NASZVAD Naszvadi történetek

119 .(Naszvad községben vagyunk, ahol tétován kerestük szülõházunkat, szeretteink otthonát. Néhány áttelepített család személyes sorsán keresztül szeretnénk bemutatni, hogyan állták meg helyüket a világban, miken mentek keresztül, miképpen bizonyítottak hazaszeretetbõl, emberségbõl és összefogásból.) 

MÁTYUS LAJOS (1935) NASZVAD – CSÁSZÁRTÖLTÉS

„A szülõknek, nagyszülõknek hosszú évekbe tellett, hogy feloldódjanak.”

1947-ben a szlovák kormány olyan határozatot hozott, hogy akik magyar anyanyelvûnek és állampolgárnak vallják magukat, azokat lakosságcsere keretében Magyarországra küldik, illetve Magyarországról a tót ajkúakat áthozzák Szlovákiába.

Minket Naszvadról telepítettek át. Naszvad pedig nincs messze Komáromtól, mindössze 30 kilométerre északra. Az én születési anyakönyvi kivonatomba is az áll, hogy Komárom megye, tehát én ennek a megyének a szülötte vagyok. Azokat telepítették tehát, akik magyarnak vallották magukat. Ez pedig a lakosság, a falu ötven százalékát jelentette. A technikai lebonyolítását úgy végezték, hogy a kitelepítés elõtt három nappal két csehszlovák katona érkezett a házhoz, a családfõt mindenhova kísérte, akár a községházára ment, akár boltba. Hangsúlyozni szeretném, hogy a családfõt, mert a családfõ volt a kulcsfigurája a kitelepítésnek. Ugyanis ha a családfõt kitelepítették, akkor automatikusan a családot is érintette ez a rendelet.

Mi heten voltunk testvérek, így mind a hetünket, az egész családot, együttesen kitelepítették. Abban a hullámban 150 családot telepítettek ki három nap alatt. A katona mindenhová kísérte édesapámat. Mi, gyerekek segítettünk csomagolni. Minden ingóságunkat vihettük. Mindenki kapott Érsekújváron egy nyitott és egy csukott vagont. Amit abban el tudott hozni, abba bepakolt. Bútort, állatot, takarmányt, fát, ami csak belefért. Aztán, három nap után nagy Tátra-teherautókra rakodtunk fel, nagy sírás-rívás közepette.

Sokan nem is akartak elmenni, de én emlékszem édesapám hõsies magatartására. Azt mondta: „Menjünk, majd az Isten valahogy megsegít bennünket!”

Komáromban bevagonírozták mind a százötven családot, és Szob felé irányították. Szobon léptük át a magyar határt, s mi annyira magyarnak éreztük magunkat, hogy amikor Érsekújvárról elindult a vonat, akkor minden vagonra kitettük a magyar zászlót, és magyar dalokat, magyar nótákat énekeltünk. Amikor megérkeztünk Szobra, kis küldöttség képviselte a hatóságok elõtt ezt a kis maroknyi csapatot. A magyar himnuszt énekeltük el akkor, amikor a határt átléptük.

Nekünk már mondták, hogy homokos, buckás, elvadult vidékre fognak vinni. A Kiskunság kellõs közepére telepítettek bennünket. De ez nem ment olyan egyszerûen. Tíz napig a tehervonatot Magyarország területén futatták, mert nem volt olyan település, aki fogadott volna bennünket. Nagy sokára Bács-Kiskun megye Császártöltés községébe telepítettek bennünket. Baján kötött ki a szerelvény, és Bajáról teherautókon szállítottak Császártöltésre. Császártöltés németajkú, sváb település volt, és onnan elsõsorban azokat telepítették vissza Németországba, akik volksbundista vallották magukat. Bennünket oda telepítettek ki, ott kaptunk egy házat, mind a hét testvéremmel. Amikor megérkeztünk, nagyon csodálkoztunk, mert akkor vitték ki a németeket, még az asztalon volt a mákos tészta. A szekrények tele voltak ruhával, könyvekkel, háztartási eszközökkel.

Mivel mi heten voltunk testvérek, a többieknél viszonylag nagyobb lakást kaptunk. Próbáltunk beilleszkedni, de ez nem volt könnyû. Nekem szerencsém volt, mert 1948-ban, amikor a szabadságharc évfordulóját ünnepeltük, én akkor voltam hetedikes. Az általános iskola emelvényén egy német ajkú fiúval 120 együtt szavaltuk el a himnuszt. Ez nagyon szép emlék számomra. Szóval nem volt könnyû beilleszkedni az új közegbe. Tudni kell, hogy azok németek voltak, s az idõsek még akkor is németül beszéltek.

Leginkább a fiatalok és a gyerekek találták meg egymással a hangot. Az utcai játékkal, az iskolában. A szülõknek, nagyszülõknek hosszú évekbe tellett, hogy feloldódjanak. Õk csak hazavágyódtak. Abba a községbe, ahová mi is kerültünk, negyvenegy családot telepítettek le. Voltak olyan utcák, ahol a naszvadiak voltak többségben a svábokkal szemben.

Én késõbb jártam Naszvadon, több alkalommal is. Jómagam pedagógus lettem, és az úgynevezett trabantos korszakban többször hazalátogattunk. Az 1970-es években úgy éreztem, hogy a fiaimnak is meg kell mutatnom azt a helyet, ahol én születtem, nevelkedtem, gyerekeskedtem. El is indultunk a családommal.

Elõtte azonban Komáromban egy rokonunknál szálltunk meg. Naszvadon ugyanis egyetlen rokonunk sem maradt, mindenkit áttelepítettek. Meglátogattuk a helyeket, aminek emlékeit gyerekként magammal hoztam.

A templomot és az iskolát tekintettük meg. Megmutattam a gyerekeknek a helyet, hol ministráltam, hol harangoztam, és hol segédkeztem a papnak. Amint ott beszélgettünk, jött egy idõs asszony, aki a gyertyákat oltogatta. Odamentem hozzá, mondaná el nekünk a templom történetét. Miután készségesen mesélt, tudakolta, ki vagyok. Bemutatkoztam. Ekkor kérdezte, hogy édesanyámat Molnár Máriának hívták-e. És így derült ki, hogy õ volt az a bábaasszony, aki minden egyes Mátyus és Molnár gyereket a világra segített.

Kérdezõ (K): Szándékos volt az a törekvés, hogy a családokat szétválasztották?

Én erre nem tudok pontos választ adni. De nagyon szomorú esemény volt. Sajátossága volt a kitelepítésnek, hogy a szüleink, akik heten voltak testvérek, a hét testvért az ország különbözõ részeibe vitték.

Somogy megyétõl a Nagykunságig, Bács-Kiskun megyébe, Gyõr megyébe. Tehát valószínûleg tudatos volt, nehogy összefogjanak. Emlékszem, a szüleim egy fél év után próbálták megkeresni testvéreiket, rokonaikat. Kellett két-három év, mire megtalálták egymást, és beindult a rokonlátogatás. Ötven év távlatában gondolkodtam el arról, hogy milyen jó lett volna, ha a rokonság közelebb lett volna egymáshoz. A találkozáskor szemlesütve magázódtunk még az unokatestvérekkel. Más-más életpályát futottunk be, de jó volt megtalálni a közös gyökereket.