HIDASKÜRT KÉT KÜRTI ASSZONY HIDASKÜRT – HIRD

„tinektek itt jobb, mint nekünk ottand.”

80 Kérdezõ (K): Milyen kapcsolatuk volt az itteni svábokkal közvetlenül a kitelepítés után?

A: Jó, jó. Nem mondom, hogy nem sírdogáltunk mi is, õk is, de jó. Máig jóban vagyunk a háziakkal (a házból kitelepített svábokkal) igazán.

K: Az hogy lehet, hogy a kitelepített svábok nem haragudtak, hogy beköltöztek a házaikba?

B: Mert õk is úgy voltak, mint mi. Õket is kitelepítették, együttéreztek velünk. Õk is olyanok voltak, mint mi.

K: Könnyen ismerkedtek itt a sváb, felvidéki, magyar fiatalok, kötöttek vegyesházasságokat?

A: Velünk nem sok fiatal jött ide olyan, hogy lány vagy legény. A mieink meg már itt születtek. Talán a J. volt az egy lány, meg a V. gyerekek voltak. …

K: Miket kaptak tõlük ajándékba?

A: Mikor még a férjem nõvére élt, õk szoktak zoknikat, harisnyákat adni ajándékba.

B: Meg hát az ott olcsóbb is volt. Mintás alsónadrágokat, konyharuhákat hozott az ember. De most már nem érdemes, ott is annyiba kerül, mint itt. Most is, hogy itt voltak a testvéreim, pénzt adtam nekik, hogy vegyenek, amit akarnak, de azt mondja, hogy „most mit vegyek, annyit ott mint itten”. Csak hát mégis, ha ezek Pozsonyból átmennek Gyõrbe és vásárolnak valamit, ami éppen kellene, ami Pozsonyban nincs. De mit tud nekik most már az ember … Az árak is ugyanazok mindenhol. Régen még érdemes volt, ha jártunk át, bevásároltunk egy kicsit. Papucsot, rizst, tíz kilót hoztunk vagy mennyit. Dobozos süteményeket, azok is finomak voltak „Cseszkóban”. Még van is cseh papucsom, meg is mutathatom. Meg csizmát, azt a fekete mamuszt.

K: Ennyi év után hová tartozónak érzik magukat?

A: Fölvidékrõl származunk, Hidaskürtön születtünk, és itt lakunk Magyarországon. Ez a három összetétel. Most már ötven éve itt lakunk, már most hirdiek vagyunk, hiába. Most már ide van szokva az ember, ha haza is megy, olyan furcsa minden. Már ott is az ember csak a közeli rokonságot ismeri, meg azok a betelepültek is, azokat meg végképp nem ismeri az ember ... Te tudod hogy ki került a házba? Én nem is láttam õket.

K: Nem is voltak azóta megnézni a szülõi házat?

B: Én voltam az udvarban, mert ketten laktak, a R-éknál, de a háziakat nem láttuk, akik a mi lakásunkban laktak. Hisz együtt voltunk akkor otthon, nem is láttuk õket.

K: Nem is voltak kíváncsiak?

A: Hát hogyan, ha nem hívtak? Itt, ha lejöttek (svábok) az volt az elsõ, hogy no gyertek be, gyûjjenek be, az ember azzal kezdte. De ezek nem voltak ránk kíváncsiak. Nem is láttuk õket, Be is zárkóztak tán.

K: A falu, Kürt megváltozott?

A: Ja, ott is sokan építkeztek, de a régi házakat azért megismeri az ember.

K: Mi az, ami akkor még köti magukat Kürthöz, ha a falu megváltozott?

B: A rokonság, aki ott van, az húzza még csak haza az ember, már más nincs. Meg hát látni akarom, hogy hogyan van meg mint van. De hát ott is már ki van …

A: Olyan látogatás már nincs, hogy na gyertek, elmegyünk Kürtre. Most már olyan nincs, hogy átruccanunk, mint azelõtt. Most már csak temetéskor ...

B: Most már csak az emlékek kötik oda az embert. A kapcsolatot azért tartjuk, levelezés azért nincs, csak telefon van, karácsonyra, húsvétra képeslap, névnap, ezeket tartjuk.

K: A kürti kitelepítéses ünnepségen nem voltak otthon?

A: Nem, nem voltunk, a P-ék voltak. Mi miért is nem voltunk? Jött is papír, hogy menjünk, azelõtt voltunk otthon valakinek a temetésére (bizonytalankodva emlékezni próbál), igen, és rá két hétre volt ez 81 az összejövetel és akkor már mi nem mentünk. De Bikalon voltunk tavaly, ott van ötvenkét család Kürtrõl, és azok rendeztek ilyen ötvenéves találkozót. Én voltam Hirdrõl, meg a V-ék mind.

K: Mi volt ezen a találkozón?

A: Ott voltak a sok kürtiek, akikkel együtt jártunk iskolába. úgy ismertem meg õket, hogy az egyik barátnõm aki volt, odaült hozzám az asztalhoz és mondta, hogy ez az, az meg amaz, akikkel együtt jártam, meg szomszédok voltunk.

K: Azóta, 1947 óta nem is találkoztak?

A: Nem, nem. Ötven éve nem láttam, csak akkor.

K: Olyan soha nem volt, hogy azt mondták, hogy no, elmegyünk és meglátogatjuk a Bikalra telepített kürtieket?

A: Eleinte volt, hogy én Á-nál voltam búcsún, temetésen, de … hát nem volt, hogy most menjünk meglátogatni ezeket.

B: Ilyen nem volt, mert nem értünk rá, na. (Mondja indulatosan) Mikor tsz volt, ki voltak mérve a földek, be kellett segíteni az embernek, nem értünk rá, mikor? (Panaszkodik, hogy szabadságot se nagyon kaptak, nyaralni sem jártak, csak nyugdíjas korukban jártak szakszervezeti üdülésekre.)

K: Hogy zajlott ez a találkozó?

A: Ott volt a kürti polgármester is, az ottani vezetõség is beszédet mondott, köszöntöttek, aztán ebéd volt. Nagyon szép volt.

K: Hányan voltak?

A: Sokan. Három nagy terem tele volt. Meg a K. volt, a keresztlányom, azok vittek kocsival. Misével kezdték, nagyon szép volt. Megvendégeltek. A bikaliak szervezték, semmit nem kellett vinni, befizetni, mindent õk álltak.

K: Igaz az, hogy a bikaliak összetartóbbak?

A: Persze, mert sokan vannak. Ötvenkét család került oda, az már olyan, mintha Kürtön volnál. (Számolgatja, hogy Hirdre hányan kerültek.) Tízen, tizenöten voltunk fölvidékiek.

K: Arra soha nem gondoltak, hogy Bikalra költözzenek a többi kürtihez?

A: Ah, nem. Örült az ember, hogy egyszer letelepedtünk.

B: Úgy emlékszem, a pécsi állomáson a kitelepítéskor azt mondta az R. J.: „Én vagyok a hirdi bírónak a veje, ne féljenek maguk, nem sokáig lesznek Hirden!” Két évig ki nem csomagoltunk! Mert otthon, amikor osztották azokat a kitelepítési lapokat, azt mondták, hogy „ez maguknak csak egy kirándulás lesz”. Hát ez jó kirándulás lett!

K: Akkor volt egy hosszú idõszak, amíg még reménykedtek, hogy még hazatérhetnek?

B: Bizony volt. Anyánk mindig mondta, hogy „nem kell kicsomagolni azokat a ládákat”, utána pakolásztuk csak ki azokat a törékeny holmikat.

K: Mikor kezdtek beletörõdni?

B: Hát, amikor két évet itt tölt az ember, akkor már bele kell nyugodni, hogy innen többet nem megyünk haza. Ez volt, sajnos. De már most mit lehetett csinálni? Itt vagyunk és kész.

K: Azon elgondolkoztak valamikor, hogy ha nem telepítik ki magukat, akkor hogy alakult volna a sorsuk, jobb lett volna vagy rosszabb?

B: Kezdetben legalábbis én azt mondtam, hogy jobb lett volna otthon maradni. De aztán ugye ott is ez a világválság kezdett … ezek is (a felvidéki rokonok) mikor voltak itt, mondták, hogy „tinektek itt jobb, mint nekünk ottand”. Pedig hát Pozsonyba vannak.

K: A felvidékiek könnyen boldogultak mikor idekerültek Hirdre, nem voltak gondjaik a gazdálkodással?

B: Nem, nem, sõt, örültek, hogy nem megyünk folyton a vezetõséghez, hogy ez van, az van, gazdálkodtunk, akkor volt a beadás, úgy osztottuk be, hogy oda is jutott, meg magunknak is.

A: Nehéz volt újrakezdeni. Fõleg amikor jött a nagy leadás. Zsírt, szalonnát leadni, nem volt mindegy.

K: Nem gondoltak arra, hogy elmenni az iparba?

A: Voltak olyanok is, de a mieink amíg bírtak, gazdálkodtak. Amíg jött a tsz, addig gazdálkodtak, utána meg már a tsz-ben.

K: Igaz az, hogy a templomban külön ülésrend van?

A: Most is így van, bal felén a svábok, jobb felén a magyarok. Igen. Van, aki sváb azért a jobb felén ül.

B: Ez valamikor is volt, mikor mi még nem voltunk itt. 82

K: Máshol a faluban nem volt ilyen elkülönülés, például. nem jártak külön kocsmába?

A: Itt csak egy kocsma van, nem úgy, mint Kürtön. Ott három volt. A mi férjeink ott együtt jártak, nyolcan voltak nagy barátok. De itt nem, nem volt ilyen nagy élet.

K: Mulatságok voltak?

A: Bálok voltak, hogyne. Együtt magyarok, svábok, jóban voltunk, a D-ékkel, Z-ékkel Mi ültünk a falnál, néztük a fiatalokat, a férfiak hozták oda az italt, süteményeket. Még olyan fiatalasszonyok voltunk.

A B. is hogy megtáncoltatott, mondja is a múltkor: „Ilonka, emlékszik, hogy megtáncoltattam a kultúrban?”(Nevet)

K: Hogy kezdõdtek ezek az ismerkedések, mikor idekerültek Hirdre? Munkahelyen, a szomszédokkal?

B: A templomban. Mise után beszélgettünk, a bálban, de a misét azt tõlünk tanulták meg, hogy menni kell, elõtte nem sokan jártak. Itt látták, hogy az összes felvidéki, akár vasárnap, akár ünnepnap, mentünk templomba.

A: És mi milyen szépen tudtunk énekelni! Máig is.

K: Mennyire tartják ezek a hirdi svábok a svábságukat?

A: Azért még tartják. Ha összejönnek, svábul beszélgetnek.

B: Az elején, de most már azért …

A: Dehogynem, ha a K. néni meg a P. összeakadnak …

B: Azok „svancigolnak”?

A: Hogyne, máris mondja a magáét!

B: Hát, mert rosszul tud magyarul, azért …

A: Ha összejönnek ezek az öregjei, a még nálunk is öregebbek, ezek még beszélnek.

A: Az ilyen mi korunkbeliek, mint ez a B. is, hozzáment egy sváb emberhez…

K: A hirdi õslakos magyarok soha nem mondtak a felvidékiekre ilyeneket, hogy „telepesek”, „jöttmentek”?

B: Nem. A szemünkbe legalábbis nem. Azt tudhatták, hogy mi nem önként jöttünk ide, az meg volt nekik mindig magyarázva, ahogy õket is elvitték. Tudták, hogy itt szemrehányás nincsen, hogy mi valakit kitúrtunk, ilyen nem volt … nem is tudtuk, hogy hova jövünk, én annyit sírtam mikor ide kikerültünk, hogy az borzasztó. Mi egy tanyára kerültünk (Hird mellett), olyan dzsungel volt, mert már õk is tudták, hogy menniük kell…

A: Nem kellett volna elfogadni …

B: Hát nem. (Elmeséli, hogy kerültek Hirdre.) A-ék is egy tanyára kerültek, ott egy vízimalom volt, és volt hozzá egy ház bent a faluban, itt szemben. Nekünk is adtak volna, akkor voltunk bolondok, mikor nem fogadtuk el, „nekünk ez nem kell! minek? hisz megyünk úgyis haza.” Ezek a kitelepített svábok mind bekerültek a faluba, mind építettek, elhelyezkedtek az iparban és építettek. Jobban jártak, mint mi.

A: Biztos hogy jobban jártak. Minket meg beültettek a földbe, túrtuk a földet. Jobban jártak …mindnek olyan házuk van … de jó a kapcsolat a faluban.

B: Ma már minden egybe van. Nincs az, hogy te sváb gyerek vagy, te fölvidéki … már ilyen nincs.

A: Persze, az én lányom is már itt született, az unokák is, azok meg már pláne. Azok már nem mennének haza, de már a gyerekeink se.

B: Á, azok már nem!

A: De tartjuk a kapcsolatot azért. Én fõleg sokszor telefonálok, névnapokra …

Lejegyezte: Árendás Zsuzsa