KOMÁROM BOGNÁR IMRÉNÉ BARTAL IBOLYA (1942) RÉVKOMÁROM – ÁSZÁR

„Nemcsak a Duna okozott vészhelyzetet, hanem a géppuskás orosz õrség is…”

Révkomáromban születtem. Édesapám hentes- és mészárosmester volt, édesanyám abban az idõben háztartásbeli. A háború alatti és azt követõ történésekrõl szüleimtõl hallottam, melyeket most leírok, de vannak epizódok, amelyekre jómagam is visszaemlékszem. Szüleim, nagyszüleim éjszakai beszélgetései, a mindig feszült állapot éreztették velem, hogy valami baj van, hogy valamire készülnek.

Komárom külvárosában, Benében éltünk egy családi házban, ahol az utcafronti részen apámnak jól menõ hentesüzlete volt (most is emlékszem a kerámiából készült, rózsaszínû kismalacra, a valódit is meghazudtoló, „mû”-hentesárukra, amelyek a kirakatot díszítették). A negyvenes évek elején (közepén?) egy nagyobb házat vásároltak szüleim a Nádorvonal soron, hisz három generáció élt együtt. A ház is elõttem van még: redõnyös, négy nagy ablak, nagy szobák, nagy konyha, nagy udvar… Rövid ideig volt örömünk az új házban.

Egymásután érkeztek a kitelepítésrõl szóló, felszólító levelek a magyar családoknak. Ránk is ez várt.

Úgy tudom, vállalhatták volna szüleim a szlovák állampolgárságot is, de errõl édesapám hallani sem akart.

Voltak, akiket kényszermunkára vittek „az Isten háta mögé”, Csehországba, ettõl is rettegtek, s közben már azt is megtudtuk, hogy nekünk mindenképpen mennünk kell, mert a házunkba egy más nemzetiségû családot költöztetnek. Dönteni kellett hát, és szüleim döntöttek. Otthagyva mindent, házat, bútorokat, s minden más egyebet 1947. február 17-én, kora hajnalban, sírva búcsúztak el ott maradó nagyszüleimtõl, akik a kényszerhelyzet miatt az ott élõ, fiatal lányukhoz költöztek, s még további egy-két évig vele együtt éltek. Tehát azon az éjszakán, apám kezében két bõrönddel, édesanyám kezében a mozdítható, kevés kis értéket tartalmazó táskával, másik kezével az én kezemet szorítva, a Duna felé indultunk. Velünk tartott még egy rokon néném és édesapám pékmester barátja is, így voltunk öten. A jég február 17-én elég vékony volt, de valaki megmondta, hol lehet átkelni kisebb veszéllyel. Én, a pici lány, honnan is tudtam volna, hová megyünk, miért kell sírva-zokogva elbúcsúzni kedves nagyszüleimtõl, és a csikorgó hidegben, sötétben sietve útnak indulni?

Itt kell elmondanom, hogy élt Dél-Komáromban édesapámnak két jó barátja, akiket édesapám segített azon ínséges idõkben, amikor õk voltak bajban, amikor jegyre lehetett kapni megszabott mennyiségû élelmiszert. Õk valamiféle határátlépõ igazolvánnyal átkelve a hídon próbálkoztak ezt-azt vásárolni, a két kedves ismeretlen így jutott el akkor még hentesboltot vezetõ apámhoz, aki hússal, hentesáruval segítette õket, a pékmester meg kenyérrel. Így lett aztán az ismeretségbõl barátság, amelyet a háború, a megszorultság, az ínséges helyzet hozott össze (s amelyet mi ápoltunk tovább édesapám halála után egészen a két idõs jó barátunk haláláig). Az átjövetelünk utáni dolgokat jó elõre megbeszélték. Amikor nekivágtunk a vékony jegû Dunának (hallani lehetett a jég ropogását), apámék a legrosszabbra is fel voltak készülve, fent említett jó barátaink vártak bennünket az innensõ parton. Nemcsak a Duna okozott vészhelyzetet, hanem a géppuskás orosz õrség is, akik az állomást és környékét vigyázták.

Emlékszem, egy õrháznál értünk partot, nem a megbeszélt helyen, gondolom a félelemtõl, a sötétség miatt eltájolódtak apámék, és szinte a karjaikba érkeztünk a „Sztoj!” üvöltéssel felénk rohanó katonáknak.

Édesapám kezébõl a bõröndöket tépdesték, anyámról a bundát, a táskáit cibálták, próbálták kezünket egymástól elszakítani. Szinte még most is érzem, milyen erõsen szorította édesanyám a kezemet – pedig, Istenem, azóta 56 év telt el –, és most felelevenedik elõttem minden! Mind eközben ránk fogták fegyvereiket és tuszkoltak elõre bennünket. Segítségért kiáltoztunk, jómagam is vékony hangocskámmal, s visítottam a félelemtõl.

Nagyritkán elmesélem ismerõsöknek viszontagságos átkelésünket, de hosszú-hosszú idõ után most írom le ilyen részletesen, s élem át újra azokat a megrázó perceket. Mint már írtam, egy õrháznál értünk partra, ahol vasúti munkások gyülekeztek kora hajnalban hólapátokkal, csákányokkal a vasúti 100 síneket a hótól, jégtõl megtisztítani. Kiáltozásunkra õk rohantak segítségünkre, szerszámaikat magasra emelve fenyegetésül a ránk támadóknak. A katonákat váratlanul érte ez, hisz az effajta inzultusoktól tartaniuk kellett. Lemondtak kirablásunkról. Ki tudja, mi történik, ha nem jönnek segítõink?!

Az õrházban forró teával, kávéval kínáltak, és próbáltak megnyugtatni bennünket, hogy már biztonságban vagyunk. Barátaink, akik távolabb vártak ránk, csak a segélykiáltásainkat hallották, s végül az õrházban találkoztunk össze. Otthonukba kísértek – közös udvarban lakott a két család (egyiküknél laktunk nyolc hónapig).

Ez alatt az idõ alatt édesapám édesanyámmal a környéket járta, keresve olyan helyet, ahol letelepedhetnének.

Ami a csomagunkba befért és pénzzé tehetõ volt, eladták: a keresztelõi fülbevalókat, jegygyûrûiket, nagyszüleimét is, és még egy s mást. Nagyanyám eközben az áttelepített ismerõsöktõl küldött csomagokat, próbált segíteni a megélhetésben. Végül nyolc hónap után az Ászár nevû faluban a fõjegyzõ és mások segítségével letelepedtünk.

Telepedtünk? – hol volt még az az idõ? Egyelõre örülnünk kellett a siralmas körülményeknek is, egy magtárhelyiségben húzódhattunk meg, fõzési lehetõség nem volt, tisztálkodás az udvari kútnál, alvás szalmazsákokon. De segítettek az ott élõ emberek, ismervén nyomorúságos helyzetünket. Ki házikenyeret, ki frissen fejt tejet, ki szalonnát hozott, ki mit tudott. Jólesõ, de egyben megalázó érzés volt a még nemrégen jó nevû hentesmesternek elfogadni a „könyöradományt”, bár akik adták ezt jó szívvel, nem annak szánták. Ha tojásért küldtek a szomszédba, vagy tejfelért, túróért a másikba, hiába nyújtogattam a pénzt. Vidd csak kis szógám! – így mondták, pénzt nem fogadtak el.

Talán mi voltunk az elsõk, akik ily módon „vertek gyökeret” a faluban, s talán késõbb jött még néhány család, akik már más helyütt is próbálkoztak letelepedéssel. Röviddel odaérkezésünk után alkalom adódott volna, hogy apám megvásároljon egy üresen álló házat, amelyhez egy kisebb üzlethelyiség is tartozott.

Álmaiban látta már, hogy itt talán tanult szakmáját, a hentesmesterséget is folytathatná. A ház elõtte egy Hirschler nevû emberé volt, aki már nem térhetett vissza. Közben nagyanyám intézkedése, utánjárása folytán egyenként, darabonként átkerültek a régi hentesüzlet kellékei: a gyönyörû porcelánfogasok, a pult, a húsvágó tõke, jéggel mûködõ hûtõláda, szerszámok, és még a nekem oly kedves, rózsaszínû kerámiamalacka is. Ezeket is az áttelepülõ családok juttatták át saját bútoraik mellett Komáromig, onnan fuvarozták aztán Ászárra. A hentesüzlethez már majdnem minden együtt volt, de a „fészekrakást” elölrõl kellett kezdeni, hisz a bútoraink egytõl-egyig ottmaradtak.

De hát ez az egész csak egy szép álom maradt, mert bár egy ideig ebben a bizonyos házban lakhattunk, megváltoztatott mindent az államosítás. A kiszemelt ház többé nem volt eladó, a hentesboltnak berendezett helyiség (úgy tudom, elõttünk is ezt a célt szolgálta), úgy ahogy volt, saját felszerelésünkkel együtt az „állam bácsié” lett. Lefoglaltak mindent, néhány megmentett, jó minõségû henteskés, fenõacél, hurkatöltõ kivételével. Újra csak ennyink maradt!

Egyszóval, a Hirschler-házat államosították, késõbb tejcsarnok lett. Az átellenben lévõ egykori Esterházy úri uradalmi épület ugyancsak állami tulajdon lett, itt lakott a grófi birtok intézõje, kasznárja, akiket kiebrudaltak a lakásukból, nem tudni hová. Ennek a nagy, U alakú építménynek (hátul hatalmas lóistállók, gazdasági épületek) egy kisebb része a frissen alakult földmûves-szövetkezeté lett. Itt kaptunk szolgálati lakást, ennek nagy méretû éléskamrájából lett kialakítva az udvarra nyíló hentesbolt, édesapám pedig a földmûves-szövetkezet alkalmazottja, hentese lett. Mit jelentett ez a mesterség akkortájt egy kis faluban? Megélhetést nem, az biztos, hisz mindenki tartott jószágot, még a legszegényebbek is. Hétvégeken a szomszédos Kisbér vágóhídjáról – ugyancsak abban az évben készült ez is – szombatonként 100- 150 kg húst hozott édesapám, ezért úgynevezett percentet kapott fizetségül, ami olyan kevés összeg volt, hogy a megélhetésünket nem biztosította.

Közben már nagyanyám is velünk volt, aki gumiladikon szökött át a Dunán – ez sem volt veszélytelen próbálkozás! –, majd nagyapám is furcsa körülmények között jutott át: az áttelepülõk bútorai közt, szekrényben, ruhák közé bújtatva érkezett át Dél-Komáromba, s onnan hozzánk. Így már együtt volt a család, sõt öcsémmel hatra növekedett a család létszáma.

Nagyszüleim segítségével azért egyre inkább oldódtak a gondok, bár minden, de minden munkát elvállaltak, amit csak lehetett: nagyapám, sokszor nagyanyám, édesapám is nyaranta cséplésnél dolgoztak, aratást, répa- és kukoricakapálást, szõlõmûvelést, dohánytermesztést stb. vállaltak. Aztán mi is tartottunk jószágot, ezzel is könnyebbé vált a megélhetés. 101

1953-ban húgom is megszületett, aki sajnos nemrég hagyott itt bennünket, akkor már heten voltunk.

Három hónappal húgom születése után édesanyámnak dolgoznia kellett, akkor már neki is volt állandó munkahelye. A Pest-Szolnok megyei Állami Pincegazdaság ászári pincészeténél adminisztrátorként dolgozott, és egyben pár száz forint keresetével „családfenntartó” lett. A mezõgazdasági munkák mellett édesapám elvállalta a „ócskavas-gyûjtést” (udvarunkban tornyosult a sok-sok rozsdás vas), kényszerûségbõl a zsír begyûjtését, és még sok hasonló, hálátlan feladatot. A háztartást nagyanyám vezette, nagyon sok munka hárult rám, a tíz-tizenkét éves leánygyermekre, de hasonló korú társaimnak is kijutott a munkából iskola után, tanulásra csak késõ este jutott idõ. A falubeliekkel jó kapcsolatunk volt, tisztelték, becsülték szüleimet, nagyszüleimet, még máig is szeretettel emlegetik, akik ismerték õket.

Még nem szóltam a „feketevágásokról”, ami ugyancsak veszélyes vállalkozás volt. Általában éjszaka történtek ezek, tele félelemmel, izgalommal az állattartó és édesapám részérõl is. Az idõsebbek tudják, mi járt ezért. A hús egy részét (borjú, sertés) felvásároltuk, és nagyanyámmal vonaton utazva – tízéves voltam – vittük rokonokhoz, ismerõsökhöz, ahol kilónként fogyott a friss falusi áru. Nagyanyám egyszerû, de okos, élelmes asszony volt – ma úgy mondanám, a család „organizátora” –, remekül megszervezte ezeket az utakat, és azért valami kis haszon ebbõl is csurrant-cseppent. De a hatóságtól való félelem mindig bennünk volt a lebukás veszélyével együtt.

Az 1956-os forradalomra részletesen nem térnék ki, bár a mi falunkban történtek komoly összetûzések.

Apám igazi magyar vére is forrt, de csitítani tudta a falubelieket, akik az egykori keményítõgyár igazgatóját kis híján meglincselték. Édesapám halkan, nem hangosan politizáló ember volt. Ha a magyar himnuszt hallotta, mindig hullottak a könnyei, s magyarságára mindig nagyon büszke volt. A sok-sok izgalom, munka, az álmatlan éjszakák, a nagycsalád anyagi gondjai felõrölték egészségét, és 1963-ban meghalt. Közszeretetnek örvendett, aki nem bántott senkit, és akit mindenki szeretett, akár diplomás, akár egyszerû földmûves ember volt. Nagy gond szakadt édesanyám vállára, továbbra is együtt éltünk nagyszüleimmel, õk segítettek mind munkával, mind kisebb testvéreim nevelésében. Még édesapám életében hozzájutottunk egy úgynevezett juttatott telekhez, amelynek egy részét szõlõvel telepítették be, másik részén pedig hozzákezdtek egy családi ház alapjainak lerakásához. Ennek befejezése komoly feladat volt, kölcsönök segítségével, véres verítékkel. Nehéz évek voltak ezek. Nagyapám halála után még kevesebb lett a segítõ kéz, a megfogyatkozott család élte egyszerû, nehéz életét.

Érettségi után én az orvosi egyetemre jelentkeztem, de mivel apám a háború elõtti foglalkozása miatt (hentes, aki segédeket, iparosokat is foglalkoztatott) kizsákmányolónak számított, én ebbõl kifolyólag „egyéb” származású lettem. El is utasították a jelentkezésemet, többször nem is próbálkoztam. Gyógyszertári asszisztens lettem: 34 évig dolgoztam a Komárom Megyei Gyógyszertári Vállalatnál, a bábolnai, a kisbéri, majd a komáromi gyógyszertárakban. 1965-ben férjhez mentem. Férjem testnevelõ tanár, aki több mint 40 éve dolgozik ezen a pályán. Fiunk szintén pedagógus – biológia-rajz szakos –, õ családjával a szomszédos Szõnyben él és dolgozik. Több mint nyolc éve nyugdíjas vagyok, egészségi állapotom nem kifogástalan, de családom és jó barátaink elfeledtetik gondjaimat, bajaimat. Rokonságunk nagy része – fõként apai ágról – szintén áttelepített, az idõsebbek közül (apámék heten voltak testvérek) már senki sem él, gyermekek, unokák szétszóródva az országban, alig-alig tartjuk a kapcsolatot.

Édesanyám 83 éves, itt él Komáromban, romló emlékezete miatt nehéz faggatni a régi dolgokról.

Sajnos, mire felnõttekké váltunk, nem volt, akit kikérdezhettünk volna: mi volt, hogy volt, miért volt? A leírtakból látható a nehéz sors, a sok viszontagság, melyen szüleim, nagyszüleim átmentek, s mindezeknek valami módon mi, gyerekeik is szenvedõ alanyai voltunk, vagyunk. Gyermekként éltem át a legnehezebb idõket, azonban a visszaemlékezés mégis fájdalmas, márpedig ami megtörtént, azt emlékezetembõl kitörölni nem lehet. 102