SAJÓGÖMÖR SZÓ JULIANNA (1920) SAJÓGÖMÖR – DVÙR •ABOVREZKY

„Nem vertek, de cselédsorban éltünk.”

122. Egy Sajó menti kis faluból írok, ahol a regék szerint a régmúlt idõkben Mátyás király az urakat lefelé kapáltatta a szõlõhegyen. Bronzszobra ma is itt áll emléknek. Szegény családból születtem. A szüleim földmunkások voltak. Én mint tizenéves leányka jártam szolgálni, hogy besegítsek a családnak. Ha szegények voltunk is, jó visszagondolni azokra az évekre, gyermekkoromra. Szerettem dalolgatni, ami egész életemen elkísért a mai napig is. 1939-ben férjhez mentem Sajógömörre, az akkori uraság parádés kocsisához, két gyerekem született. Sokat dolgoztunk az akkori világban is. Késõbb a férjemet elvitték katonának, így a két gyerekkel egyedül maradtam, míg a front átvonult. Nagyon keserves volt.

Most 83 éves vagyok, egyike a kényszermunkára deportáltaknak. Nagyon fájdalmas visszagondolni, és emlékezni arra a napra: 1946. december 13-ra.

Elõtte való napokban suttogták a faluban, hogy leesik egy csillag. Valami jelenségnek mondták. Hát bizony leesett a mi csillagunk, a magyaroké, akiket kijelölt a bizottság. Este odaállt a katona a kapunkba, és reggelig szolgált. Akkor jött a teherkocsi, 2-3 ember rajta, akik a holminkat felpakolták, de csak ami felfért. Ami meg nem, az maradt bezárva (amíg szét nem lopkodták). Bevittek Tornaljára az állomásra, ahol hosszú szerelvény várt ránk, és beraktak egy vagonba, két családot együtt. Az egyik oldalra az egyiket, a másik oldalra a másikat, az állatokat is egy vagonba velünk.

A szerelvény estefelé indult el az állomásról. Ki sem lehet mondani, mit kínlódtunk, amíg mindenkit bevagoníroztak. A szerelvényt végig katonaság õrizte. Nagy sírás-rívás közt vártuk az indulást. Elindult a szerelvény a nagy hideg éjszakában. A gyerekek egy fapados kupén, az egyik lócán mi ültünk öten, szembe velünk egy másik család, õk hatan, az egyik gyerek felfeküdt a csomagtartóra. Nagyon nagy hó volt, csak lassan ment a vonat. Volt olyan hely, ahol csak döcögve ment, és elõtte viharlámpával világított egy ember, mert nem látszott a sín a hóban. Akik a vagonban maradtak, kályhát állítottak, és tüzeltek. Ennivalónk nem volt, mert nem tudtuk, ki megy, ki marad. Az átkozott levelet (útipasszust), amire rá volt írva a hely, ahova vittek, csak délután adták át. Utána már õrizték a házat.

Zsolnán másnap megállt a szerelvény, a katonaság adott levest és krumplis tésztát. Jól esett, mert éhesek voltunk, utána elért minket a hasmenés, egész éjszaka vedren ültünk. Bizony máskor, már ahol másodszor is megállt a vonat, nem nagyon mertünk enni. Amikor megállt a vonat, szaladtunk a vödörrel a mozdonyhoz melegvízért az állatoknak. Volt úgy, hogy nem értünk vissza a saját vagonunkba, ezért ismeretlenekhez bekopogtunk, és a következõ állomáson mentünk a helyünkre.

Késõ este értünk a „tetthelyre”: a vasútállomáson három-négy egyenruhás ember volt, akik megnézték a papírokat. A správca és a ąafáø (azaz a gondnok meg az intézõ) kétlovas szekérre pakolták a kevéske holminkat és tíz órára érkeztünk a nekünk kirendelt helyre, ami hét kilométerre volt az állomástól. Behordtuk az ágyat a földre, és mivel az ablakban nem volt üveg, szalmazsákot tettünk a helyére. A szekéren a holmink ott maradt reggelig. Valami állami gazdaság volt Beneąov mellett: Dvùr •abovrezky. A két gyerek megbetegedett verességben, én otthon maradtam velük. A férjemet hajtották térdig érõ hóban léket vágni a halastóra. Jártunk dolgozni az ólba, a mezõre, építkezésre, mikor hová kellett a munkaerõ. Jártam takarítani Beneąovba, a správcáékhoz.

Nagyon szerettek bennünket a csehek. De hiába, a honvágy húzott haza. Érdeklõdtünk egymás iránt, kit hova, milyen messze vittek. A testvérem nem akarta vállalni az óli munkát, ki sem hagyta pakolni a holmiját, inkább megfizette a fekbért a vagonért. Késõbb idejöttek, a mi pusztánkra, itt volt a faluból három család. Mindig összejártunk egymáshoz.

Prágába is el kellett menni komisszióba. A gyerekek itt kezdtek el iskolába járni. Reggel korán, térdig érõ hóban mentek a faluba. Nem értették a tanítót, hogy mit beszél, csak mutogattak, míg hosszú idõ után valami tapadt rájuk. (Hiába, otthon csak magyarul beszéltek.) Jött a karácsony, ami nagyon keserû ünnep 123 volt. Kerestük a rokonokkal egymást. Az egyik megtalált, és itt maradt nálunk. Ez volt az ünnep. Vasárnaponként is mentünk a magyar ismerõsökhöz. Voltak, akik hazaszöktek, a papírokat késõbb küldtük utánuk. Szóval, keserves élet volt az, nem is lehet leírni. Leveleztünk az otthon maradt rokonokkal.

Nem vertek, de cselédsorban éltünk, ganajt terítettünk nagy hóban, kapáltunk, meg mindenféle kemény munkát csináltattak velünk. Gondoltuk, hogyha egy kis pénzt gyûjtünk, hazavitethetjük magunkat.

Voltak olyanok is, akik saját költségükön hazamentek.

Mi megvártuk a szabadulás idejét. 1949. február 28-án újra transzport vonat hozott haza. Katonák vittek ki az állomásra, és pakoltak be újra a hosszú szerelvényekbe. De a szabadulás már boldogabb volt.

A nagysága, akihez jártam takarítani, kijött utánunk, és rimánkodott, hogy maradjunk, mert õ bevitet magához a városba. Mi azonban semmi pénzért sem maradtunk volna.

Csak azt nem értem öreg fejjel sem, megszomorodva lelkileg, és két könyök-mankóra nyomorodva, mit akartak ezzel elérni az akkori államhatalmak? Minden eszközzel arra törekedtek, hogy a lakosságcserével, a csehországi kényszermunkával és a reszlovakizációval széthajigálják a magyar kisebbséget. Miért csinálták ezeket a magyarellenes dolgokat? Figyelmen kívül hagyva minden nemzet jogát, amely csakis a vesztesnek mondott magyarokat nem illette meg. Nem kérdezték meg a magyar embert sem, akar-e csehszlovák állampolgár lenni. Igyekeztek tudatosan a deportáltakat minél messzebb szétszórni egymástól, de hiába, mert kerestük egymást.

Remélem, hogy ez a szörnyûség még egyszer nem ismétlõdhet meg, mert Európában most már az a szabály: „Egyik ember olyan, mint a másik, bár a bõre barna vagy fehér.” És mi, magyarok akkor miért énekeljük, hogy „Hazádnak rendületlenül légy híve, ó magyar.” Mi aztán igazán megtapasztaltuk, hogy milyen hontalanul élni.