MÉSZÁROS LAJOSNÉ FÓRIS IRÉN (1948) HETÉNY – MÓR

„... õk abban bíztak, hogy ... úgyis visszamehetnek.”

Március 15-én születtem és április 21-én négyhetes voltam, amikor átjöttünk, tehát csak hallomásból tudom felidézni az eseményeket. Édesanyámék az anyósáéknál laktak, akkor még élt a nagymama, velünk élt a nagynéném is, tehát nagy család voltunk, több generáció élt együtt. Nagyapámat Fóris Lajosnak hívták, felesége Hencz Julianna volt.

Édesapám Fóris Lajos, édesanyám Majer Irén éppen akkor építették fel az új otthonunkat: elkészült a gyönyörû, szép nagy ház, melléképületekkel, istállókkal, nagy gazdasági udvarral együtt. Az nagyon fájó pont volt, hogy az új ház éppen csak elkészült, amikor ott kellett hagyniuk. Szüleim földmûveléssel foglalkoztak, ebbõl éltek. 68

Édesanyámék 1946-ban kötöttek házasságot. Ahogy nekem elmesélték, három hétig voltunk vagonban.

Tolna megyébe mentünk elõször, álltak napokig, nem tudták, hová kerülnek. Már az 1947-es kitelepítéskor kerültek Mórra falunkbeliek. Szóba került Bodajk is. A telepítõbiztosoknak ugyanis fel kellett térképezniük, hol vannak szabad házak, a Németországba telepített svábok üresen maradt házai. Elõször kijelöltek egy házat számunkra, de nem akarom megnevezni, kinek „köszönhetõen” egy másik házak kaptunk, amely jóval rosszabb állapotban volt. Akinek szerencséje volt, az otthoninál jobb házat kapott, azonban amibe mi kerültünk, ez jóval szerényebb volt.

Az elsõ éjszakát a még itt lakó házigazdával együtt kellett eltöltenünk. A házigazdának nem kellett elhagynia Mórt. Az egyik szomszédban a házigazda, a másikban a lánya lakott. Hát képzelhetik, milyen feszült hangulatban költöztünk be. Mikor megismertek minket, és megtudták, hogy nem jószántunkból jöttünk el, megenyhültek.

Mivel újszülött voltam, apukám kérte, hadd maradhassunk otthon. Azt mondták, hogy az anyukám és én maradhatunk a komáromi kórházban, a többieknek pedig menniük kell. El lehet képzelni, hogy milyen volt elindulni egy pici babával a nagy idegenbe. Rólunk Móron mindenféléket meséltek az emberek, tartottak tõle, hogy ilyen-olyan emberek érkeznek, még a kapukat is becsukták elõttünk. Telepeseknek hívták az Alföldrõl érkezõ nincstelen embereket, akik a svábok hátrahagyott, teljesen felszerelt lakásaiba költöztek be. Eleinte ezért is voltak bizalmatlanok hozzánk.

Az elsõ év elég rosszul telt, fuvarozással foglalkozott apám, mivel nem volt még elvetve tavasszal a földünk. Nagyon messze voltak a háztól a földek. Lovaskocsival, meg ökrösfogattal nem volt könnyû a földeket mûvelni. Nem is voltak jó minõségûek a földek. Késõbb szõlõt is kaptunk, ez már közelebb volt.

Olyan hibát követtek el apukámék, hogy nem kértek két házat, pedig mi két család voltunk. De õk abban bíztak, hogy nem lesz rá szükség, mivel úgyis visszamehetnek. Ezért is történt, hogy nagyon sokan Komáromba költöztek késõbb, hogy közelebb legyenek a szülõfalujukhoz. 1952-ben, amikor a húgom megszületett, akkor mehettek elõször haza apámék. A házunkat békéscsabaiaknak adták. Képzelhetik, mit érzett, amikor meglátta, hogy az egyik szobában a padlót felszedték, oda vermelték a zöldségeket.

Szüleimnek nem volt semmi bûne, semmilyen tartozásuk vagy ilyesmi, egyszerûen kijelölték õket.

Voltak olyan rokonaink, akiknél egyéves volt a kislány, felkészültek a kitelepítésre, de aztán mégis maradtak.

Nem tudom, minek az alapján dõlt el, hogy ki megy, és ki marad. Borzalmas volt a készülõdés, ládákat szögeltek össze, az állatoknak is deszkaólakat készítettek, mert az állatokat is vitték. A szüleim szerencsések voltak, mindent elhozhattak. Nem is tudom, hány vagonba rakták be a holmit. Külön-külön vagonban a bútorok, az állatok, aztán az etetnivaló és a szalma.

Kétszoba-konyhás lakásba költöztünk, nyitott kéményû konyhával, ahol füstölték a húsokat. Az udvar elég nagy volt, az istálló viszont kicsi. El is kellett adniuk az állatok egy részét, mert nem fértek el.

Édesapám bátyja, aki azt hitte, hogy Mórra került az egész család, elõször, mikor kiszabadult az orosz hadifogságból, eljött hozzánk. De mivel a szülei és a felesége Hetényben maradtak, hazaszökött.

Annak idején, 1952-ben ügyvédet kellett fogadni, hogy az útlevélhez szükséges vízumot megszerezzék.

A hetényi tanácstól igazolást kellett kérni, hogy befogadnak a faluba. A tortúra folytatódott, a határnál részletes vámvizsgálaton kellett átesnünk többórás várakozás után. Még a csecsemõ húgom pólyáját is átvizsgálták. Visszafelé is mindenünket teljesen átvizsgálták, még a kalácsot is megnyomkodták, hogy nincs-e valami belesütve. Édesanyám a húga temetésére sem mehetett haza. A nagypapa megbetegedett, a kórház sok pénzt elvitt, a tsz-ben meg keveset kerestek, így a további költözés szóba sem jött.

Mórra Hetényen kívül Komáromszentpéterrõl, Garamsallóról telepítettek magyarokat. Mivel Hetény tiszta református falu volt, húsvétkor találkoztak elõször valamennyien a templomban. Mindenkivel tartották a kapcsolatot. Nekem is és Kósdi Editnek is szentpéteri lett a férje. Férjeméket Páriba, Tolna megyébe, Tamási mellé telepítették. Az egész sváb falut kitelepítették és õk a helyükre érkeztek, így tudtak egymásnak segíteni, ezért nem volt annyira vad-idegen a hely, pedig messzire elkerültek. Apósom meghalt 1942-ben, anyósomékat a nagyszüleikkel telepítették Páriba. Amikor õk meghaltak, akkor költöztek át Mórra.

Nehezen dolgozták fel az emberek az eseményeket, volt, aki nagygazda volt odahaza, nem bírta elviselni a megpróbáltatást, a kisemmizést és öngyilkos lett. Õ volt az elsõ halott. Az utcánkban is csak sváb családok laktak. Amikor látták, hogy dolgos a családunk, befogadtak minket. Eleinte még féltek a szüleim este az utcára menni. Egy kalap alá vettek mindenkit, a telepesekre sokszor rákiabáltak. 69

Az ötvenéves találkozót Hetényen rendezték, Sára asszony szervezésében. Voltak, akik azt mondták, hogy csak feltépték a sebeket. Ezt elfelejteni nem lehet, de már mindenki beletörõdött az eseményekbe.

Sokan meghaltak már, volt, aki nem is tudott elmenni. Anyukámat is nagyon megviselte. A régi házunk már nem áll, lebontották, újat építettek a helyére. Évente egyszer-kétszer elmegyünk családi eseményekre, esküvõre, temetésre. Mikor a nagymama még élt, egy-két hetet gyerekként nála töltöttünk, meg persze a rokonoknál. Nekem még megvan a megsárgult, kis újságcikk, amit anyukám õrizgetett, rajta az összes, Mórra kitelepítettek nevével.

Lejegyezte: Monostori Éva