TAKSONY MORAVKÓ JÚLIA (1928) TAKSONY – PODBOØANY – GALÁNTA

„A visszajövetel fájdalmasabbnak bizonyult.”

127. Taksonyon laktunk. Édesapám, mamám és hat testvérem. Apám a pár hold földjével gazdálkodott. De a család növekedett, és hogy többet tudjon kigazdálkodni a megélhetéshez: voltak hadiözvegyek, idõsek, akiknek fiaik a háborúban voltak, azoktól haszonbérbe vállalta a földeket. Így volt munka elég, összesen 30 hold földet mûvelt.

Édesapám nem volt katona, mivel egyik lábszárán nyitott seb volt, ami gennyezett, naponta kétszer kötözte. Az oroszok bejövetele a falunkba 1945 nagypéntekén történt. Mamánk a családdal a szomszédban volt, az udvari, kinti pincében. (11 éves, 8 és 5 éves öcséim már a háború alatt sem járhattak iskolába, mert ott akkor katonákat szállásoltak. Mikor helyreállt a rend, szlovák nyelvû oktatás folyt.)

A deportálást már beszélték az emberek. Édesapám elment Galántára, mert az volt a vasúti fõvonal és látta a hosszú szerelvényeket: vitték az Ipoly környékieket. Mi is megkaptuk a cédulát, hogy mennünk kell. Nõvéremmel bujkáltunk. Azt gondoltuk, hogy otthon maradnak a szülõk, mivel az orvos járt, hogy a betegeket fölmentik. Apa lába miatt gondoltuk a fölmentést, de nem kaptunk meg, hát csomagolni kellett.

Édesapám összeszedte a zsákokat, megtöltötték gabonával. Mivel harminc hold földdel gazdálkodott, sok volt a gabonánk. Tizenhat holdról szedtem a markot, harminc áros telken állt egy harminc méter hosszú épület. A padlás, a kamra tele volt. Az istállóban kilenc szarvasmarha, egy ló, a disznókat le is vágtuk már az õsz kezdetével. Mama négy tehenet fejt.

Mi, gyerekek ijedten figyeltünk, a szülõk sírtak. Jött a teherautó katonákkal 1947. január 17-én, és felraktak bennünket, vittek Galántára bevagonírozni. Amikor megtelt a szerelvény, elindult, már sötétedett.

Bøeclavban megállt, és hallottuk, már csehül beszéltek a vagonok mellett.

Csak egy testvére volt édesapámnak, akit szintén vittek. Énnekem volt udvarlóm a faluban, aki már egy éve járt hozzánk. Õket a következõ transzporttal vitték. Pár hétig nem tudtunk egymásról. Õ azután megkeresett. Tizennyolc kilométerre voltunk egymástól, ritkán tudott jönni, mert ebbõl 6 km-t lehetett csak vonattal megtenni. Nyáron biciklivel jött. Nagyon akarta, hogy házasodjunk össze, de kemény volt a feltétel. Alá kellett volna írni, hogy ott maradunk. Én nem akartam véglegesen elszakadni a családunktól, hát így hazajövetelünk után, itthon kötöttünk házasságot.

Megérkeztünk Podboøanyba, a szerelvényhez álltak, akik vásárolták a családokat. Minket is két úriember. Az egyik tudott magyarul. Amikor a holminkat lerakták a traktorra, az egyik mondta, hogy mama és a három kisebb gyerek szálljanak az autójukba, úgy vittek tovább még kilenc kilométerre. Uradalmi birtokra kerültünk. Az egyik úriember, a földbirtokos veje, aki Prágában professzor volt, õ hozott magával egy másik úriembert, aki beszélt magyarul.

Az új otthonunk egy nagy cselédház: elõszobából, szobából, konyhából állt. Hideg volt nagyon, apáék letették a sparheltot, a többi cseléd segített, hoztak fát, szenet. Az ablakon és az ajtón hiányzott az üveg, kaptunk kartonpapírt, beszögezték. A magyarul beszélõ úr és a professzor kérdezték, mire van szükségünk. Másnap jött az üveges, berakták az ablakot. A miloszpanyi gulyást küldött.

Harmadnap jött az intézõ és menni kellett a cséplõgéphez. A nagy pajták tele voltak gabonakévékkel.

Ott a munka meg nem szûnt, cséplés után a raktárakban rostáltuk a gabonát, ezt követte a komló, kitakarás, répaegyelés. Az intézõ szigorú volt, a miloszpanyi jó volt, szokott hozni ki uzsonnát.

Amikor 1948 októberében jött az állomosítás, a nagy kastélyban, a gazdaságban mindent átvettek ezek a másféle urak. Szegény miloszpanyi a kastélyparkban, az intézõékkel maradt, míg a lánya el nem vitte Prágába. A fizetést megkaptuk.

A templom, az iskola két kilométerre volt tõlünk. Télen nem nagyon mentünk oda, mert csak földút volt. A kilencéves öcsém ott nagy beteg lett. Kórházba került, Pilzenbe, ahol egy fél évig tartották, még az orvos is vért adott neki. 128

A honvágyunk soha nem szûnt meg, de nem volt kapcsolatunk a faluval. Azt tudtuk, hogy a helyünkbe a hegyekbõl hoztak szlovákokat. 1949. február 25-én megint jött a traktor, és vittek Podboøanyba a vagonhoz. Egy szombati napon érkeztünk meg Galántára. A tizenkilenc éves öcsém, valamint a fiatalok összeszedelõzködtek, és menni akartak Taksonyba, megnézni, mi van az otthonunkkal. Valaki figyelmeztette õket, a mi házunkban olyan szlovák lakik, akinek két farkaskutyája és puskája van, ne merészeljünk a ház közelébe jutni. Így édesapám másnap elment Taksonyba. Az apa öccse örökölte a szülõi házat, de az öccse nem tért vissza a frontról. Ezt a házat a község nem adta ki szlovákoknak. A község a házba két szegény családot helyezett el, akik nem voltak sem csehek, sem magyarok. Azok átadták nekünk a konyhát. Nõvérem ott maradt Csehországban, ott ment férjhez. Én a hazajövetelünk után mentem férjhez.

Szüleim ott maradtak a négy fiúval.

Nem tudom, hogyan értékeljem a kitelepítést, melyik volt nehezebb, az elmenetel-e vagy a visszajövetel.

A visszajövetel fájdalmasabbnak bizonyult, mert a község vezetõi között ott volt a taksonyi segédjegyzõ, aki „elajándékozta” a házunkat a szlováknak, velünk nem törõdött. Mások a faluban maradtak, mert nem vitték el õket: reszlovakizáltak. Õk szégyellték magukat. Még a csehek is jobbak voltak, az itthon maradottak nem adtak senkinek még menedékhelyet sem.

Amikor ezeket leírtam, a két lapot eláztatták könnyeim.