BORKA GYULÁNÉ LEVÁNSZKY ROZÁLIA (1929)

FEKETENYÉK – MOSONSZOLNOK

Egész családunk mindig Feketenyéken élt. A háború végétõl egyre rosszabbra fordult a sorsunk. Mink a végén már egy kicsit haragudtunk a csehekre, szlovákokra. Arra emlékszem, hogy többször próbáltunk tiltakozni, tüntetni, éjjelenként a magyar himnuszt énekeltük. Emlékszem 1946-ban, amikor a fehér lappal egyfajta magyar öntudatot is kaptunk, végigvonultunk a falun az Isten áldd meg a magyart énekelve. Majd meg elkezdtük azt az éneket is, hogy „Ezer esztendeje annak,/ hogy a magyarok itt laknak./ Most akarnak kikergetni,/ de az Isten, a jó Isten nem engedi.” Utána az egész sereglet bevonult a templomba, de a templomban is ott volt a magyar zászló.

Utána még egyszer kijöttek valamilyen kiküldöttek és pontos listát készítettek. Mert elõtte csak úgy kaptunk értesítést, hogy Levánszky Mihály, most viszont mindenkit összeírtak a családokban, egyenként.

Még a hadifogságban maradottakat is összeírták. Nem is tudtuk, hogy mire kellett õket összeírni.

Aztán megtudtuk: mert például a Kádár Jóska vagy a Polacsek Jani, nem is tudták volna, hogy hova kell jönni, mikor véget ért a fogság. Mert hiszen csehszlovák állampolgároknak is számíthatták volna õket,

hogyan találtak volna meg bennünket. Õk nem tudhatták, hogy családjaik már itt vannak, de õket mégis egyenesen ide irányították, Mosonszolnokra. A Polacsek Jani a mosonszolnoki vasútállomáson tudta meg, hogy a családja ide került, azért kellett neki is Oroszországból idejönnie. Valaki az állomáson mondta, hogy a Levánszkiék is itt vannak Nyékrõl, s ezért elõször hozzánk kopogtatott be. Így küldték hát a felvidéki magyar hadifoglyokat oda, ahova a családjaikat áttelepítették az egész országban.

Amikor 1946 végén megkaptuk a fehérleveleket, a szüleim állandóan szomorúak voltak. Éreztem, hogy valami nagyon nagy baj készül. Mi persze nem is hittük, hogy egy ilyen telepítést meg lehet csinálni.

Megmondom õszintén, egy kicsit pökhendien vettük az egészet. Mert a falunak az elejét kezdettõl fogva ide Magyarországra akarták telepíteni, a napszámosokat pedig vitték Csehországa a Szudétákra. De mert, hogy a szudéta telepítés abba maradt, mink abban voltunk, hogy ebbõl nem lesz semmi. Úgy sem megyünk el. Igen ám, de két-három héttel késõbb, 1947 elején kaptunk egy levelet, hogy a Magyarországra kijelöltekért két-háromhéten belül jönnek a kocsik. Aztán kitárták a kapukat, rájuk rajzoltak egy nagy kört, hogy melyik portára kell beállni a kocsiknak.

Hát az aztán nagyon siralmas volt. Azt mondták, hogy olyan volt az egész, mint a temetés, amikor a ládákat zártuk le, az tényleg olyan volt, mint amikor a koporsókat leszegelik. Tele volt ládákkal az udvar: az anyadisznónak láda kellett, a ludak ültek tavasszal. Szóval egy felfordult világ volt: a disznók, a süldõk, a világon minden! Mint az oláhcigányok, mink úgy jöttünk. A lovak befogva a kocsikba, a tehénfélék a kocsi után kötve, a kisborjúfélék fönt a kocsin. Így lettünk elvíve a galántai és a diószegi két állomásra.

Ráadásul én egy éjjelre egyedül maradtam a diószegi állomáson, míg a többiek a galántain virrasztottak.

Aztán még egyszer haza kellett mennem Nyékre, mert nem volt elég kötõfék, meg kötél, s vissza kellett mennem, hogy szerezzek elég kötelet a vagonokba, ahol nem volt szabad láncot használnunk.

Másnak is vittem biciklivel. Mire visszaértem Galántára, akkora már a bútorainkat is berakták. Akkoriban 53 még nem sezlonokon aludtunk, hanem szalmazsákokon, s kettõ egymásra fordítottak, s mink azokon ültünk. Mink fiatalok voltunk, én is akkor tizennyolc évesen, nem sírtam. A szüleinknek azonban nagyon fájt, õnekik nagyon fájdalmas volt a búcsúzás. Mink ha megálltunk valahol, rögtön feltaláltuk magunkat. A mozdony utáni legelsõ kocsiban laktunk, ott volt a bútor, meg a két szalmazsák egymásra téve, azon üldögéltünk. Az anyám elment fejni a hetvennegyedik kocsiba: és amikor visszahozta a tejet, a szerelvény elindult, a tej meg kidõlt. Nagyon csúnya világ volt. Szüleink persze sírtak, de mink fiatalok tudtunk nevetni is rajta.

Minket végig vittek Magyarországon. Nem tudom, hol történt a hiba, mert úgy volt az egyezség, hogy Szlovákiát el akarják szlávosítani, s ezért bennünket ki fognak cserélni a magyarországi szlovákokkal.

Nyékre Tótkomlósról jelentkeztek. Õk aztán meg is jöttek Nyékre, vannak ma is a faluban, még a rokonságomban is van. Minket Tótkomlósra szerettek volna vinni, de ott nem tudtunk volna lerakodni, mert az ottani teljesen nincstelen családok helyén nem fértünk volna el. Nem volt istálló, nem volt hova tenni az állatokat. Így kerültünk aztán vissza, Mosonszolnokra, a kitelepített svábok helyére.

A legelsõ transzporttal érkeztünk ide Mosonszolnokra 1947. április 27-én, mégpedig Juhászékkal együtt. Az állatokat meg Hegyeshalomba kellett járnunk etetni, mert azokat a vagonokat nem húzták át ide. Visszagondolva így utólag, minket itt nagyon szépen fogadtak. A községházáról a jegyzõ is kint volt az állomáson, és a diákok virággal köszöntöttek. Éliás néni közbe is szólt nekik: „Ne virággal, hanem lakásokkal fogadjanak bennünket!”

A mi házunkat elõször nem is találták. Mink még akkor Hegyeshalomban voltunk. A tanácsházán segítettek nekem megtalálni az egyes házszámot. Úgyis hívtak engem, hogy az Egyes Rózsi. A házba, amelyet végül megkaptunk, elõzõleg oroszok laktak, akik néhány nappal korábban mehettek csak el.

Minden ablak ki volt törve, vászonnal és papírral pótoltuk az üveget. Az udvar pedig olyan keskeny volt, meg annyira tele volt trágyával, hogy hátulról nem lehetett beállni. Volt hát lakásunk, de nem sok örömünk volt benne. Rögtön az elsõ napon, hozott mésszel rögtön kimeszeltünk egy szobát, s a leterített szalmazsákokon feküdtünk le. Mi, fiatalok, jobbára csak nevetgéltünk a sorsunkon, aztán hamar feltaláltuk magunkat. Egy-két héten belül Rémanék csináltak nekünk külsõ ablakokat, úgy hogy nemsokára már tûrhetõek lettek a viszonyok.

Gyorsan elfogyott viszont az otthonról hozott takarmányunk, s hiába legeltettük a jószágot, az állatok nem nagyon bírták: sok tehén csontlágyulást kapott, s gyakran a szomszédok segítségével kellett õket lábra állítani. Igen sok állat elpusztult akkor. Annusék 13 holdat, apámék meg 14 holdat kaptak, el lehetett kezdeni gazdálkodni, de nem volt az sem könnyû. Volt nekünk egy társulási cséplõgépünk, amit magunkkal hoztunk. A nagyapám után maradt apámra a részesedés, s még én is, a mai napig is kapom a szentjánosi gépállomástól azt a havi 774 forint életjáradékot, ami a leadott cséplõgép után nekem jár.

Lejegyezte: Szarka László