BÚCS

MEZEI ISTVÁN (1934)

BÚCS – MOSONSZOLNOK

„Minden más búcsi háza üres volt, csak a miénkben maradtak itt a németek.”

 (Mezei Istvánt a magyar–osztrák határhoz közel esõ Mosonszentjánoson kerestem meg. Annak ellenére, hogy a kitelepítések idején mindössze tizennégy éves volt, azok közé tartozik, akik rengeteg részletet, érdekességet, történetet õriztek meg emlékezetükben. Emlékirataiban számos fontos adalékot írt le a hontalanság éveirõl.)

 Édesanyám imakönyvében – amint azt kéziratos visszaemlékezéseimben megírom – szerepel egy feljegyzés: 1938. november 7-én jöttek be a magyarok Búcsra. Nekem is vannak emlékeim errõl az örömteli napról. Egyedüli gyermek voltam, merthogy a harmincas években Búcson is dívott az egykézés.

 Édesapám 26 hold földdel, valamint a helyi református rektor úr 7 holdas bérleményén gazdálkodott az úgynevezett Hármashatárnál. 1943-ban édesapám a Kisalföldi Növénytermesztõ Szövetség elsõ díját nyerte el, mégpedig a bánkúti búza termesztésével. Két lovunk mellett, három tehenünk és két növendék állatunk volt. Az áttelepüléskor tizenegy vagonnal jöttünk, amint arról a máig megmaradt úgynevezett fuvarleveleink is tanúskodnak.

A cseh idõkben is viszonylag jól tudták édesapámék értékesíteni a megtermelt gabonát, meg a kukoricaföldekbe elvetett babot. Máig õrzöm édesanyám „csípfáját”, amivel minden évben öt-hat mázsa babot kicsépelt. Minden terményünket könnyen el tudtuk adni, a Futura Szövetkezet felvásárlói hálózatának köszönhetõen. A szövetkezet mellett a zsidó kereskedõk is sokat segítettek a felvásárlásban: emlékszem egy Kucsera nevû „tyúkászra”, akinek a batyui rendre megteltek Búcson tyúkkal, kacsával, libával.

 Búcs református falu: igen komoly református gyülekezet volt az én idõmben, de mi tizennyolc katolikus családdal együtt a dunamocsi katolikus plébániához tartoztunk. Jeles ünnepeken, húsvétkor, úrnapján, karácsonykor Bátorkeszire szoktunk járni templomba. Szlovákok csak a Vöröshomok nevû pusztán éltek, mégpedig a Klucska-család. Rokonságba is keveredtünk velük: Rácz keresztanyám lánya az egyik Klucska-fiúhoz ment férjhez. Klucskáék nagy dohánytermesztõk voltak, édesanyám is járt hozzájuk dohányt törni és feldolgozni, aminek késõbb a szövetkezetben is hasznát vette.

1940-ben kezdtem iskolába járni a posta melletti úgynevezett kisiskolába, körülbelül húsz-huszonötöd magammal az összevont elsõ és második osztályban, Tóth tanító úrnál. Minthogy én csak magyar iskolába jártam, nem tudom összehasonlítani a mi iskolánkat a korábbi évek csehszlovák kisebbségi tanításával. El lehet azonban képzelni, milyen szigorúság volt, mert Tóth tanító úr volt egyszersmind a leventeparancsnok is. Sohasem volt azonban bántóan szigorú, vitathatatlan tekintélye volt elõttünk: a szünet végén elég volt egyetlen kézmozdulat és a tanulók szófogadóan indultak vissza az osztályterembe.

A nagyiskolában Kerekes tanító és kedves felesége tanították a harmadik-negyedik osztályosokat.

Édesapámnak egészségügyi panaszai voltak, így azután egy rövid nyíregyházi, illetve aszódi átképzés után a háború legelején végleg leszerelték, így édesapám nem került a frontra. De Gáspár keresztapám, nyugodjon békében, ott is maradt a fronton. A legszomorúbb azonban a búcsi leventék sorsa volt: szegények beszorultak a dunántúli frontvonalak közé és a Fehérvár környéki harcok alatt Zámolynál haltak meg. Nemrég tudtam meg az Aranyfüst címû televíziós mûsorból, hogy a civil ruhában lévõ búcsi leventéket a ruszkik fogták el egy istállóban és tarkólövéssel végezték ki õket. Több mint húsz fiatal búcsi életért Zámolynál ilyen szörnyû véget. A község temetõjében szép emlékmû õrzi emlékét ennek a tragédiának.

Amikor exhumálták õket 1946-ban, szüleik a ruhájuk színe alapján azonosították õket.

Az oroszok a budapesti gyûrû bezárulta után ki tudták építeni a garami hídfõt és Búcsra már 1945. január 6-án bejöttek: hatalmas tüzérségi elõkészítés után, miközben szétlõtték a templom tornyát, falunkkal együtt elfoglalták Dunamocsot, Dunaradványt, s elszaladtak egészen Izsáig, abban a reményben, hogy a Zsitva túlpartjáról a Vágig tudnak tovább haladni. Paton voltak rokonaink, õk mesélték, hogy a német  38 Messerschmidtek Izsa határában az orosz páncélosokat meglepték és igazi páncélostemetõt csináltak az orosz ékbõl.

 Így azután a falunk határában megrekedt a front, rengeteg volt a menekült nép akkor nálunk, a Garam menti falvakból. A második ukrán front hetedik hadseregére maradt a feladat, hogy a németek ellenlökését felszámolja: Dunamocs és Búcs között az úgynevezett Mocsolyáknál lett a front. Ahol azután hat héten keresztül megmerevedett. Rengeteg halott volt, de Jókai Irmán és még három vagy négy személyen kívül több civil áldozatot nem követeltek a harcok. Amikor aztán a front tovább ment, 1945 húsvétja elõtt Dunamocs, Bátorkeszi és Búcs népét kiterelték a legelõre, hogy a szovjet bombázók részére ideiglenes repülõteret építsen. A háború hamarosan véget ért, s a repülõtér nem épült meg.

 (1945. április 4-én nagy csapás érte a Mezei-családot. Az édesapa, középsõ Mezei István (a nagyapa ugyanis szintén az István nevet viselte), a faluhoz közeli „tagban” „a földet a krumpli alá hengerelte”, amikor egy kóbor orosz járõr „Sztoj! Davaj konya!” felkiáltással a család egyik lovát erõvel elvette. A családban így vált április 4-ike évtizedeken keresztül az egyik ló elvesztésének emlékünnepévé.

 Az oroszok egyébként is rengeteg kárt tettek a faluban a front hat hete alatt. Amikor aztán vége lett a hadi eseményeknek, Mezei István emlékezete szerint egy jószándékú helyi kocsmáros lett a falu elsõ embere, aki persze lojális volt az új hatalommal, „lekorraborált”, de szándékosan nem tett semmi rosszat a helybelieknek, s fontos szerepet játszott abban, hogy az élet újra indult a faluban. Talán ahhoz is lehetett valami köze, hogy a búcsiakat legutoljára, 1948 októberében kezdték áttelepíteni Magyarországra, s mindössze 13 családnak kellett eljönnie. A kocsmárosból lett faluvezetõ persze reszlovakizált, s otthon maradt.

A búcsi magyar iskola nem indult meg, a szlovák tannyelvû is csak õsszel, két magyarul semmit sem tudó tanítónõ vezetésével. Mezei úrnak máig megvan az ötödikes bizonyítványa: számolni, összeadni jól megtanult, ma is emlékszik minden számra, de beszélni persze nem tud. A falu 1946 tavaszától teljes bizonytalanságba élt: a reszlovakizációs kényszer, a csehországi deportálások fenyegetése, illetve az 1946 õszén megérkezõ fehérlapok mindenkit szorongással töltöttek el. Csehországba, a „Szudétákra” 1946 telén sok búcsit elvittek. Mások, a fehérlapok tulajdonosai elkezdtek készülni a kitelepítésre. De a búcsiak 1947-ben, sõt 1948-ban is még otthon vetettek és arattak…)

1947-ben aztán arra lettünk figyelmesek, hogy egyre gyakrabban jöttek idegenek a faluba. Odajártak például a kesztölci szlovákok is, akik korábban meszet hordtak ezekbe a falukba. Õróluk kezdték mondani a búcsiak, hogy „kinézik maguknak a házakat”. Jó ideig nem akartuk elhinni, hogy bennünket tényleg kitelepíthetnek. Akkor vettük végleg tudomásul, amikor megkaptuk a bálázó gépeket: ezzel a két géppel kellett bálákba kötni a learatott lucernát, szalmát. De megvolt már a kukoricaszedés, a len, zab és a bükköny keverékét is learattuk. Még jó idõk voltak, közvetlenül cséplés után lehettünk, amikor az egyik rokon, aki mûbútor-asztalos volt, elkezdte építeni az apróállatoknak az ólakat, meg ládákat.

Mikor megjött az értesítés, hogy a ruhanemûket is be kell csomagolni, akkor már tudtuk, hogy eljött az idõ. Négy család Köbölkúton rakodott, minket a Mateosz kocsikkal a nánai állomásra vittek ki. 1948. október 23-án Párkánynána állomásról indultunk. Mi voltunk a legutolsó teljes transzport. Elõtte nagyapámmal a köbölkúti állomásra elvezettük a tehenünket, meg az üszõt, mert azt mondták, a szarvasmarhákat ott fogják vagonokra rakni. Kiderült, nem volt, aki átvegye, így hát visszavezettük két tehénkénket a faluba. Az utolsó napokban még azt reméltük, hogy azt legalább mi dönthetjük el, hogy ki kivel utazik és hova kit telepítenek majd le. Én például abban reménykedtem, hogy Kiss Géza barátommal egy helyre kerülünk, de ez sem jött össze. Õket Jánossomorjára telepítették.

Az nekünk eszünkbe sem jutott, hogy ha reszlovakizálnánk, otthon maradhatnánk. Édesapám nagymagyar volt, õ neki, meg a jó gazdáknak ez nem volt választási lehetõség. Inkább vállalták a kitelepítést.

 Mink dolgoztunk, megszületett a döntés, el kell jönnünk, amit tudunk, hozzunk át. Szó sem lehetett a reszlovakizálásról. A napszámosok közt talán több volt a reszlovakizáló, remélem, ezzel nem sértek meg senkit, hiszen õk is a saját érdekeiknek megfelelõen döntöttek. A fehérlap kézhezvétele után mindenki tisztában volt azzal, hogy tõlük, a módosabb magyar parasztoktól a csehek meg akarnak szabadulni.

 Szállóige volt akkoriban: „Hozzák a nincset, viszik a kincset.”

 Az utolsó hetekben sokat voltunk a templomban, eljártunk a református templomba is, ahova a barátaink jártak. Nagy volt a szomorúság, amikor kiderült, hogy nekünk fehérlaposoknak minden változás ellenére, el kell jönnünk. Mink még azzal is el voltunk foglalva, hogy anyai nagyanyámat áthozzuk 39 magunkhoz Perbetérõl. Mert a perbeteieket egy évvel korábban Belecskára vitték. Mi még segítettünk nekik rakodni. Édesanyám elintézte Pozsonyban Wagner magyar telepítési fõbiztosnál, hogy a nagymama velünk jöhetett egy szerelvényen, dolgait Perbetérõl a nánai állomásra szintén gépkocsival hordták ki.

Mikor megérkeztünk, õ is kapott itt Kilényben egy házat. Szerencsére végül a búcsiaknak csak egy kis része jött át. Mosonszolnokra jöttek a Vargáék, Szabóék, Vinczéék, összesen hat család, Jánossomorjára pedig öt vagy hat.

Mikor aztán Beneąt kidobták az ablakon, s a hatalmat átvette a Gottwald,* akkor még otthon voltam, jól emlékszem rá, Moszkvában azt mondták, hogy most már elég, s rendet kell tenni a blokkban.

Azt kell még elmondanom, abban, hogy mi ide kerültünk, lehetett némi szerepe a kisújfalusi születésû Gulyás Lajosnak, a volt búcsi református lelkésznek, aki már korábban átjött és Levélen kapott gyülekezetet.

Állítólag õ szerette volna megerõsíteni saját gyülekezetét azzal, hogy a kitelepített búcsiak ide kerüljenek, mert ezen a környéken nem sok volt a református. Levélen már ott voltak, azt hiszem, az izsaiak, s gondolom már ott nem volt üres ház. Állítólag mink Villányba voltunk irányítva, arra jó boros vidékre, minthogy Búcson ma is jó bor terem. Valószínûleg Budapesten változott meg ez a terv. A református lelkésznek nagyon jó kapcsolatai voltak a kisgazda pártban, ezért sikerülhetett neki elérnie, hogy a református Búcs az õ gyülekezetéhez csatlakozzék. Itt a mosonszolnoki – vagy ahogy németül hívják a falut, a zaneggi – németek katolikusok voltak, hatalmas templom van a faluban, s mindig két pap is is mûködött a településen.

1948. október 23-án Párkánynánáról indultunk. Sokan kijöttek a búcsiak közül elbúcsúzni tõlünk. Összekapcsoltak bennünket a Köbölkútról érkezett vagonokkal. Emlékszem, édesapámmal voltunk egy vagonban, meg a Lukács bácsival. Mert kértük, hogy együtt legyünk, mert a mi egyik lovunk, meg a Lukács bácsi két lova egyformán hasas volt. A lovakat szállító kocsi mellett két vagonban lucerna volt, meg víz egy hordóban. Mögöttünk a többi vagonban voltak a többi állatok, a disznók például. Máig megvan a két ól, amelyekben szállítottuk õket. Legelõször Biatorbágyon etettünk.

Én csak arra emlékszem, hogy amikor megérkeztünk Mosonszolnokra, korán reggel a vagonok közt két nagyon helyes barna leányka Mezeiéket kereste. A Búcsról Feketenyékre férjhez ment Hafrovics mama lányai voltak. A nyékieket már 1947-ben áttelepítették Mosonszolnokra, s õk már tudtak arról, hogy mi érkezünk. Feleségeméket Szímõrõl 1948 áprilisában hozták ide. De vannak itt Bõsrõl, például László Károlyék ma is itt vannak. Ezen kívül még nagyfödémesiek is élnek itt Mosonszolnokon.

Nekünk már Pesten megmondták a házszámot: a 29–30-as házszám volt a miénk, fel volt írva egy papírra, mert nagyapámék és apámék két családnak számítottak. A mosonszolnoki állomás harmadik vágányára állítottak félre bennünket. Mindegyikünknek volt tehát címe, házszáma. Mikor jöttünk befelé, a Papp néniék már megtalálták a házukat. Mink 93 százalékos leltárral jöttünk át, nekünk ugyan nem volt új házunk otthon, inkább építkezés elõtt álltunk, de a földjeink jó minõségûek és közel voltak. Befelé jövet találkoztunk a szímõi Balogh Vince bácsival, aki vitte a tejet. Édesanyám megkérdezte tõle, hogy aztán meg lehet-e élni itt, mire az öreg azt válaszolta, hogy itt is dolgozni kell, s akkor valahogyan majd lesz.

Jöttünk a Fõ utcán, s kerestük a mi házszámunkat, s mikor megtaláltuk, hát azt látjuk, hogy ott vannak a németek. Mindenki meg volt rémülve. A németek részérõl összesen négyen voltak. A Zechmeister-család maradéka egy öreg vak néni, a nagypapa, isten nyugosztalja õket, meg az Ancsi nevû nagyon helyes fiatalasszony, ma már nyugdíjas, meg egy hibás fiatalember. Mi tehát az õ házszámukat kaptuk meg.

 Minden más búcsi háza üres volt, csak a miénkben maradtak itt a németek.

Szegény németek nagyon féltek, mert tartottak tõle, hogy mi majd mindent kiigénylünk tõlük. Megnyugtattuk õket, hogy mi nem vagyunk olyan telepesek, akik minden nélkül jöttünk, nekünk csak hely kell, mert lovaink, teheneink vannak, meg bútoraink. Akkor aztán szüleim elkezdtek egyezkedni: három szoba, konyha volt, meg az istállók, pajták. Szegények meg voltak ijedve, de szerencsére volt elég hely, még istálló is, ami nem volt használva. Szépen elosztották, hogy hol lesznek a lovak, a tehenek. Megnyugtattuk az öreget, hogy mink nem igénylünk ki semmit, attól voltak a legjobban megijedve. Aztán mikor bejöttünk a két lóval, behordtuk a kukoricát a nagymagtárba. A két család felosztotta a házat, a konyha közös volt, mi laktunk két szobát, õk meg a túlfelõli egy szobát. A kevésbé használt bútoraikat összeraktuk, mert el kellett férnünk egy fedél alatt. Volt még egy kis félszoba, azt is õk használták. Mink voltunk

• Ján Masaryk csehszlovák külügyminiszter 1948. márciusi rejtélyes öngyilkosságát sokan tévesztik Edvard Beneą köztársasági elnök 1948 szeptemberi halálával. A kommunista Klement Gottwald már Beneą köztársasági elnöksége idején is miniszterelnök volt, de az 1948. februári kommunista hatalomátvétel után vált az ország tényleges vezetõjévé. 40

összesen öten, a két nagyszülõ, a szüleim, meg én. Zechmeisterék meg négyen, összesen tehát kilencen laktunk abban a házban.

Tizenegy éven keresztül nagyon jól megvoltunk egymással. Apám szokta mondani az öreg németnek: Ne féljen papa, szoroskodva, de valahogy megleszünk egymással. Jövõre úgyis haza megyünk! Elmúlt az ijedtségük, mikor látták, hogy a Mateosz-kocsikkal mennyi terményt hoztunk be, meg a boros hordókat.

Szerencsétlen rakodók az egyik 160 literes hordó dugóját a vályúval kiverték és mire a kápolnához értek, a jófajta búcsi vörösbor kifolyt az útra.

Itt, Szolnokon a németek közül fõleg a mesteremberek maradtak, bognárok, asztalosok, kovácsok, cipészek. Kezdetben sok feszültség volt, de verekedésekre nem igen emlékszem. Mi felvidéki fiatalok hamar összebarátkoztunk, a feketenyékiekkel, szimõiekkel. A németek is belátták, hogy mi nem tehettünk arról, hogy idekerültünk. A szímelyiek, nyékiek közt pedig sok jól megtermett legény volt, így azután nem igen kötözködtek velünk.

Zechmeister papának harminckét hold földje volt, azt harmadoltuk, tizenegynéhány hold földet megszántottuk még az õsszel. Szegénynek aztán egy év múlva az egyik lovát, meg az egyik tehenét mégis kiigényelték, s elvitték. Tizenegy év múlva aztán mi átköltöztünk a mostani házunkba. Mégpedig azt követõen, hogy Ancsi 1952-ben vagy 53-ban férjhez ment Illés István szímelyi férfihoz, s õnekik kellett az egész ház. Talán õk voltak az elsõ vegyes sváb–felvidéki magyar házasság. Az ötvenes években beindult a faluban a mosonmagyaróvári mezõgazdasági fõiskola kihelyezett tagozata, Mike Imre és Jakab Rezsõ vezetésével. Nekünk felvidéki fiataloknak nagyon nagy lehetõség volt, engem is rögtön beíratott az édesapám. Máig emlékszem az elsõ karácsonyi ünnepségre, amikor mi szakiskolások zöld egyensapkánkkal bevonultunk a templomba. Ilyen szép éjféli misére, bár otthon is jártunk a szomszéd falvakba, nem emlékszem. Itt éltem át elõször ezt a gyönyörûséget. A mezõgazdasági iskola által szervezett ismerkedési esten az egyik kislánnyal ketten elszavaltuk Petõfi Sándortól a Kis lak áll a nagy Duna mentében címû verset.

 Lassan elkezdõdött az élet, vagyis hogy elkezdõdött volna, de jöttek a kommunisták, elkezdõdtek a rendcsinálások, perek: el kellett dönteniük például, hogy mit csináljanak Mindszentyvel.

 1956-ban szereltem le a katonaságról, akkor kértem, hogy hazalátogathassak, de a kérvényt egyszer visszadobták. Két évvel késõbb, 1958-ban, tíz évvel a kitelepítésünk után jutottam haza Búcsra elõször.

 A rokonság jó része ott maradt: édesapán nõvérei Paton élnek, anyám rokonai Perbetén, a másik nagymamám kürti volt, ahol a viadukt van. Én magam is Kürtön bérmálkoztam. De nekem Búcson, ahol a reformátusok közt ez volt a szokás, tizenkét keresztapám, keresztanyám volt. Akkora volt a keresztelõ, mint az esküvõ. Amíg ki nem haltak a keresztszüleim, én jobbára õhozzájuk jártam. Mosonszolnok persze folyamatosan tartja a kapcsolatot Búccsal, Szímõvel, Feketenyékkel: a nyugdíjas klubok, a sportegyesületek rendszeresen találkoznak. Így tehát valamit visszakapunk az életünk vége felé abból, amit tõlünk az ifjúságunk idején elvettek….

 Lejegyezte: Szarka László