KUBOVICS-CSALÁD TAKSONY – MALÁ ÈERNO©T – TAKSONY

„Az egész falu kint volt az állomáson, mindenki zokogott, olyan volt a búcsúzás, mint egy temetés.”

Rokonságunkból a Kubovics családot elõbb Csehországba, a Szudéták-vidékére deportálták, majd késõbb kerültek Magyarországra. Erre így emlékeznek vissza:

„1948. január 28-án a kora hajnali órákban falunkat, Taksonyfalvát körülvette a csendõrség, ugyanis elõzõ este az érdekelt családok megkapták a deportálásról az értesítést. A házak udvarán megjelentek a teherautók, és megkezdõdött a költöztetés. Csak azt vihettük magunkkal, ami egyetlen teherautóra fölfért.

Hirtelen raktuk össze a legszükségesebb bútordarabokat, ruhanemût, élelmiszert és tüzelõanyagot. Akkortájt ugyanis két kiskorú gyerekrõl, egy 9 éves és egy 12 évesrõl kellett gondoskodnunk. Ott kellett hagyni a bútorainkat, állatainkat.

A legelkeserítõbb az volt, nem tudtuk, hová visznek bennünket, és mi okból kell elhagyni otthonunkat.

Csak azt mondták, hogy háborús bûnösök vagyunk, és mindezt büntetésként érdemeljük, holott semmiféle politikai vagy egyéb vétségünk nem volt. Mikor az autó megérkezett velünk az állomásra, bevagoníroztak bennünket üres marhaszállító kocsikba, ahol mínusz 15 fokos hideg volt. Az egész falu kint volt az állomáson, mindenki zokogott, olyan volt a búcsúzás, mint egy temetés. A déli órákban lezárták a vagonokat és elindult a szerelvény. A jajgató, síró emberekkel ismeretlen tájak felé zakatolt a vonat. Szülõfalunktól, Taksonytól másfél napig tartott az út Brünnig, az elsõ állomásig. Meleg ételt kaptunk, de még mindig nem közölték, hogy hová visznek bennünket. Az utazás során a hazulról hozott élelmiszerek közül a burgonya és a zöldség megfagyott, nem tudtuk elfogyasztani. A következõ állomáshely Prága volt, csak itt kaptunk ismét élelmet. A harmadik napon hóborította, hatalmas hegyek közé érkeztünk, ekkor már gondoltuk, hogy a Szudéta-vidéken járhatunk.

Érdekes dolgokra lettünk figyelmesek: egyetlen ház kéménye sem füstölt, embereket nem láttunk, kihalt volt a vidék, életnek semmi jele nem volt. Mint ahogy megtudtuk késõbb, itt valóban megszûnt az élet. Ugyanis az itt élõ német nemzetiségû lakosokat kitelepítették Németországba és a helyükre hoztak minket. A 20. századi népvándorlás résztvevõi, áldozatai vagyunk. Harmadnap érkeztünk Podboøanyba, utunk végcéljához. Az általános elkeseredettséget és tragédiát tetõzte be egy szomorú esemény: a hosszú út közben három kisgyerek megfagyott. Reggel megérkeztek a helybeli gazdák, azok a helybeli cseh lakosok, akik a kitelepített németek vagyonát, földbirtokát megkapták és munkáskézre volt szükségük. Sorra járták a vagonokat, és elsõsorban azokat a családokat választották ki maguknak, ahol a legtöbb munkaerõre számíthattak. 129

A taksonyiak között volt egy özvegyasszony három gyermekkel, aki senkinek sem kellett, és így három-négy napon ott fagyoskodott gyerekeivel a sínek között a vagonokban. Egynapos válogatás után végre minket is megtalált jövendõbeli kenyéradónk, akiben volt annyi emberség, hogy a didergõ, az utazástól elcsigázott két gyermekünket kocsiba tette és lakására vitette, ahol meleg kávét adtak nekik. Holminkat autóra rakva, éjszaka indultunk el a 20 kilométerre lévõ Malá Èernoątra, ahol cselédházakra emlékeztetõ épületekben helyeztek el bennünket.

Szívszorongató kép tárult elénk a lakásban: a hideg tûzhelyen félig fõtt étel, minden berendezés a helyén, a szekrényekben ruhák, edények, az éléskamrában megromlott élelmiszerek és mindenhol töménytelen egér, patkány. Egyszerre világossá vált elõttünk, hogy ezek az elhagyott otthonok arról tanúskodnak, lakóiknak, az itt lakó szudétanémet lakosságnak egyik percrõl a másikra kellett innen elmenekülni.

Másnap már megértettük, hogy miért hoztak ide minket: cselédnek kellettünk. A hatalmas birtokot mûvelni kellett, az ellátásra váró állatokat pedig etetni, gondozni. A következõ nap reggelén a férfiaknak már munkába kellett állniuk, a hatalmas pajtákban megkezdõdött a komló cséplése. Az asszonyok munkája volt kb. 16 tehén fejése és gondozása.

A mi gazdánk a prágai Földosztó Bizottság elnöke és a környék egyik legmódosabb embere volt, ennek ellenére munkánkért nem fizetett egyetlen fillért sem. Három család dolgozott nála ingyen, éjt nappá téve. Egy alkalommal mindannyian összebeszéltünk és megtagadtuk a munkát, fizetést követelve, de hajthatatlan maradt, holott a többi gazda tisztességes bért adott munkásainak. Így más megoldás nem maradt, mint elszökni innen. Leleményesség és alapos szervezõmunka kellett hozzá, hogy megtegyük.

Levelezés útján, szülõfalunkban élõ unokatestvéremmel megbeszéltük (aki gépkocsivezetõ volt), hogy június 10-én, éjszaka eljön értünk és hazavisz bennünket.

Így is történt. Az éj leple alatt csendben felrakodtunk. Szerencsére dombról kellett leereszkednünk, így hangtalanul, magától gurult le a kocsi, ki a birtokról, a faluból. Útközben a gépkocsivezetõ háromszor cserélt rendszámtáblát. A hosszú, fárasztó, rossz úton kisebb bútorok, csomagok is lepotyogtak a kocsi tetejérõl. Rengeteg izgalom és többszöri igazoltatás után másnap, késõ este érkeztünk meg kifosztott otthonunkba. Ingóságunkból semmi nem maradt meg, de mégis bíztunk abban, hogy igyekezetünkkel, szorgalmas munkánkkal helyreállítjuk otthonunkat. Boldogok voltunk, hogy újra otthonunkban lehetünk rokonok, ismerõsök között” – fejezte be elbeszélését, visszaemlékezését.

Lejegyezte: Moncziné Gyõri Ildikó