„NÉVTELEN”* (1926) HETÉNY – EHUN – HETÉNY – SZULOK, KOMÁROM

„A községházán apám jelentkezett a házunk kulcsaiért. Azonban nem engedtek vissza a lakásba.”

Mindig nagy boldogság számomra, ha szülõfalumra gondolok. Hetény mindig kitartott a magyarsága mellett, tiszta színmagyar református falu volt. Szép gyermekkorom volt. Szüleim mindent megadtak nekünk, amit csak lehetett. Földmûvesek voltak. Apámnak egyhónapos volt a leánya, amikor bevonult, majd 1914-ben Galíciában fogságba esett. 1921-ben tért haza, ekkor a leánya már hétéves volt. 1922-ben megszületett bátyám, 1923-ban én. Boldogok voltunk, 16 hold földünk volt. 1938. november 6-án díszkapu fogadta a bevonuló magyar hadsereget.

Örömmámorban úszott az egész falu. E. M. õrnagy volt a parancsnok, aki a falu díszpolgára lett. 1943-ban besorozták a bátyámat, 1944-ben engem. Anyám odaadta mindkét fiát a hazának. Mindketten szerencsésen hazatértünk. El kellett mindent viselnünk. A ház, ahol születtem, kedves, boldog otthon volt mindaddig, amíg a háború le nem sújtott, mert 1945. január 8-án bombatalálat érte a házunkat.

(* A visszaemlékezõ kérésének megfelelõen sem az õ nevét, sem pedig a szövegben elõforduló többi nevet nem tüntetjük fel. 74)

Az oroszok reggel bevonultak a községbe és akkor a német repülõk megkezdték a megtorlást. Én ugyan nem láttam, de szüleimtõl hallottam, hogy csak úgy feketéllett a kert vége az orosz katonáktól.

Amikor a bombázás elkezdõdött, a szüleim befutottak a házba, hogy biztonságban legyenek az ajtó mögött, a szekrény és a fal takarásába rejtõzve el. De akkor már csak úgy hullottak a bombák. A házunkat is eltalálta. Olyan találatot kapott, hogy a tõlünk 150 méterre lévõ tóban is találtak tetõanyagot. Szüleim szerencsésen megúszták, élve maradtak ezen a helyen. Azt mondják, azért ért bennünket bombatámadás, mert a kertünkben a sok öreg gyümölcsfa alá bújtak el az oroszok. Hetényben csak három házat ért bombatámadás, kivétel nélkül mind olyan házakat, ahol oroszok rejtõztek. Én ebben az idõben még katona voltam, így történt, hogy nem tartózkodtam otthon.

1944 augusztusában soroztak be, majd karácsony elõtt minket Komáromból, a 2-es erõdbõl mint tüzéreket indítottak el Németországba. Ott Heilbronnban kötöttünk ki. Egy évig voltam ott katona. Majd 1945 májusában jöttek az amerikaiak és akkor fogságba estem. A fogságom pedig 1945 májusától 1946 januárjáig tartott. Ekkor jöttem haza.

Ansbachban voltunk elõször katonák, akkor napiparancsban hallottuk, hogy Hitler beült a kocsijába és a végsõ gyõzelemre indult. Mi pedig megyünk felszabadítani hazánkat, Magyarországot. Akkor Nürnbergtõl egészen Münchenig lementünk. Utána, harmadnapjára kint a feketelobogók, és azt mondják, Hitler hõsi halált halt. Ez volt nekünk a parancs-kihirdetésben. Utána, aztán május 2-án szörnyû idõjárás volt, ugyanis esett a hó. Ahogy ballagtunk dél felé, a hazánk felé, kiadták parancsba, hogy a holnapi naptól kezdve az amerikai hadsereg fog velünk rendelkezni, mert fogságba estünk. És ekkor a fegyvereinket összegyûjtötték, a falu végén ásattak velünk egy nagy gödröt, majd abba mind betemettük, aztán az egyik fõhadnagy beszédet mondott. Arról beszélt, hogy most temetjük el hazánkat. Erre a mondatra nagyon jól emlékszem. Majd azt is mondta, hogy ettõl a naptól kezdve az amerikai parancsnokság fog rólunk gondoskodni.

Aztán egy hónapig a szabad ég alatt tartózkodtunk. Ott volt a köpenyünk, ha esett az esõ. Jól kitaláltuk, hogy hogyan lehet a legjobban átvészelni ezt az idõszakot. Viszont jól kosztoltak bennünket, a sok koplalás után ez nagyon fontos volt.

Egy hónap után aztán átkerültünk a barakkokba, fabarakkokba. Ebben voltunk nyártól fogva egész január 22-éig, amíg be nem vagoníroztak, és haza nem küldtek bennünket Magyarországra. Akkor itt, Komáromban, a Monostori Erõdben fogadtak bennünket a magyar katonatisztek: ott állították ki azt a levelet, amiben az állt, hogy hazamehet mindenki abba a községbe, ahová való. Mi is kaptunk határátlépési engedélyt, mert már nem mehettünk ám át a hídon Heténybe, csak úgy szabadon, mint azelõtt, hanem csak úgy, ahogy a csehszlovák katona engedte. Bizony, nagyon csúnyán fogadott minket. Nemcsak én voltam így, hanem volt más hetényi, gútai, ógyallai, újgyallai, naszvadi, meg komáromi fiú is.

Bizony, sokan nem jöttek vissza. Egy komáromi fiú, akinek a neve is az volt, hogy K. L., õ is ott halt meg Heilbronnban, meg egy naszvadi fiú, V. J. Õ is egy bombázáskor halt meg. Én kiállított õr voltam a bombázás idején, de leszaladtam a pincébe és így életben maradtam. A Jóisten velünk volt, mert a pince beszakadt ugyan, de az egyik katonakolléga nyugtatott, hogy minden elcsendesült, s egy kis napfény szûrõdött be a pincébe. Aztán az egyik fiú a másikat a nyakába vette, hogy megnézze, mi az, s akkor láttuk, hogy az a pincének a bedeszkázott vészkijárata. No, így egymás nyakára állva ugráltunk ki, így menekültünk meg mi is, meg a németek is. A Jóisten ugyanúgy velem volt akkor, mint a szüleimmel otthon.

Sokan vesztek oda. Emlékszem egy erdélyi fiúra, õ olyan ellátó volt, hajtotta a lovakat, hozta az ellátmányt, azt is találat érte. Ott feküdt a kocsin, a kenyerek szanaszét körülötte. Akik megsebesültek, azokat összeszedték, majd bevitték a kórházba. Egy naszvadi fiút ott kellett hagynunk a kórházban, szilánkot kapott a tarkóján, õ szegény ott is maradt meghalva. Kimentünk a városba, és tudomásunkra jutott, hogy a magyar katonákat egy bizonyos helyen összegyûjtik, majd újból lett egy kis ütegünk.

Az elõbb ott hagytam abba, hogy amikor mentünk haza, a csehszlovák katona nagyon durván fogadott.

Elvette a maradék pokrócomat és a német csajkámat is. Kérdezte, hogy hova megyek. Mondom neki, Heténybe. Durván odalökte, hogy „mars!” Próbáltam kimenni az állomásra, ott vonatra ültem és délután valamikor úgy négy óra tájban érkeztem meg a hetényi állomásra. A hetényi vasútállomás a falutól három kilométerre volt. Mindennap érkeztek foglyok, mindig érdeklõdtek a szüleim, hogy nincs-e köztük hetényi is. Hazafelé menet apámmal egy dombon futottunk össze. Tárt karokkal fogadott, nagyon örült, hogy élve megúsztam. Édesapámmal karonfogva mentünk hazáig. Boldogan éltünk ott egy évig. A lebombázott házunk végében lévõ kocsiszínt befalazták, az lett a konyha, az istálló meg a szoba.

75 Januárban aztán katonaság érkezett a községbe, onnan se kimenni, se bejönni nem lehetett, a kisbíró a deportáltak házához vitte a lapot. Nekünk is elhozta, a házból ki sem mehettünk, és egész napra ottmaradt egy katona. Édesapám késõbb azt mondta: ha kell, embert ölök, de innen nem megyünk el.

Másnap bevagoníroztak. A komáromi állomásra vittek bennünket. Anyám csak sírt. Amit egy vagonba be tudtunk pakolni, elvihettünk. Talán még nyolc tyúkot is, hogy legyen mit ennünk, meg persze tüzelõt, mert a nagy hidegben majd megfagytunk. Érsekújvár felé vittek bennünket. A katonák már nem õrizték a vonatot, ezért apámnak az az ötlete támadt, hogy amikor megáll a vonat, én szálljak le, és menjek el nénémékhez, Komáromszentpéterre. Szökevényként bújjak meg.

Hóban, fagyban elindultam hazafelé. Reggel hét órára megérkeztem a nénémhez. Egy-két hónapig náluk bujkáltam. Nem mehettem vissza Heténybe. Szüleim megérkeztek a Prágától hatvan kilométerre lévõ Podìbradyba, egy ehun nevû majorba. Ott kipakoltak, lakást kaptak. Bátyám és a felesége még Hetényben átszöktek az apósáékhoz, így õket sem deportálták.

Levelet küldtek a szüleim, hogy nincs nagyobb baj, munkára kell az ember, így vonatra ültem és megkerestem apámékat. Anyám megbetegedett, ezért hazaküldtek bennünket Komáromba, mindenünket hátrahagyva. Mezei doktor, akivel együtt voltunk fogságban, õt megkerestük, s anyámat elhelyezte a kórházban, mi pedig hazamentünk Heténybe.

A községházán apám jelentkezett a házunk kulcsaiért. Azonban nem engedtek vissza a lakásba. Az állatállományunkat is elvitték. Deportálták a módos embereket, meg a föld nélküli zselléreket is. Az volt a bûnük, hogy magyarok voltak. Apám községi elöljáró és presbiter volt. Tiszteletre méltó ember volt, mindenki szerette. Ezért kellett minket kidobni, kirúgni, deportálni, mindenünket elvenni?

Apukám kijárta azt, hogy a fehérlevél szerint leltározzák fel a vagyonunkat. Megkaptuk a leltárt a megmaradt házról, földekrõl, gyümölcsösrõl. Bátyám apósa hazaszállíttatta a podìbrady-i bútorunkat, sõt egy nagyon rendes hetényi család még a baromfit is megõrizte. Mondták, hogy majd a naszvadi szerelvénnyel elküldenek bennünket Magyarországra. A bátyám kinyomozta, hogy a tehén és az ökrök Gyulamajorban vannak. A magyar katonák teherautóra tették a teheneket, és a komáromi állomáson bevagoníroztak. Szulokba december 5-én érkeztünk meg, s megkaptuk a Petõfi Sándor utca 15. szám alatti lakást. Senki sem tudta, hogyan élünk majd, mi lesz velünk, ha nagy árván megérkeztünk Magyarországba.

Egy naszvadi kereskedõ lett a hatodik szomszédunk. Õ vigasztalta anyámat. Naszvadról kilencven családot telepítettek ki.

A szomorú karácsony ott ért bennünket. Távol a szülõfalunktól, távol a testvéreinktõl, rokonainktól.

A szomszéd Kálmáncsa községbõl a presbiter és a református lelkész – utóbbi Tóth János volt – írtak a püspöknek levelet. 1948 áprilisára már ötvenkét kitelepített hetényi családról szerzett tudomást a püspök.

Nagyon összetartottak a naszvadiak, az udvardiak, a zseliziek.

B. D. hetényi áttelepítettnek érdekes a története. Õ, mondjuk ki, nagy kommunista volt. A Donnál állt át az oroszokhoz, orosz katonai ruhában érkezett Heténybe, mikor az oroszok elfoglalták a falut. Õt sem kímélték, õt is kitelepítették Mikére. Késõbb, mikor már Magyarországon voltunk, felutazott Budapestre, ott, a minisztériumban kapott állást, mert szovjet partizán volt.

1953. március 22-én jöttünk erre az üres telekre. Egy melléképületben húztuk meg magunkat. Majd nagy keservesen felépítkeztünk. Ennek az ára azonban az volt, hogy le kellett mondani a szuloki házról, földrõl. Testvéreinkkel levél útján tartottuk a kapcsolatot. Csak anyám 1954-es halálakor kaptunk határátlépési engedélyt. Aztán, amikor 1955-ben táviratot kaptam, hogy bátyám apósa meghalt, akkor járhattam újra Hetényben. Bátyám egy évvel idõsebb nálam, még ma is él. Nõvérem tíz éve meghalt.

A régi házba 1948 áprilisában hazátlan, békéscsabai szlovákok települtek. Késõbb új házat építettek.

Ritkán járok Hetényben, de nagyon kedves érzés, mikor a szülõföldre lépek. Vannak, akik visszalátogatnak a régi szülõházba, én azonban nem fogtam kezet a szlovákkal, aki a házunkba költözött.

Visszavágtak a szlovákok, visszavágott a csehszlovák kormány az 1938-as visszacsatolásért. Kellett nektek a Fölvidék? Miért születtek meg a fehérlevelek? A magyar lelkületet képviselõ embereket telepítették ki. Így járt az apám is. „Verd a melled Magyarországon!” – mondták. „Kivágjuk a magyarokat a Fölvidékrõl!” – Szörnyû dolgok voltak ezek. Ma is fáj az ember szíve.

A háború után Hetényen a magyar iskolát bezárták. Kurtakeszibe, a szomszéd faluba mentek a gyerekek szlovák iskolába, csak 1948 táján nyitották meg újra a magyar iskolát. Az egész családunk szenvedett lelkileg. Apám megélte, hogy átjárható lett a határ. A hét éves orosz hadifogságnak köszönhe76tõen jól beszélte a nyelvet. Elment tolmácsnak 2–3 évig. Felajánlották a szuloki ház kárpótlását. Apám vonatra szállt, a veszett fejsze nyelét keresni. Bekövetkezett a tragédia. A rendõrök másnap értesítettek, hogy Fonyódon a vonat alá esett. Másnap Fonyódra siettem, de mire odaértem, elhunyt. Kárpótlást persze nem kaptunk, mivel lemondtunk a vagyonunkról. Más volna most a helyzetünk, ha nem tartozunk a kitelepített 52 család közé.

Lejegyezte: Monostori Éva