PINTÉR FERENC (1938) IZSA

Izsa, 1947. február 2. Este van. Kisöcsémmel, ki négyéves, én meg kilenc, szótlanul, egymás kezét fogva, szorítva megyünk le a jó meleg istállóba, hogy elbúcsúzzunk kedvenc állatainktól. Lenkétõl, a szelíd, ám különös szépségû pej kancától, az öreg, kopott sörényû Öregtõl, akit öcsémmel fogtunk a Duna partján az oroszok vonulásakor mint elkóborolt állatot, a drága Bimbótól és kisborjától… Én ösztönösen nyúltam a vasvillához, hogy megszokott mozdulatokkal még egyszer megigazítsam az almot alattuk, kisöcsém pedig néhány maréknyi szénát tett eléjük a vályúba, a jászolba. Még egy pillantás, és… rájuk csukom az ajtót, visszabotorkálunk a mély hóban lakásunkhoz. Benyitva a konyhába, már láttuk, hogy az elsõ, a tisztaszoba megtelt emberekkel. Jöttek a rokonok, a barátok, az ismerõsök és kispajtásaink, hogy búcsút vegyenek tõlünk, merthogy minket Csehországba deportálnak, valahova a Szudéta-vidékre, s reggel ötkor, mielõtt ébredezne a falu, minket már visz a teherautó Komáromba.

A szoba közepén ott láttam a nagy fehér lepedõbe kötött batyut, amelybe édesanyám a magunkkal vihetõ legszükségesebb holmikat, tárgyakat göngyölte be. Az asszonyok, lányok egymás nyakába borulva sírtak, zokogtak, a férfinép egy-egy pohár borral a kézben, tehetetlenül, lehajtott fejjel húzódott meg a sarokpadon, mi, gyerekek meg a most bevetetlen ágy szélén ültünk, szorosan egymáshoz simulva, testünk melegével érintkezve, öleltük magunkhoz közös emlékeinket. Anyai nagyapám, ez a szikár, szigorú tekintetû, az elsõ világháborút végigharcoló tüzértiszt, Doberdó hõse, „a vörös és a fekete ördögöt”, Sztálint és Hitlert átkozza hangos szóval a maga sajátosan kacskaringós, „káromló imájával”. Apám pedig? Hát, igen! Õ még ezekben a lélekölõ, kegyetlen pillanatokban is megmaradt annak, amiért annyira szerettük õt. Még õ az, aki vigasztalja, nyugtatja az itt maradókat. Vicceivel, tréfával próbálja oldani a feszültséget, de most nem sok sikerrel.

Már kilenc óra. Itt a lefekvés ideje. Ilyenkor minden este öcsémmel odatérdeltünk a kis házioltár fölül ránk tekintõ három kép elé, és hangosan fölmondtuk a Hiszekegyet. A három kép: Mária, Kossuth Lajos és II. Rákóczi Ferenc. Most úgy néz ki, az ima elmarad. Édesanyám még most is azon serénykedik, mi az, amit még bele tud gyömöszölni a batyuba. Közben kisöcsém hátradõlve elszunyókált. Én, mivel kispajtásaimtól elbúcsúztam – haza is mentek –, szótlanul, némán meredtem a semmibe. Mi is lesz velünk ezután?

És akkor erõs kopogás hallatszik. Dr. Nádai Kálmán plébános úr érkezett meg. Búcsút venni jött, de nem idõzött soká, mert sietett a többi családhoz is, akik a mi sorsunkra jutottak. Egy rövid imát mondott, majd az ajtó felé távoztával áldást adott. 93

Közben egyre kevesebben maradtunk. Sorra köszöntek el a lélekben velünk lévõk. Már csak mi maradtunk, a gyerekek édesanyánkkal. De hova lett nagyapám, apám? Õk észrevétlenül tûntek el. Édesanyám már-már aggódni kezdett, amikor betoppantak. De hogy? Arcukon derû, mosoly, majd kitörõ, a sírást és nevetést együtt lélegzõ örömkiáltás: „Sikerült!”. Nem tudtuk mire vélni a dolgot, míg el nem mondták, hogy egy tízliteres, zamatos rizlinggel megtöltött demizsonnal fölkeresték Beneą jegyzõt, és … és levették a lábáról. Átírt bennünket a deportáltak jegyzékérõl a fehérlaposok listájára.

Tíz liter boron múlott, hogy nem Csehországba kerültünk cselédnek, hanem nagyszüleinkkel Magyarországra telepítettek át. A jó hír után pedig nagyapám odatérdelt a Mária-kép elé, mi mögéje, és fölhangzott a jól ismert ima, a Hiszekegy.

Menekülõk a Dunán Az áttelepítés és deportálás rettegésében élõ mátyusföldi magyarság elõtt két út állt: vagy bevárja a megaláztatás és megszégyenítés beneąi embertelenségét, vagy a menekülést választja. A kétségbeesés és a félelem, a hontalanság, a védtelenség kezdetben ösztönösen, késõbb már tudatosan játszott közre abban, hogy sokan az utóbbi lehetõséget ragadták meg. Bátorította õket az a tudat, hogy az anyaország határral szomszédos megyéjének (Komárom-Esztergom megye) sajtója mennyire együtt érez a sorsüldözött, felvidéki magyarsággal – fölszólítva a Duna melletti települések hivatalos szervezeteit, lakóit, hogy tegyenek meg minden tõlük telhetõt a menekültek megsegítéséért.

Hogy akkor ebben a kérdésben az itthoni magyarság lélekben milyen egységet mutatott, erre szolgáljon egyetlen rövid példa. Még az MKP Megyei Választmánya és Végrehajtó Bizottsága is az alábbi hirdetményt adta közre a Komárom-Esztergom vármegye Dolgozók Lapja 1946. december 1-jei számában: „A szlovák kormány úgy látszik, nem akarja a jószomszédi viszonyt és ezáltal a gyûlöltség magvát hinti el a két ország népei között. Felkéri a választmány a megyében lévõ szervezeteit, indítsanak gyûjtést a kínzások elõl elmenekült magyarok megsegítésére, akik a tél küszöbén, a puszta életüket mentve jöttek át a megalázás és megsemmisülés elõl. Járjanak példával elöl mindenben, amivel segíteni lehet az üldözötteken!”

Bár Izsa községnél a dunai határszakaszt már 1945-ben megerõsítették határõrséggel, csendõrséggel, mégis talán itt volt földrajzilag a legkedvezõbb hely a Dunán való átkelésre. Az sem elhanyagolható, hogy az itt szolgálatot teljesítõ, cseh nemzetiségû csendõrség bizonyos együttérzéssel, megértéssel viseltetett az üldözöttek iránt, mert nagyon jó kapcsolat alakult ki Izsa község lakossága és a cseh csendõrség között.

Itt jegyzem meg, hogy a cseh csendõrség sokkal jobb viszonyban állt az izsai magyarokkal, mint az „odaszállingózó” szlovákokkal. Nos, ezek a csendõrök gyakran hunytak szemet a látottak fölött. Így, ilyen körülmények között Izsa gyülekezési hellyé vált az átjutni kívánkozók számára.

Most olyan szemtanút idézek, aki maga is fiatal értelmiségiként ezt az utat választotta. Nagybátyám, Zámbó Vilmos: „Nagyon sokan érkeztünk a faluba menekülési céllal. Néha két-három napig is kellett várakozni az átjutásra. Addig azonban a falu népe szállást, ellátást biztosított részükre, miközben titokban intézte és szervezte az átjutási lehetõségüket. Mindig volt a faluban két-három bizalmas ember, aki tudta, hogy éjszaka a határõrség merre cirkál a Duna partján; hol, merre és kik teljesítenek szolgálatot; a lelakatolt és zárolt csónakokhoz melyiknek van kulcsa; a töltés melletti kubikgödrök cserjés, fás területein hogyan és hová lehet elrejtõzni… Ismerték hol, mikor kell és lehet fényjelezni. De azokban a drámai pillanatokban, amikor a befagyott Dunán 40–50 méteres kötelet fogva, hason csúszva húsz-húsz embert menekítettek át a túlsó partra, az izgalmat és félelmet növelte, hogy sokszor a kötél egy része a még be nem fagyott, sima vízfelület felett kúszott.”

E lélekvesztõ esetekben az izsai halászok, akik a menekítést szervezték és végezték, az életüket kockáztatták, mint azok, akik sorsukat a kezükbe adták. A veszélyt csak növelte, hogy ezeket az akciókat csakis az éjszaka leple alatt lehetett megkísérelni. S vállalták mindezt még azután is, hogy a tragédiák egymást követték. Az esetleges, alkalmi eszközök, a sietség okozta idegek harca áldozatokat is követeltek.

Áldozatokat még úgy is, hogy a szõnyi oldalon a magyar határõrség önfeláldozó munkája, közremûködése sem tudta megakadályozni a bekövetkezõ tragédiát. Azok voltak a szerencsésebbek, akik az izsaiak segítségével, elõre megtervezett, szervezett formáját választották az átmenekülésnek: lovas szánkóval, hosszú kötelekkel, vagy a még be nem állt Duna elõtt ladikokkal. A Duna azok közül szedte áldozatait többségben, akik a maguk feje után, hátukon kis holmijukat cipelve vágtak neki a veszélyes útnak. 94

„Sajnos, a Duna jege beszakadt és egy lovas szánkó utasaival együtt a víz áldozata lett. De egyéb tragédiák is voltak: Moravcsik Ferencet a töltés mellett, menekülés közben lõtték agyon a határõrök.

Fenekes Lajos a jeges Dunában úszott, és úgy menekült meg az életét kioltani akaró gyilkos golyóktól.

Jómagam is egyetemi vizsgáimra mentem Budapestre, amikor csónakunk éjféltájt elsüllyedt, s félve a csehszlovák határõrségtõl, a téli, jeges vízben úszva értünk partot Szõnynél. Holmijaink elvesztek, a mínusz 20 fokos hidegben ruhánk ránk fagyott, és csak a szõnyi határõrségen kaptunk menedéket”.

Csak Izsa községbõl hárman váltak áldozataivá e szörnyû „stációnak”: Moravcsik Ferenc, Tárnok Gyula, Sárai Gizella. A többi? Tudjuk, hogy a már említett csónakban, amely a Duna hullámsírjába jutott, nem bírva a terhet, az úszó jég között, nyolcan tartózkodtak. Egy 18 éves gútai leány teteme után pedig hiába kutattak, nem találták meg. Emlékük, példájuk egy-egy könnycseppként pihenjen meg nemzetünk testén! 95