IGLÓDI ATTILÁNÉ VÖRÖS JOLÁN (1944) KESZEGFALVA (KAVAPUSZTA) – KOMÁROM

„Aki magyarnak vallotta magát, annak el kellett hagyni a házát, faluját, szülõföldjét.”

Arany János sorával kezdem: „Nekem áldott az a bölcsõ, mely magyarrá ringatott”. A mai Szlovákiában, Keszegfalvához tartozó kis településen, Kavapusztán éltek szüleink. A családom minden tagja, a nagyszülõk is itt éltek. Itt is születtünk. Szüleink házasságuk után röviddel egy tanyára költöztek, ott építettek házat, és ott éltük boldog gyermekkorunk néhány évét. A környéken magyarok éltek, magyar nyelven beszéltünk.

A Nyitra folyó mellett, a szivattyútelepnél volt a tanyánk, ahol 16 kataszteri hold saját földön és 24 kataszteri bérelt földön gazdálkodtunk. Iker nõvéreim tízévesek voltak, én meg hároméves. 1947-et írtak.

Kemény, kitartó, nagy tél volt. A vizek befagytak, a Duna is beállt. Ez az esztendõ a kitelepítés éve volt.

Aki magyarnak vallotta magát, annak el kellett hagyni a házát, faluját, szülõföldjét. Kit Szudéta területre, kit Magyarországra irányítottak. Mi is, mint sok magyar család, megkaptuk a kitelepítési határozatot.

Jöttek a katonák, végigjárták az értesítetteket: vallják-e magyarságukat. Lehetséges volt a reszlovakizálás, vagyis szlováknak vallani magunkat. Édesanyánk, Moravcsik Erzsébet után lehettünk volna szlovákok.

Édesapánk azonban nem írta alá a nyilatkozatot, õ magyarnak vallotta magát, így az egész családot magyarrá nyilvánították. Következett a szorongásokkal teli várakozás: mikor kell összepakolni, és hová visznek bennünket. Megtudtuk: a szudéta területre.

Édesapánk, Vörös Ferenc tájékozott ember volt, sokfelé járt, voltak kapcsolatai, hírforrásai. Megtudta, hogy a kitelepítettekkel napokig vesztegel a vonat a nyílt pályán, fûtetlen vagonokban. Mi lesz a gyerekekkel ilyen körülmények közt? Megfagyunk ebben az idõben? Mit tudnak tenni? Tán Magyarországra kellene menekülni… 97

Tett követte a gondolatot. Tájékozódni kell! Édesapám kerékpárral az éj leple alatt Észak-Komáromba indult, majd átkelt a Duna jegén. A sötétben irányt tévesztett, és Füzitõnél találta magát. Gyanús volt az út hossza. Gondolatait vadlibák felröppenése zavarta meg. Jaj, ott már nincs jég! Lassan visszafordult, aztán feljebb partot ért, magyar oldalon. Életét a vadlibák jelenléte mentette meg – kerékpárostul került volna a jeges vízbe. Kérdezõsködött a lehetõségekrõl. Lakás, munka… Visszajövet ugyanúgy a Duna jegén.

Nem sokat váratott magára a parancs: jött az értesítés, mikor, mennyi holmival visznek bennünket cseh területre. Ki tudja, hová, meddig megyünk, visszajöhetünk-e házunkba. A rövid töprengést gyors elhatározás követte. Mielõtt jönnének értünk, elhagyjuk házunkat, a tanyát. Sötétedés után lovaskocsival Észak-Komáromba mentünk. Ott meghúzódtunk egy kedves családnál, a Berzki cukrászéknál. Két hétig laktunk náluk, míg apánkat meglátták egy vásárban és rászóltak: „Ferenc, te még mindig itt vagy?” És akkor eldõlt végleg, indulunk Magyarországra. Felhoztak minket a Tomanóczy-villa irányába, a vasúti híd fölé, és nekivágtunk az útnak a befagyott Duna jegén az új hazába. Otthagytuk a házat, állatokat, felszerelést.

Tehenek, tinók, lipicai lovak, csikók, disznók, apró jószágok. Eke, borona, vetõgép, szecskavágó, daráló, arató szerszámok, és a többi. Otthagytuk a földet, a Nyitrát, a csatorna-partot, a csónakot, az embereket, a nagymamát…

A háztartásunk nem napokra volt felszerelve. Elõrelátóak voltak az emberek. A puszta hat kilométerre, Komárom ettõl még nyolc kilométerre volt. Tehát élelmiszer, petróleum, gyufa sem hiányozhatott a háztartásból. Mit hoztunk magunkkal? Nõvéremék hátán kenyér, kolbász. Édesapánknál vindõben zsír, édesanyánk hátán viszont én. És jól felöltöztünk…

A határõrök felfedeztek minket, kiabáltak, fenyegettek a hídról, majd lõttek utánunk. Hogyan éltük át ezt, nem tudom, de szüleim mesélték, hogy nagyon sírtam és a kavai nagymamához akartam menni, akkor még idegen volt nekem, amerre jártunk. A magyar partról fiatal fiúk jöttek elénk. Nem mi voltunk az elsõk, elõttünk is keltek már át a jégen menekülõk. Segítettek nekünk, a csomagokat átvették. Köztük volt Várszegi Imre, Pisti, Risnyovszki Karcsi is. Fázva, kimerülten érkeztünk az új földre – Magyarországra.

A parton lévõ házban fogadtak minket Várszegiék. Itt megpihenhettünk, felmelegedhettünk, aztán Komáromba mentünk a rokonainkhoz, Bartliékhoz.

Nõvéremék innen jártak iskolába. Aztán röviddel késõbb Czibor bácsiéknál kaptunk helyet. Elõször a mosókonyhában „laktunk” öten. Egy sezlon, egy kályha, egy asztal… hogyan pihentek szüleink, máig sem értem. Megkedveltek, befogadtak bennünket Cziborék, és röviddel utána bekerültünk a szobába. Jó barátság kötõdött a két család között. Segítettek nekünk a nehéz idõk átélésében.

Édesapánk „átjárt” a jégen, módszeresen hozott hazulról ezt-azt. Áthozta a lovakat, csikókat, hintót, szénát, tehenet, ágynemût, bútort. Ügyes volt, szorgalmas, dolgozott. A tehenünk Monostoron volt Kõrösi Istvánéknál. (Margit néni nekünk „a Nyanya” volt.) Lovainkat Paulisz bácsiéknál tartottuk. Egy év után egy kis házat vettek szüleink Monostoron – ma Mák néni háza áll a helyén – a Fõ út 75-ben.

Berecz Dezsõ bácsiékkal egész baráti kapcsolat alakult ki, a fiúkkal szinte testvérként éltem kisgyermekkoromat.

Itt laktunk 1953-ig. Innen jártam iskolába, itt volt jó barátnõm Olajos Marika, akivel sokatbvoltunk együtt. De igazi gyermekkori élményt jelentett Dikász Margit, Paulisz Kati, Nyári Misi, Berecz Dezsõ és a többi osztálytárs kapcsolata is. Innen vannak emlékeim: Nagyék, Gabi, Mari, Magdi, Ili, Bedecs Ferus, Erzsi, Fellnerék, Tomoziék, Pauliszék, Kõrösiék, Szilágyiék, Hoványiék, Köteseiék, Mészárosék, Köcskiék, Bedecsék, Molnárék … (Elnézést kérek, hogy nem teljes a felsorolás.) Kevés család van, akikre ne tudnék valami miatt emlékezni.

Ez egy kicsi ház, szoba-konyha volt. Késõbb istállót építettünk hozzá, kukorica kóróval a tetején.

Felavattuk: házi bált szervezett édesapánk. Az akkori legények és nagylányok is ott voltak, zene is volt, citera, dob, harmonika, hegedû. Szólt a zene, mi táncoltunk, ledöngettük az istálló alját. Azt is mondhatnám, jártuk a csûrdöngölõt. Édesapám szerette a fiatalokat, azok is szerették õt, szívesen jöttek kukoricafosztáskor, répapucoláskor. Sokat énekeltünk.

A tszcs megalakulása után be kellett lépni a családfõnek a csoportba. Szorgalma, ügyessége, gazdaságbeli ismerete miatt fontos ember lett a tagok között. A tehénállomány összetétele, a vásárlás nagyrészt az õ nevéhez fûzõdött. Szerette az állatokat, értett is hozzájuk. Jól gazdálkodott, ismerte a vetésforgót, tudta milyen ültetvény után mit, mikor lehet, vagy alkalmas vetni, ültetni.

Megkaptuk a „kettõs birtokosi igazolványt”. Átjártunk a régi földjeinkre gazdálkodni és hoztuk a termést. Késõbb rendezte a két állam a földtulajdonokat. (A szerencsésebbeknek – a szerk.) 98

Itt kaptunk területet, házat az ottmaradt gazdaságért. Csereingatlanként Tomanóczy Klára és Vilma szõlõjét a rajta lévõ házzal, a miénket pedig õk kapták meg. 1953-ban átköltöztünk ebbe a házba. Nagy volt a változás, villany világított a lakásban! Telkünk a Dunától a mostani Jászai Mari útig ért. Szõlõ, kert, erdõ. Volt mit rendezni, dolgozni. Mi, gyerekek is kivettük a részünket a munkából. Vásároltunk Orionrádiót, aztán Hajdú-mosógépet. A faluban három darab volt, és az egyik a miénk. Szüleink befogtak a munkába minket. Nõvéremék már tizenöt évesen a lengyárba jártak dolgozni. Én pedig kilenc évesen az aratáskor már jelentõs feladatot kaptam, vízhordó, kötélgyártó és marokszedõ is voltam. Megtapasztaltam nõvéreimmel a vetés, aratás, betakarítás nehézségeit, „törvényeit”. Édesapánk széles vágású rendjénél aratáskor volt, hogy háromszor fordultam marokszedõként, mire egy kévét tudtam összerakni. De ezt is boldogan tettem, mert bizonyíthattam rátermettségemet, kitartásomat. Kötelet teríteni nem nagyon szerettem, mert a hosszú kötelet, amit rozsból sodortunk, gyakran rosszul sikerült kiterítenem, kisodródott, újra kellett sodorni.

A gazdák összedolgoztak, az egyik fogatos munkát, másik kétkezi munkát adott. Mentünk hajnalban a határba, aludtam a kocsiderékban, játszottam lepkékkel, tücsköket hallgattam, rácsodálkoztam madárdalra, öntöttem ki ürgét, szedtem kalászt, hordtam vizet, készítettem pipacs-babát … Így visszaemlékezve szép gyermekkorom volt.

Míg a faluban laktunk, édesapám fuvarozott is. A kereskedõknek hozta az árut, Tatáról lovaskocsival.

Egyszer elvitt magával. Kora hajnalban indultunk. Füzitõ és Tata között felkeltett, hogy hallgassam meg a róka ugatását. Ez mélyen megmaradt emlékeim között. Míg a kukoricát morzsolták, játékra tanított: hogyan lehet a csutkából disznóakolt, kutat építeni, szárból tehenet, ökröt, vályút faragni. Türelemmel tanított meg édesanyám a zöldségeskert növényeinek felismerésére, gondozására. Késõbb a sütõiparnál kapott munkát, szállító lett. Autóval vitték a kenyeret, kiflit, zsemlét vidékre. Farkas Jancsival sokat voltak egy autón. Bátyáim nem lévén, bátyámnak szólítottam, apu szinte fiaként szerette õt.

Cziborékkal jó barátságban voltunk. Zoli bácsi – az Aranycsapat balszélsõje – többször meglátogatott társaival bennünket. Várszegi Imre Erzsi nõvérem férje lett, Monostoron telepedtek le, nõvérem pedig ma is Komáromban él.

Én nagynéném, Sebõk Jolán és Prandtnerné Erzsi néni példáján felnõve, tanító lettem. Célom a gyerekek szeretetre nevelése, a szép meglátása, a jó észrevétele, a tisztelet megadása, a tudásvágy felkeltése, a hasznosság érzésének megízleltetése és a tanulás megtanítása volt. A szándékom ez volt, és hogy mennyire valósult meg, nem tudom megítélni. Dalokat, verseket, meséket, játékokat átadni, megtanítani, megfeddni, dicsérni, örülni, vigasztalni, Himnuszt, Szózatot énekelni együtt, magyarul – magyarként.

Köszönöm mindenkinek, aki akár csak kis mértékben is segített ebben. Viszontlátom a helyet, hol zokogtam:/ és megmosolyogtam most, hogy ott zokogtam./ Viszontlátom, hol egykor mosolyogtam, /s megkönnyezem most, hogy ott mosolyogtam! A fájdalom, a bánat, a szenvedés, a csalódás, legalább annyira fontos az ember személyiségének fejlõdésében, mint a boldogság, a siker. 99