eladták.

Nálunk, ha Taksonyon disznóölés volt, azt magunknak csináltuk. Ezek árulták a sonkát, szalonnát, zsírt, mindenfélét. Megtanultuk tõlük, hogy lehet ezt így szépen csinálni, megérte. (…) Az interjút Árendás Zsuzsa készítette 1999 decemberében. 134