CSALLÓKÖZ „NÉVTELEN” *

CSALLÓKÖZ – VELICHOVKY – CSALLÓKÖZ

„... úgy vizsgálgatták az embereket, mint a kupecok a lovakat a vásárokon.”

41. Farkasordító hideg szállt a csallóközi tájra. Az emberek lépése alatt csikorgott a hó. Emberemlékezet óta tán nem volt ilyen hideg. A befagyott Dunán nem csak emberek közlekedtek, hanem nehéz gépeket is szállítottak. A naptár 1947. januárt mutatott.

Már korábban hallani lehetett arról, hogy Csehszlovákia az állampolgári jogok megvonásával, vagyonfosztással, tömeges kitoloncolásokkal és kitelepítésekkel akar megszabadulni a hatszázezres lélekszámú szlovákiai magyar kisebbségtõl. A magyarság teljes felszámolását az 1945. április 5-én elfogadott kassai kormányprogram tette volna lehetõvé. Azonban a potsdami konferencián nem kapta meg a nagyhatalmak engedélyét arra, hogy a magyar kisebbséget az eredeti elgondolás alapján kitelepítse. Ekkor Beneą köztársasági elnök és a Gustáv Husák vezette Szlovák Megbízotti Testület új módszerekkel igyekezett likvidálni a dél-szlovákiai magyar kisebbséget. Belsõ (csehországi), illetve külsõ (Magyarországra) kényszertelepítéseket hajtottak végre. A csehországi akciót hivatalosan „munkaerõ-toborzásnak” nevezték. Ezekkel az 1945 végi és 1946-47. évi csehországi deportálásokkal kényszerítették ki Magyarországtól a lakosságcsere-egyezmény aláírását, illetve a lakosságcsere beindítását. A Csehországba való kényszertelepítésüktõl úgy menekülhettek volna meg, ha „reszlovakizálnak”.

Mi volt a reszlovakizáció? A csehszlovák kormány adta olyan lehetõség, amelynek alapján a  Csehszlovákiában élõ magyar nemzetiségû polgárok megváltoztathatták a nemzetiségüket, s úgymond önként szlovákoknak vallhatták magukat (elfajzott magyarok, akik csak tévedésbõl hiszik magukat magyarnak, s szeretnének - újólag - szlovákokká válni.) Így újból csehszlovák állampolgárok lettek, nem deportálhatták õket Csehországba, elkerülték a kitelepítést Magyarországra, s rájuk nem vonatkozott a kollektív bûnösség alapján elrendelt vagyonelkobzás. (Véleményem szerint ebbõl az következik, hogy aki ezek után is magyarnak vallotta magát, mind õ, mind az azóta született leszármazottai a törvény el nem törlése okán mind a mai napig bûnösöknek számítanak.) Bizony, több mint 300 ezer fõre terjedtek ki a reszlovakizálási kérelmek. A családfõk számára a reszlovakizációs bizottság lehetõvé tette, hogy a bizottság elõtt tagadják meg nemzetiségüket családtagjaikkal együtt…

János, aki egy csallóközi kis településen élt feleségével, három fiával és anyósával, megtagadta volna önmagát – magyarságát, ha kérelmet nyújtott volna be a reszlovakizációra. Mivel három kiskorú gyermeke volt, titokban számított arra, hogy a hatóság elnézõ lesz, és nem hurcolják el õket. Azért is gondolta így, mert a faluban már elterjedt a kitelepítés híre, valamint a névsor is. Úgy tudta, családja nem szerepel a névsorban. Amikor a katonaság körülfogta a falut, Jánosnál is megjelentek a falu „elöljárói”, hogy bejelentsék, neki készülnie kell családjával együtt a másnapi kitelepítésre. Anyósának azonban nem kellett mennie.

Természetesen a kitelepítõ bizottság is tudta, hogy idõsebb személyekre Csehországban nincs szükség, mivel erõs kezek kellettek azokra a területekre, ahol korábban a szudéta-németek éltek. Õket a hatóság már kitelepítette, viszont az állataikat nem vihették magukkal. Erre kellett a kitelepítés, hogy a magyarok gondoskodjanak az állatokról, valamint a földek megmûvelését is végezzék el.

Nem sok idõ maradt a készülõdésre. János hamar böllért hívott, hogy az ólban röfögõ csonyát levágják. Márta, János felesége kisírt szemekkel csomagolta a legfontosabb ruhanemûket, gondosan kikeményített ágynemût, és mindezt egy 140-120-180 cm-es ládába helyezte el, ami késõbb a három gyermek fekhelyéül is szolgált. Hajnalra a disznóvágással és annak elcsomagolásával is végeztek.

* Ez az írás édesapám visszaemlékezései alapján készült és apai nagyapám, s mindazok emlékére ajánlom, akiket a második világháború utáni vérzivataros, kusza idõkben ártatlanul meghurcoltak, megaláztak, kisemmiztek, földönfutókká tettek az alig-gyõztes kishatalmak. Csak a személyneveket változtattam meg, minden egyéb szóról-szóra a leírtak szerint történt, s a szereplõkbõl hárman még a mai napig is élnek. Legyenek õk a tanúim erre az embertelen korszakra. (A szerzõ kérésének megfelelõen név nélkül közöljük a visszaemlékezést.)

42 A faluban megkezdõdött a kitelepítés. A teherautókra a katonaság rakta fel a megengedett csomagokat.

Jánoséknál is megállt a teherautó. Hogy könnyebben fel tudjanak rakodni, és hogy az úton ne legyen akadály, az autóval az udvarba tolattak. Elõbb azonban rõzsével kellett az árkot kitölteni, mert a kapu elõtti híd keskenynek bizonyult. Megtörtént a felrakodás. A teherautó rakterén már ekkor két család szorongott.

Helyet kellett készíteni egy kályhának és annak a ládának, amelybe Márta csomagolta a ruhanemût. Búcsúzkodás után ebbe a ládába helyezték el a két fiút, Olivért, aki tízéves, és Ádámot, aki nyolcéves volt. A legkisebb fiút, Lacit, aki még nem volt ötéves, egy katonazubbonyba becsavarva az autó kabinjában a motorházra ültették. A felnõttek a nyitott teherautón, dermesztõ hidegben, pokrócokba burkolóztak. A kocsi elindult, és könnyes szemmel, integetve búcsúztak az autón ülõk az otthon maradottaktól.

Nagymegyeren nagy sürgés-forgás vette körül azt a tehervonatot, amely a magyarok kitelepítésére volt kiállítva a legszélsõ sínpáron. Jánosék is megérkeztek. A katonaság hamarosan négy családot és a megengedett csomagokat átrakta egy vagonba. Senki közülük nem tudta pontosan, hová fogják õket szállítani. Hogy a vagonban kissé meleg legyen, János a magukkal vitt kályhát beállította, dróttal kikötötte, hogy menetközben ne boruljon fel. A kályha csövét a vagon oldalsó szellõzõnyílásán kivezette, majd a vasútállomáson körülnézve fát és szenet csent, és befûtött. Mivel a mozdonyokat szénnel fûtötték, könnyû volt hozzájutni. A vagonban a tizenkét személyen kívül volt egy kecske és egy malac is. A kályha közvetlen közelében „kellemes” meleg volt, ám a vagon többi oldalán a kilélegzett párától, valamint az állatoktól jégcsapok képzõdtek. A kecskének nagy hasznát vették a vagonlakók, mert a gyerekeknek végig az úton tejet biztosított.

Az ajtókat bezárták, és a szerelvény katonai felügyelet alatt elindult Csehország felé. Ahol csak lehetett, ezt a szerelvényt félreállították, hogy a gyorsabb járatoknak szabad sínpárt biztosítsanak. Így aztán elõfordult, hogy több órán keresztül vesztegelt a szerelvény a vasútállomásokon. Ilyenkor alkalom adódott arra is, hogy ne csak a mozdony legyen feltöltve szénnel-vízzel, de a kályha környéke is megteljen.

Az asszonyok siránkoztak, imádkoztak, és a gyerekekkel foglalkoztak. A férfiak pedig, ha csak tehették, amíg a szerelvény vesztegelt, igyekeztek az állomásokon elõteremteni azt, amire a családnak szüksége volt. Továbbá érdeklõdtek afelõl, hová viszik õket, vagy „belsõ melegítésre” italt kerestek.

Malacky vasútállomásán történt, hogy János és néhány férfi a vagonból távozott egy kis „belsõ melegítésre”. Értesülésük szerint arra számítottak, hogy a szerelvény tovább vesztegel. Azonban nem így történt. A vonat elindult, és a férfitársaság lemaradt. A vagonban maradottak sírtak, zokogtak, verték a vagon oldalát, és imádkoztak azért, hogy egymásra találjanak. A vonat meg csak ment és ment. Jajgatásuk erõsebb volt a vonat zakatolásánál. Ez a körülmény vezetett oda, hogy a társaság megfeledkezett a fûtésrõl. Már csak kevés parázs izzott a kályhában. A tüzet sikerült feléleszteni, olyannyira, hogy a kályha tüzétõl menet közben a vagon oldala is kigyulladt és a levegõáramlattól lángolni kezdett. A vagonban lévõk próbálták a tüzet oltani pokrócokkal, meg a kályha közelében elhelyezett vízzel, de megfékezni teljesen így sem tudták. Szerencséjükre a szerelvény egy pályaudvarra futott be, ahol a vasutasok kívülrõl eloltották. A vagon oldalán elég nagy nyílás keletkezett, amit a vasutasok bedeszkáztak.

Néhány óra várakozás után a vonat ismét elindult. Annak ellenére, hogy a bedeszkázott résre pokrócot is erõsítettek, a hideget nem lehetett kizárni. Már a kályhában sem ropogott a tûz, csak a fogaik vacogtak. Továbbra is egy-egy állomáson félreállították a szerelvényt, hogy a személyvonatok és a gyorsabb járatok tudjanak haladni.

Hradec Králové-állomáson állt a vonat, amikor a vagonon a vaspántot felnyitották, az ajtót félretolták, ott álltak a férfiak, akik Malackynál lemaradtak. Azt az örömöt elmondani szinte lehetetlen. Amikor már túl voltak a nagy örömön, könnyeiket is felitatták, egymásnak mesélték el a történteket. A férfiak arról beszéltek, milyen vonaton utazva érték utol a szerelvényt, a vagonban lévõk pedig azt, ami velük történt.

Már együtt voltak a családok, amikor a vonat befutott a végállomásra, Jaromeøbe. Ott a vonatot a szélsõ vágányra állították és megkezdõdött a kirakodás. Ez azonban nem ment egyszerûen. Az ott lévõ gazdák úgy vizsgálgatták az embereket, mint a kupecok a lovakat a vásárokon.

Megnézték, milyen a fogazatuk, elég erõsek-e a paraszti munkára, s azt tudakolták, foglalkoztak-e már állatokkal, tudnak-e fejni? Netán népesebb-e a család? Sok szájnak több betevõre van szüksége.

Már sötétedett, mikorra mindenki „elkelt”. Csak János és a családja maradt a vagonban. Nem csoda, hogy egyik gazda sem tartott rájuk igényt, hisz János cipész volt, Márta pedig varrónõ, aki tehenet ugyan látott, de fejni sosem fejt. Meg aztán ott volt a három gyerek is, akiket természetesen a gazdáknak kellett 43 volna eltartani. Jánosék nem kellettek senkinek sem. Az elöljáróságnak azonban kötelessége volt õket a vagonból kitenni, és éjszakára szállást biztosítani. Mivel a vonatnak tovább kellett mennie, Jánosékat kipakolták az addigra jéggé fagyott, letaposott hóra, majd az elöljárók intézkedtek az elszállásolásukról.

Egy szálloda elõcsarnokában rakták le a csomagokat, amiket a kitelepítés során engedélyeztek, majd egy szobába terelték õket. Nemcsak kint volt hideg, de a szoba sem volt fûtve. Ezért Márta kézzel-lábbal mutogatva megkérte az ott jelenlévõ hölgyet, hogy gyújtson be a kályhába, különben megfagynak. Talán a hölgy megsajnálta a gyerekeket, és hamarosan fát hozott és begyújtott. Márta csak másnap tudta meg, hogy a tüzet gyújtó hölgy nem volt más, mint a szálloda tulajdonosnõje. Igyekezett is elnézést kérni tõle.

Márta kizárólag csak magyarul tudott, így leginkább csak mutogatott. Jánosék a szállodai szobát csak éjjelre kapták meg.

Másnap átszállították õket Velichovkyba, öt kilométerre Jaromeøtõl, egy félig rombadõlt iskolába.

Egyetlen helyiség volt az iskolában, ahol még épségben megvoltak a falak, valamint a mennyezet. Viszont ez volt a legnagyobb, ami ilyen nagy hidegben inkább hátrány volt, mint elõny, mert a kémény használhatatlan volt. János az egyik ablak közelében elhelyezte a magukkal hozott kályhát, majd az ablakon át kivágott kis résen kivezette a kályha csövét. Fûtésre alkalmas fát keresett, nagy szerencséje azonban nem volt. Talált ugyan egy kevés padlódeszkát a szomszéd helyiségekben, meg szalmát. Már sötétedett, mire a kályhában végre fellobbant a szalma lángja, majd sisteregve rajta a fagyos padlódeszka is. Márta eközben a két nagyobb gyerekkel szalmát hordott a helyiségbe, erre pokrócok kerültek, lepedõ, majd a fehér dunyhák alá bebújtak a fiúk. János, aki most fõleg a fûtõ szerepét töltötte be, igyekezett némi meleget csinálni, de a szél többször is belefújt a kályhacsõbe. Villany nem volt, fény csak akkor, ha a kályha ajtaja nyitódott.

Megvirradt. Csak most lehetett látni azt, amire Márta már éjjel gyanakodott. A padlózatot hamu és pernye lepte el. A futkározó egerek lábai nyomát õrizték a dunyhák, amitõl Márta sírógörcsöt kapott.

Szerencsére „csak” pár napot kellett az iskolában lakniuk. Végre kaptak lakást egy hosszabb cselédházban.

Ez a lakás a szomszéddal közös konyhából és egy szobából állt. A konyhán egy idõs nénivel osztoztak, akit mindenki babièkának (nagymamának) szólított.

János a szobát igyekezett rendbe hozni. Vaságyakat hoztak a lebombázott házakból, szekrényt, asztalt, székeket fabrikált öreg bútorokból. Márta a konyhában próbálta használhatóvá tenni az ott lévõ sparheltet. Így lassan berendezkedtek. Az említett cselédház közelében több lakóház, üzlet, istállók és a posta úgy volt építve, hogy egy kör alakú, nagy udvart alkotott. Az udvarban a betonmedencében hatalmas trágyadomb, odébb kovácsmûhely állt. Ez inkább faluhoz hasonló része volt a településnek, Velichovkynak.

Valójában az említett udvartól, háztól kissé távolabb terült el az a városrész, ahol a gyógyfürdõk és a hozzájuk tartozó épületek, villák, uszoda, medencék, szállodák és éttermek voltak. A fürdõ egy elég nagy kiterjedésû, rendezett parkban volt, melyet akár arborétumnak is nevezhetnénk, mivel nagyon sokféle fa és bokor volt benne. A sétányokat tuják szegélyezték, a padok körül a futórózsák lugast alkottak.

A sokféle fenyõfa egy csallóközi emberre nagy hatást tudott gyakorolni. A park egyik részében egy tetõvel ellátott, kör alakú nyitott emelvény, az úgynevezett „zenepavilon” állt, ahonnan a rezesbanda gyakran térzenét szolgáltatott. Nevezetesebb ünnepeken az összes sétányt több száz színes égõ tette látványossá. A parkon kívül volt még a hegyi park is, amit a fürdõben tartózkodók nagy számmal látogattak.

Korábban már szó volt arról, hogy az embereket a vagonokból elszállították a gazdák. Voltak, akik Dolanyba, Liticébe, Smiøicébe kerültek, ahol földeken dolgoztak, vagy állatokkal foglalkoztak. Jánosék viszont a fürdõhelyre kerültek, s mivel állatgondozóként nem keltek el, más munka után kellett nézniük.

Elõször a gyógyfürdõ konyháján kaptak munkát, ahol zöldséget, krumplit tisztítottak, mosogattak és takarítottak. Ehhez ugyanis nem kellett nyelvismeret. Sõt még bizonyos értelemben elõnyük származott belõle, hisz a konyhában bõségesen ellátták õket élelemmel, és a gyerekeknek is vihettek haza fõtt ételt.

Késõbb János több munkakört betöltött. Volt iszapkitermelõ a gyógyfürdõ részére, csillés, munkás a parkban, majd az iszapfürdõben iszapkezelõ. Ez utóbbi munka abból állt, hogy a megtisztított iszapot a megfelelõ hõmérsékletre gõzzel felmelegítette, majd fakádakban elhelyezte a betegek részére. Márta a konyhai munkák után késõbb irodákat takarított, majd a színház ruhatárában alkalmazták, ahol barátságot is tudott kötni az ott dolgozó hölgyekkel.

A gyerekek? Nos, Olivért és Ádámot iskolába íratták, ahol megtanulhattak csehül. Egyedül Laci járt óvodába. Talán õ felejtett el leghamarabb magyarul beszélni. Az egész napos óvodában csak csehül hallott beszédet, este meg hamar az ágyba került. A település egyik dombján a templom körül temetõ terült 44 el. Olivér és Laci szívesen jártak ministrálni. Temetéseken a gyászszertartást és a menetet rezesbanda kísérte. A halottat lovakkal vontatott halottaskocsin gyászhuszárok szállították fel a dombra, a temetõbe.

János és családja a körülményekhez képest jó helyre került. A cseh emberek megszerették az egész családot, amit õk is viszonoztak. A gyerekek barátokat szereztek és jól érezték magukat. Jánosék igyekeztek beilleszkedni munkahelyükön, és jó kapcsolatot tartani munkatársaikkal, barátaikkal. Ennek ellenére a szülõk honvágyát semmi sem tudta csillapítani. Sokszor gondoltak az otthon maradt rokonokra, szomszédokra és ismerõsökre. Reménykedtek abban, hogy egyszer eljön az idõ, amikor viszontláthatják szeretteiket a szülõföldön. Azaz mégis csak lett nagy öröm, amikor a három fiú mellé kislány született. Nem is számítottak lányra a három fiú után, így nem gondolkoztak lánynévrõl. A kórházban viszont nevet kellett adni a kislánynak. Márta úgy gondolta, legyen az a neve, ami a nõvérkének, így lett Dorottya.

Ekkor a naptár már 1948-at mutatott, szép tavaszi napok voltak. A kitelepítettek többször találkoztak, mert híre ment annak, hogy megállították a telepítéseket. Arról is suttogtak, hogy vannak olyan emberek, sõt családok is, akik hazaszöktek szülõföldjükre. János fejében többször megfordult a hazaszökés gondolata, mígnem 1948 augusztusában hazaszöktette családját. A családfõ visszatért Csehországba a munkahelyére. Pár hónapot még ott dolgozott, majd a fizetését felvéve õ is követte családját.

Újra otthon! Nagy volt az örömük, amikor újra együtt volt a család. Végre szülõföldjükön lehettek, azon a földön, ahol apáik és nagyapáik éltek. Jánosék abban a szerencsés helyzetben voltak, hogy a kitelepítés után a házukba nem telepítettek be sem hegyi jövevényeket, sem pedig Magyarországról áttelepült szlovákokat. Nem volt ez így minden családnál. A deportáltak bizonyos részének nagyon is megváltoztak a családi körülményei. Akadtak olyanok, akik kénytelenek voltak Csehországban maradni, mivel házukat konfiskálták, és Észak-Szlovákiából odatelepített szlovákok foglalták el. Mindez igen sok család szétesését okozta. Ma is sok szeretettel viszem nagyapám sírjára, a Csallóköz egyik kis falujának temetõjébe a megemlékezés és hála virágait, hogy vállalta a sors megpróbáltatásait, s nem tagadta meg magyarságát.