Három izsai történet* IZSÁKNÉ HAJTMAN ILONA (1935)

„Izsaiak voltak a bizottságban, azokon múlt, kit fognak kitelepíteni.”

Családom a Fõ utcán lakott. 1945-ben, öcsém születésekor jöttek be Izsára az oroszok. Gyermekkoromban sem volt elmaradott a falu, sokat fejlõdött Komárom hatására. Úgy mondják, hogy amikor Kolumbusz elért Amerikába, az izsai asszony már hazafelé jött onnan, már eladta a portékáját.

Apám elbeszélései alapján tudom, hogy az elsõ repuknélika alatt nagy volt a munkanélküliség. Az asszonyok varrtak, kézimunkáztak. Apukám elment más vidékre dolgozni, Púchovba. 1938 után meg Magyarországra jártak át munkába, a MOLAJ-hoz meg a Timföldgyárhoz. Ladikkal jártak át a Dunán.

Apám a háború alatt többször felmentést kapott a hadkötelezettség alól, mert szükség volt rá a gyárban.

1944 nyarán ment el a frontra, és 1945. augusztus 14-én jött haza. Németországban került fogságba, onnan hazahozták õt Magyarországra, ahol a jánosházai táborba került. Innen Oroszországba vitték, ahol a Fekete-tenger partján egy kikötõ építésénél kellett volna dolgoznia. Az építkezés meghiúsult, végül hazatérhetett.

Izsán nagy volt a munkanélküliség, ezért a férfiak Csehországban próbáltak munkát keresni, így Tøeboòban. Apám a testvéreivel ment, Jani bátyjával, Jóska bátyjával, meg Szeles Bandi bátyjával.

A háború alatti években – emlékszem – nálunk is laktak németek. Egyszer felderítésre mentek, de onnan nem tértek vissza. Az orosz katonák szintén a mi udvarunkban laktak, itt volt a konyhájuk, egészen Komárom bevételéig. Utána kezdõdött a visszavonulás. A front alatt mi nem éheztünk, disznót vágtunk, a zsírt meg a húst elástuk. Ahol a katonák megtalálták az élelmet, onnan elvitték. De vittek a lövészárokba dunyhát is, mindegy volt, úgy tartották, ma élünk, holnap nem.

A háborút követõ õsszel szlovák iskolába mentem, ismét harmadikos lettem. Hrkel tanító nyolc gyerekével jött a faluba, és olyan dolgokra tanított meg, mint például a szék jelentése.

1946. december 6-án deportáltak bennünket. Mi tudtuk, hogy majd elvisznek minket is, mert apuék korábban már írtak errõl. Nem tudtuk azonban, hogy hová. Nagyon féltünk, azt hittük, velünk is azt teszik, mint a zsidókkal. Apánk hazajött Csehországból, minden este mentek a faluba, híreket hallgatni. A legtöbb hírt a kocsma környékén lehetett megtudni. A telepítõbizottság listájára mindenki kíváncsi volt.

Izsaiak voltak a bizottságban, azokon múlt, kit fognak kitelepíteni. Aki meg tudta fizetni, az nem került rá a listára. Mi nem tudtunk fizetni, hiszen tízezret kellett volna adni. Volt, aki abrosszal váltotta meg magát.

Tizenkét személyes abrosz tizenkétezer koronát ért.

Az izsai bizottság tagja volt Bulajcsik, Németh András, Borsos András. Õk jártak Magyarországon is, és filmet is mutattak be, s mondták, hogy milyen jó itt, jöjjenek át, jelentkezzenek. Persze azt a felvételt a Szudétákban készítették.

A gazdagokat Magyarországra vitték, a szegényeket Csehországba. Akinek sok földje volt, meg nagy háza, azt Magyarországra telepítették, a svábok házába. Az izsaiak házába meg békéscsabaiak költöztek.

Magyarország több településére kerültek izsaiak, Kocsolára, Diósberénybe. A férjem nagyanyjáék a kanász házát kapták meg Kocsolán. Irén néniék szintén Kocsolára kerültek, ahol egy sváb kõmûves házát kapták. Ez a sváb késõbb visszajött Németországból, megváltotta a házát, Irén néniék pedig Szõnybe költöztek, hogy legalább az izsai harang hangját hallhassák.

Családomat decemberben vitték el. Apu hozta a hírt reggel, hogy mennünk kell, készülõdjünk. Amink volt, azt elvihettük, nem volt megszabva a mennyiség. A baromfinak már elkészítettük a ládákat. Tyúkot, kacsát vittünk magunkkal. Teherautóra pakolták fel a holminkat, egyenesen a komáromi állomásra vittek * Gyerekkoromban sokat hallgattam nagyanyám történeteit. Régi idõkrõl, emberekrõl, megtörtént eseményekrõl beszélt. Késõbb jöttem rá, hogy a történelem részesei voltak, bár az õ történetüket sem tankönyv, sem lexikon nem tárgyalja. A történetüket az unokák õrzik meg. Az itt leírt, három különbözõ, igaz, sok ponton hasonló történet csupán töredéke annak az élménynek, amit az izsai emberek átéltek. Adatközlõim már idõs emberek, akik az idõk távlatából is jól emlékeznek azokra az évekre. Ez a Duna-parti falu sem kerülhette el a csapásokat, amelyek végiggázoltak rajta a 20. században. Háború, árvíz, diktatúrák idején is talpon maradtak az emberek. Legyen ez a három történet mindennek a bizonyítéka. 89 minket. Két család került egy vagonba, mi Gelle Józsi bátyámékkal együtt. Tiltakozni nem tiltakozhattunk, hiszen katonák jöttek értünk. Egy juharfa törzsét karoltam át, és a katona sírva próbált elvonszolni onnan.

A katonák is sírtak. A házunkat nyitva hagytuk, késõbb idegenek költöztek oda. Nem volt nagy házunk. Úgy tudtuk, hogy mezõgazdasági munkára visznek el. Apukám sosem szerette ezt a munkát. Az út során az állomásokon kaptunk ennivalót, virslit, gulyást. A vagonban kályhával fûtöttünk, amit itthonról vittünk.

Szalmazsákon feküdtünk. A kis Ernõ öcsémnek tejet vittünk, nagymama kalácsot sütött az útra.

Èáslavban mellékvágányra húzták a vagont és a cseh gazdák jöttek válogatni közülünk. Kérdezték, hány munkaerõ van a családban. Apu mondta, hogy egyedül õ az. Apu tudott velük beszélni, mert Jozefovban katonáskodott. A magángazdáknak munkásra volt szükségük, nem gyerekekre. Kérdezték is, hogy minek jelentkeztünk munkára. Talán fogalmuk sem volt arról, hogy mi nem önszántunkból mentünk oda. A vagonra az volt kiírva, hogy önkéntes munkások. Az állomásról Koudelovba kerültünk, bár nem kellettünk senkinek sem. Bizony volt olyan házaspár, ahol az asszony terhes volt s csak a férfi tudott dolgozni. A majorban ábécé sorrendben osztottak el bennünket. Koudelovban németek is voltak, csíkos ruhában jártak. A major szintén egy németé volt, akit elhajtottak onnan, talán 25 kilós csomaggal. A kastélyban az intézõ lakott. A többi izsait a környezõ falvakban helyezték el, így ©kovicén voltak a Kurucz Máriék, a Mártonék. Azok is ketten voltak, két asszony. Mi egy majorba kerültünk a marcelházai Marcinkóékkal, Irecki Gyusziékkal, Jani bátyjáékkal, Németh Ferencékkel.

Koudelovban nagyon szép park, kert volt, sokféle fa, virág, szõlõ. Anyukám a kertészetben dolgozott.

Januárban én már iskolába jártam. Nem tudtam egy szót sem csehül, izsai ruhát, berlinert viseltem, a gyerekek mindig hajtogatták a szoknyámat. Érdekesnek tartottak minket. Az iskolába gyalog mentünk, körülbelül két kilométert, bár járt az iskolabusz Èáslavba. Akkor nem számított az a távolság. Vasárnaponként még a tejcsarnokba is elmentem. Mondták is az asszonyok: „Ji• jede Maïarka…”

Az iskolában nagyon jók voltak hozzánk. Tízóraira levest kaptunk. Elsõ évben ez állt a bizonyítványomban: „Pro neznalos• èeského jazyka je neklasifikována,” azaz hogy a cseh nyelv ismerete hiányában nem voltam osztályozható. Kezdetben meg se szólaltam az iskolában, de úgy megtanultam csehül, hogy a csendõrök egy alkalommal azt kérdezték apukámtól, hol tanulta meg ilyen jól a gyerek a nyelvet.

A majorban egy emeletes ház földszintjén laktunk. Minden család lakása egy szoba-konyhából meg egy elõszobából állt. Szenet hazulról vittünk. A majorban voltak tehenek, borjak, disznók, lovak. A kertészetben zöldséget, spárgát, egrest, ribizlit termesztettek. Anyukám többször sírva jött haza, mert a kertész azt mondta neki, hogy soha nem térhetnek haza. Anyu meg el is hitte. A kertészetben télen is volt munka. A melegágyat készítették, szitálták, rostálták a földet. Az aszparáguszt kilóra adták el. Hosszú virágágyást is készítettek, a piacon adták el a virágot. Apuék fönt, a Szudétákban kaszáltak és szénát szállítottak a majorba. A széna között az intézõ bútort is hozott, be is csukták ezért, mert feketézett. Apu etetõ volt, korán kelt. Havonta 970 koronát keresett. Ez tartalmazta a családi pótlékot is. Naponta járt még egy liter tej, gabona. A majorban sok gabona volt, télen is csépeltek. A szomszéd faluba vittük õröltetni a búzát.

A èáslavi pékkel megegyeztek anyukámék, hogy megsütik a kenyerünket. Mondták is a pékek, hogy milyen szép kenyeret dagasztanak a magyarok. Végül vittünk lisztet, és azért kenyeret kaptunk a városban.

A gyerekek minden héten moziba jártak. A férfiak szintén el-elmentek a vetítésre, de az asszonyok otthon maradtak. A nagymama segített anyukámnak.

Templomba vasárnaponként Èáslavba jártunk, ahol katonazenekar játszott. Mi, gyerekek hamar feltaláltuk magunkat. A szülõket jobban megviselte az új környezet. Nagyon jó barátnõre leltem Jarka személyében, akinek már az öregapja is béres volt a majorban. Egyszer ellopta a testvére csizmáját, télen abban csúszkáltunk. A béresgyerekek párszor csúnyát mondtak rám, de Jarka elverte õket. Nagyon a pártomat fogta. Jarkával haláláig leveleztünk. 1965-ben, az árvíz idején rögtön meghívtak minket magukhoz, sõt voltak nálunk segíteni a fürdõszoba felújításakor is. Idén májusban kaptam a gyászjelentést, hogy mikor fogják hamvasztani.

Csehországban 1948-ig a boltok kínálata gazdag volt. Csomagot is küldtünk haza. A többieket itt többször meglátogattuk. Az otthoniakkal leveleztünk, mindent tudtunk az otthoni eseményekrõl. Csalogattak minket haza azzal, hogy jól megy a kézimunka, de hát nem jöhettünk. Laktak a házunkban. Csak 1949 februárjában jöttünk aztán haza. 1948-ban apukám már mondta, hogy nemsokára hazakerülünk. Azt is mondta, hogy akik Magyarországra kerültek, viszont soha nem térhetnek haza. 90