BENKEPATONY

DR. SZÍJJ FERENCNÉ NAGY KATALIN

BENKEPATONY, NEGYED – MÖZS, ETE

„A szüleimen esett igazságtalanság végigkísérte egész életemet.”

Késõi gyermekként születtem, harmadiknak a családban. Édesapám negyven, édesanyám pedig harmincöt éves volt, a két nõvérem is tíz, illetve tizenegy évvel idõsebbek nálam. Édesanyám súlyos érrendszeri megbetegedése ellenére, több hónapos kórházi ápolást is vállalva hozott a világra a pozsonyi kórházban.

 Azt mondják a lelkek kutatói, hogy az életére kiható alapvetõ környezeti hatásokat az ember a tudatra ébredése és az írni-olvasni tanulása, azaz tízéves kora alatt kapja meg. Ez az idõszakom nagyon ellentmondásos volt, a háború elõtti idõre esett. Részese lehettem a késõi születés minden áldásának. Nagy szeretet vett körül mind a családban, mind a környezetében. Magam körül tudhattam az évszázadok alatt kemény munkával megszerzett apai gazdaság biztonságát Benkepatonyban és az ilyen gazdaság megszerzésének, megtartásának elõrelátó, rendszeres, szorgalmas mindennapi megjelenését az anyai gazdaságban, Negyeden.

 Kisgyermekként semmit sem tudtam a nemzettudatról, de azt éreztem, hogy a mi családunk nem volt kirekesztõ. Sohasem hallottam arról, hogy ki honnan jött, honnan származik, csak arról, hogy hogyan dolgozik. A világháború nagy harcokat nem hozott nálunk (édesapám a szlovák nyelvtudásával megértette magát az oroszokkal), de annál nagyobb törést jelentett az életünkben. A Csallóköz ismételt elcsatolásával megkezdõdött az erõszakos szlovákosítás. Tudvalevõ, hogy az erõszak erõszakot szül, a békés lelket felháborítja. Édesapám mindent elviselt, de a magyarsága feladását nem tudta elképzelni, és ezt, ha kellett, ki is mondta. Sajnos többször mondhatta a kelleténél, mert mi nem is a kitelepítendõk, hanem a deportálandók listájára kerültünk, mégpedig a Szudéta-vidékre, a rézbányászatba. Ekkor már éreztem valamit a nemzettudatból, mert iskolakötelességem ellenére édesapám nem engedett szlovák iskolába, inkább magánúton taníttatott. Keresztanyám tanítónõ volt, s odahaza tanultam.

Úgy éreztük, itt a vég. Édesapám talán úgy gondolhatta: inkább a halál, mint a Szudéták. A nõvéreim, akik akkor már középiskolás nagylányok voltak, az Ipolyon keresztül átszöktek Magyarországra, ahol rokoni segítséggel munkát találtak, tisztességgel helytálltak, és becsületes férjeket is találtak. Nekünk azonban ezek után nem volt maradásunk, menekülnünk kellett. Beteg édesanyámmal, felbatyuzva, éjszaka menekültünk el a faluból. Elõször Negyedre menekültünk anyai nagyszüleimhez. Itt már javában folytak a kitelepítés elõkészületei. Mindenkivel közölték, ki, mikor, milyen vagonba, milyen sorrendben köteles rakodni. Csak mi voltunk üldözöttek az üldözöttek között, mert mi semmiféle listán nem szerepeltünk. A nagyszüleim úgy oldották meg a helyzetet, hogy egyszerûen bevontak bennünket maguk közé, a részükre kijelölt marhavagonokba és az õ útlevelükkel igazoltak bennünket a határon.

 Hogy mindezt hogyan, mi módon tették, máig sem tudom, de arra emlékszem, hogy 1947-ben egy szép napon megérkeztünk Tolna-Mözs vasútállomásra. A vasútállomáson nagy felirat díszelgett, amelyet én akkor még csak betûzni tudtam, de a felnõttek hangosan olvasták:

MEGSEGÍTÜNK BENNETEKET DRÁGA MAGYAR TESTVÉREK!

Mözs községbe szállítottak bennünket, amely többségében sváb település volt, de nagyon sok sváb családot kitelepítettek Németországba. Az õ házaikba telepítettek bennünket. Mi egy jó állagú, szép, polgárias küllemû házba kerültünk, amelynek nagy udvara, kertje, célszerûen kiépített gazdasági épületei voltak. Majdnem úgy nézett ki minden, mintha elõzõ nap hagyták volna el. Csak jóval késõbb, felnõttként éreztem meg, mit élhettek át a szüleim mindezt látva és közben a sajátjukra gondolva. Felkiáltójelként még egy „lakónk” is akadt. A kiûzött sváb családból a nagymama nem volt hajlandó elmenni, és minden veszélyt, megaláztatást vállalva ott maradt a házban. Mivel a részünkrõl inkább megértést kapott, csak azt kérte, hogy a ház hátsó részében egy szobában lakhasson. Így is történt, és attól kezdve ebben a vegyes négyesben éltük további életünket, amelynek során sok megpróbáltatásban volt részünk, de a sváb mamával sohasem volt bajunk.

35

Lett azonban bajunk a megélhetésünkkel. A szüleim kaptak ugyan földet, de természetesen a határ legértéktelenebb részén, mivel csak ott volt szabad terület. Így aztán viszonylag könnyen ment az erõszakos tagosítás. Édesapám nem tudta elviselni, hogy immár másodszor Magyarországon is megfosztják a tulajdonától, ezért inkább megtartotta földjeit, megpróbált maga gazdálkodni. Ezzel csak azt érte el, hogy kuláklistára került, és az akkori politika mindennapi célpontjává vált.

 Én különbözeti vizsgával mindjárt a negyedikbe léptem. Kitûnõ tanuló voltam, szerettem a faluközösséget, részt vettem az énekkarban és a különbözõ hagyományõrzõ eseményeken. Barátságokat kötöttem sváb, szlovák, zsidó, magyar nemzetiségû fiúkkal, lányokkal, és nyomát sem tapasztaltam semmiféle megkülönböztetésnek. Velem szemben mégis mások voltak a követelmények. Ha én véletlenül valami kis csínytevés folytán elmosolyodtam a kórusban a csasztuska közben, másnap édesapám mehetett raportra a tanácsházára, hogy milyen nevelésben részesülök odahaza. Máskor megszégyenülve kullogtam haza, mert a köztéri faliújság plakátján édesapámat figurázták ki, amint alszik a lyukas zsákokon, miközben mások dolgoznak, és körülötte meg futkároznak az egerek. Ezt a gyermeki „élményt” én sohasem tudom elfelejteni, de sajnos megbocsátani sem, mert nincs kinek.

 A szüleim ekkorra már nem bírták a megpróbáltatást, és feladták a gazdálkodást, a földjeiket. Édesapám malomban dolgozott alkalmazottként, de jóformán a beszolgáltatásra keresett. Betevõ falatunk is alig volt. Ha egy-egy malacot próbáltunk hizlalni, valaki mindig besúgta, és az orrunk elõl vitték el a rekvirátorok. A küzdelembe nekem is be kellett szállnom. A tanulás mellett elszegõdtem facsemetéket kapálni, ami igen nehéz munka volt. A túlélést csak édesanyám takarékos gazdálkodásának köszönhettük.

Tanítónõ szerettem volna lenni, a tanulmányi eredményem erre alapot is adott volna. Jelentkeztem is Hõgyészre, de osztályidegen származásom miatt azt a választ kaptam, hogy menjek esztergályosnak, mert most arra van szükség. Inkább a mezõgazdasági szakiskolát választottam, mert ha nem is szerettem, közelebb állt hozzám. Nyaranta a sajtgyár embertpróbáló körülményei között munkát vállalva igyekeztem szüleimet segíteni. A hullámok mégis összecsaptak a fejünk felett. A házunkat államosították, és amikor visszakaptuk, teljesen lelakva a szüleim csak fillérekért tudták értékesíteni, amelyért a mostani lakóhelyünkön csak egy kis szegényes otthont tudtak vásárolni.

Számukra azonban ez is megnyugvás volt, pedig az édesapám napszámosként naponta hat kilométert tett meg, oda-vissza a munkahelyéig, hogy kevéske keresetet biztosítson a családnak. Ezt is csak néhány évig „élvezhette”, mert hamarosan végleg itthagyott bennünket. Mégis felszabadultabb lélekkel emlékszem ezekre az idõkre, mert az én körülményeim is itt lettek kedvezõbbek. Különbözeti vizsgával felvettek a gimnáziumba, ahol leérettségiztem. Itt adott az Isten becsületes férjet, majd késõbb két gyermeket és immár három unokát. A szüleimen esett igazságtalanság végigkísérte egész életemet. Állandó hiányérzetem volt. Úgy éreztem – és még ma is úgy érzem –, nem tettem meg mindent emberi méltóságuk helyreállításáért. Kapóra jött a kárpótlás. Na majd most! Csak hát mikorra hozzájutottunk ahhoz a fejenkénti százezer forinthoz, akkorra már minden földterület foglalt volt. Felvásárolták a tûzhöz közel lévõk és az ügyeskedõk. Ezáltal olyan emberek jutottak nagy vagyonokhoz, akiknek semmi közük sem volt hozzá. Nem maradt más hátra, mint az üzletelés. A jegyeket hivatalosan hatvan-hatvanöt százalékért vették. Nekem egy magyar „farmer” 95 százalékot kínált érte, egyéves futamidõre. Odaadtam, szerzõdéssel. Gondoltam, inkább nem veszek mosógépet, de legalább hozzásegítek egy magyar embert, hogy felvirágoztassa a magyar földet. A mai napig egy fillért sem láttam belõle, sõt még perköltségeket is fizetnem kellett. Milyen messzire vezetnek egy embertelen politikai döntés következményei!

 „Nem hasznos dolog siránkozni a kiloccsant tej miatt!”– tartja egy angol közmondás. Idõsödve már magam is kezdtem reményvesztetté válni a múlt miatt, amikor a 38 éves fiam „felvilágosított”, nem az anyagi kárpótlás az igazi, hanem az erkölcsi. Ezt pénzben nem is lehet kifejezni, de hatása meghatározó lehet az utódok nevelésében. Ekkor egy kissé megszégyenülve magam is ráébredtem arra, hogy nem szabad hallgatni. Évtizedeken keresztül úgyis hallgatásra kényszerültünk, legalább most, a résztvevõ hitelességével és igényességével meg kell mutatni az igazi, pénzben ki nem fejezhetõ kárt, a lelkek károsodását és annak következményeit.

Adná az Ég, hogy lennének olyan utódok, akik, kölcsönösen önvizsgálatot tartva, képesek lennének megkövetni az elõdöket az elkövetett embertelenségekért, de ezt követõen képesek lennének nyílt tekintettel kezet is szorítani egymással a megbékélésért.

Amíg élünk, remélünk!