DR. MARTON KÁLMÁNNÉ RÁCZ ERZSÉBET* (1932) RÉVKOMÁROM – BÉKÉS MEGYE – KOMÁROM

„…aki felveszi a szlovák állampolgárságot, az maradhat, aki nem, azt kitelepítik, deportálják.”

Régi magyar református családból származom, a nemesi rangot õseink az 1540-es években kapták. Az ük-, déd-, nagyszülõk sírja Észak-Komáromban található. Szülõvárosomról, az ott töltött gyerekkorról csak szép emlékeim maradtak. A református hagyományhoz híven egyszerûen, de anyagi biztonságban éltünk. A cseh idõrõl nincsenek emlékeim, mindössze annyi, hogy magyar nyelvû óvodába és általános iskolába jártunk testvéremmel 1945-ig. Édesapám késõbb a cseh idõszakot úgy emlegette, mint az igazi demokrácia korát, nemzetiségi ellentétek még nem jelentkeztek akkor.

Szüleim már meghaltak. Apám, Rácz Ferenc és felesége, Tárnok Erzsébet házasságából három gyermek született. Az elsõ kisgyerekkorában meghalt, a másik kettõ Ida és Erzsébet. Anyai nagyszüleim Tárnok Károly és felesége, Kecskés Zsófia egy házzal és 40 hold földdel rendelkeztek. Õk az áttelepítés után nem sokkal meghaltak. Édesapám, Rácz Ferenc egy akkoriban korszerû, versenyképes fa- és szén nagykereskedés, valamint tizenhárom hektár 7245 négyzetméter föld, erdõ, szõlõ tulajdonosa volt. Családi házunk a Megyercsi utca 32-es szám alatt állt. A fatelep egyik lerakata a családi háznál, a nagyobbik a Vasút utcában, a gázgyár mellett mûködött, s a legmodernebb gépeket használták. Édesapám a pécsi szénbányák képviselõje volt. Földjeink Komáromban, Szentpéteren és Keszegfalun feküdtek.

1946-ban megszûntek a magyar nyelvû óvodák, iskolák, a magyar nyelvû feliratok. Testvéremmel együtt a szlovák nyelvû gimnáziumba írattak be, ahol a tanárok csak szlovákul beszéltek, s pár hónap után a magyar diákokat el is küldték mosogatni. Továbbtanulásunk ezért magánúton folytatódott. Apám éjjel, csónakon vagy a kocsiban elrejtve vitt át minket Dél-Komáromba vizsgázni. A határon azért léphetett át, mert Dél-Komáromhoz tartozó földjei is voltak, s az úgynevezett kettõsbirtokossága miatt kapott útlevelet.

Édesapám csak rövid ideig tartózkodott a fronton, mert a város tüzelõellátása leállt, s ezért hazahívták.

Arra emlékszem, hogy 1944-ben többször cserélt gazdát Komárom. A város bombázásának, a híd felrobbantásának, az éjszakai riadóknak, bunkerba meneküléseknek az emléke ma is él bennem.

Szüleim már 1946-ban hallottak a kitelepítési tervrõl. Tudták, aki felveszi a szlovák állampolgárságot, az maradhat, aki nem, azt kitelepítik, deportálják. Mi vállaltuk magyarságunkat, így a kitelepítettek listájára kerültünk. Ekkor kezdõdött el igazán az üldöztetésünk. A jómódú magyar családok férfi tagjait „háborús bûnösként” letartóztatták, és kényszermunkára vitték. Édesapámat nyolc hónapig dolgoztatták vasútvonalak karbantartásánál. Rettegve vártuk, mikor hozzák a papírt, hogy csomagoljunk, mert erre mindössze huszonnégy órát kaptunk. Családunknak és a nagyszüleinknek a rokonok, barátok, ismerõsök segítettek a pakolásban. Eljött a szomorú búcsú napja. Nagymamám akkor már fekvõ beteg volt. Velük együtt huszonhét marhavagonnal indultunk útnak. A fateleprõl csak a deszkaanyagot hozhattuk el. Akkor még nem tudtuk, hogy az élet újrakezdéséhez ez ad majd alapot. Az állomás tele volt emberekkel. Õk sirattak bennünket, mi sirattuk lassan távolodó szülõföldünket, városunkat, otthonunkat. Szüleim életében egy hosszú rész zárult le, a mienkben pedig a boldog gyerekkor.

Napokon keresztül vittek bennünket, senki sem tudta, hova. Elõször Bácsalmásra irányította vagonjainkat Budapesten a „kitelepítési bizottság”. Itt azonban nem tudtak fogadni minket, mert kicsi volt az állomás, így Békéscsabára irányították a szerelvényt. Élelemrõl, vízrõl magunknak kellett gondoskodni, s a vagonban aludtunk, mosakodtunk. Békéscsabán sem tudtak letelepedési helyet biztosítani a családoknak.

Egyeseket térdig érõ sárban, a várostól 15-20 kilométerre levõ tanyához vittek. A vagonokat sürgõsen ki kellett pakolni, néhányunknak sehol sem tudtak helyet találni, ezért más családokkal együtt egy katonai laktanyában szállásoltak el bennünket. Zuhogott az esõ, bútorainkat egy híd alá rakták be. Nagymamámat egy magyar család fogadta be addig, amíg mindent elszállítottak a laktanyába.

Körülbelül fél évet töltöttünk itt el, amikor édesapámat elfogta a keserûség, hiszen azt ígérték, hogy azért, amit otthagytunk, majd Magyarországon kárpótolnak minket, kapunk házat, földet. Szomorúan * A történetrõl lásd még: Gunda Klára: Krónika-töredék, in: Zalabai Zsigmond (szerk.): Magyar Jeremiád. Visszaemlékezések, versek, dokumentumok a deportálásról és a kitelepítésrõl, 1946–1948. Vox Nova, Pozsony, 1995. 71–73. 105

indult el az elhagyott otthon irányába, s kerültünk Dél-Komáromba, ahol az eladott ingóságok árán vett egy öreg házat fateleppel. Így jutott a család újra otthonhoz, ami legalább nevében: Komárom, hasonlított a régihez. Itt több, Felvidékrõl kitelepített családdal tartottuk a kapcsolatot, s a találkozások egyike a református templom vasárnapi istentisztelete volt. Nem sokáig örülhettünk, mert jöttek az ötvenes évek, s apám kuláklistára került azok miatt a földek miatt, amelyeket elvettek tõle, s amelyeket el kellett hagynia. A fatelepet államosították, s mi újra rettegésben éltünk, nem tudtuk, melyik éjjel jönnek érte és viszik el.

A kártalanítással kapcsolatban 1964–67 között kelt egy rendelet, mely szerint, akik nem kaptak kártérítést, azok újra beadhatják igényüket. Édesapámat viszont egy szakaszra való hivatkozással „nagykereskedõ-kizsákmányoló” személynek bélyegezték, és elutasították kérelmét (1967. III. 24. 4723/1967. 71718/c. rendelet, illetve 14/1952.4.sz. tvr., illetve 17/1964. VIII. 8. kormányrendelet).

Édesapám több vállalkozást is elindított, de mindegyik vége az államosítás lett. A magyar hazában sokan nem szerették a felvidékieket, mert munkaszeretõ, becsületes emberek voltak, s a megpróbáltatások után is újból és újból talpra álltak. Édesapám, az egykori nagykereskedõ öregkorára elemgyári portás lett.

Iskoláinkat nõvéremmel együtt itt, Dél-Komáromban fejeztük be. Állást „megbélyegzett” apám miatt sokáig nem kaptam a városban. Az odaát maradt rokonainkról sokáig semmit sem tudtunk. Az útlevél kiváltásának engedélyezése után azonban gyakran találkoztunk, rendszeresen jöttek át hozzánk látogatóba.

Mi annyira nem tudtuk elfelejteni a történteket, hogy csak halottak napján a temetõbe, vagy egy-egy temetésre mentünk át, összeszorult szívvel, könnyekkel a szemünkben. A még élõ rokonokkal, ismerõsökkel ma is tartjuk a kapcsolatot.

A kitelepítéssel valószínû azt akarták elérni, hogy a Felvidéken ne maradjon magyar, vagy olyan, aki magyarnak vallja magát. Ez megteremtette a lehetõséget arra, hogy bezárják a magyar nyelvû iskolákat, s korlátozzák a magyar nyelv használatát. Hivatalos helyen nem lehetett magyarul megszólalni. 1938 elõtt minden városnak, falunak, hivatalnak magyarul írták ki a nevét. Ötven év távlatából is csak fájó szívvel értékeljük azt, hogy mi, kitelepítettek magyarságunk vállalásáért lettünk nincstelenek, s ráadásul a magyar állam semmibe vette az akkori egyezményben vállalt kártalanítást.

A rendszerváltás óta minden kormánnyal leveleztem, mindig igazat adtak, elismerték mulasztásukat, mégsem született olyan törvény, amely erkölcsi és anyagi jóvátételt jelenthetett volna a kitelepítettek számára. Az alábbi válaszokat kaptam:

1. Törvényelõkészítõ Hivatal (10-13/1993. XIII. Bp. 93-04-29.): a törvény-elõkészítés folyamatban van, türelmet kérek.

2. Állampolgári Jogok Országgyûlési Biztosa (1998. X. 15.) megállapítja a törvénysértést, az emberi jog semmibe vételét.

3. Az 1996. IX. 04-i alkotmánybírósági határozat (37/1996. IX. 04. AB) tartalmazza az alkotmányellenesség megállapítását.

4. A Kormányellenõrzési Hivatal, a Külügyminisztérium, a Belügyminisztérium egyaránt elismerte a jogsértést, és türelmet kért.

5. A parlamentben Dr. Sepsey Tamás képviselõ szólalt fel ebben a témában, Eörsi Mátyás válasza biztató volt.

6. Végül a Magyar Helsinki Bizottság Emberi Jogi Tanácsadó Irodája javasolta, hogy forduljak a strassbourgi Emberi Jogi Bírósághoz, mert egyedül õk kötelezhetik a magyar államot a kárpótlás rendezésére.

Bizakodva fordultam a rendszerváltás utáni kormányokhoz, hiszen az elmúlt évek az „igazságtétel” korszakaként vonulnak majd be a történelemkönyvekbe. Mégis, van egy réteg, a kitelepítettek, akik közül már sokan nem is élnek, mint az édesapám, s akik mintha még ma is a senki földjén, két ország határán várakoznának a marhavagonokban, hogy végre visszakapják emberi méltóságukat, elveszett hazájukat. 106