ANDÓD

KISS VENDEL: 

„Kitelepítésünk harmadszorra már „sikerrel” járt...”

1945-ben Andód községbõl – szinte minden felvidéki magyar községet és várost megelõzve – igen hamar megindultak a deportálások. De a köztudattal ellentétben nem Csehországba, hanem igen meglepõ módon Magyarországra. Ha jól és pontosan emlékszem, Andód község 262 házából mindössze 5 családot akartak deportálni Magyarországra. A deportáló hatóságok érsekújvári parasztgazdákat köteleztek arra, hogy nagy szekerekkel az andódi hatóságok rendelkezésére álljanak, mivel a deportálás Magyarországra szekéren történik.

A deportálást megelõzõen ki volt hirdetve, hogy mindenki fejenként csak maximum 30 kg-os csomagot vihet magával. A mi családunk héttagú volt. Összes csomagjainkkal együtt el kellett férnünk egy közepes méretû parasztkocsin. Így kellett megindulnunk Magyarország felé. Minden ingóságunk lakásunkban maradt.

Az ajtókat leplombálták. Az istállóban minden állományunk ott maradt. Lovaink, teheneink a borjakkal, a malacok, az udvaron a hízott libák és csirkék. Az állatokra vonatkozóan az intézkedõ csehszlovák hatóság elrendelte, hogy ezeket a hátrahagyott állatokat a rokonság, illetve a szomszédok lássák el. De nekik tilos volt a lakásba bemenniük. A házat felügyelõ cseh katona a távozásunkkor kérte, hogy a nálunk lévõ értéktárgyainkat (ezek voltak pár arany ékszer, gyûrû, nyaklánc, s némi készpénz) adjuk át neki, mivel azokat a határon úgyis elveszik tõlünk. Holott tudták, hogy a pénzt majd a határon át tudjuk váltani, s arra nagy szükségünk lesz további életünk folytatására. Édesanyám a felszólítás ellenére sem adta át. Azokat néném ablakába tette nõvérem. Csak búcsúzáskor tudták odasúgni, hogy mit is tettek az ablakukba.

Ezt követõben kocsikaravánunk megindult Komárom felé. Éjjel-nappal mentünk. Szüleim, szegények, folyton sírtak. A komáromi hídnál a magyar katonák visszafordítottak bennünket, mivel õk semmi utasítást nem kaptak a deportálással kapcsolatban. Így visszafordultunk Andódra, s mily meglepõ, hazamehettünk saját házunkba. Tovább folyt – látszólag békésen – hétköznapi életünk. De félelemmel vártuk, hogy mit hoz a ’46-os esztendõ.

Aztán eljött 1946 nyara. Jól emlékszem, édesanyám éppen bedagasztotta a kalácsot, ami egész délelõtt egy langyos tûzhely tetején kelt, amikor riadtan szaladt hozzánk a szomszédasszony, hogy ismét deportálás lesz, de most már nem öt, hanem tíz családot fog érinteni. Nem harminc kilogrammos, hanem ötven kilós csomagokkal lehet majd felpakolni. Estére készüljünk el, mert itt lesznek a szekerek, s nekünk újból útra kell indulnunk.

Szegény Édesanyámnak – az Isten áldja meg jóságát! – e nagy ijedtségben eszébe sem jutott, hogy az általam annyira szeretett kalács tésztája be van dagasztva, hisz akkor õ már a csomagolással volt elfoglalva.

Csak arra lettünk figyelmesek, hogy a megkelt tészta annak rendje-módja szerint szépen kifolyt a tûzhelyre. Talán a nagy kapkodásban ott is maradt. Mert ekkor már minden gondolatunk arra összpontosult, hogy minden mozdíthatót elvigyünk a házból. Ne hagyjuk ,,ebek prédájára”, mint az bekövetkezett volna az 1945. évi deportálásunk során.

Jól emlékszem, két hízót Bartal Lajos bácsiékhoz hajtottunk át. De ide cipeltük a hízott libákat, a kacsákat és a tyúkokat is. Mindent széthordtunk rokonoknak, ismerõsöknek. Cseri Kati nénihez vittük át a befõtteket, a sonkát és a zsírt. A mi kitelepítésünkre ugyanaz az érsekújvári fiú jött, aki 1945-ben is, mert mi népes család voltunk, s úgy kellett felrakodnunk, hogy a szülõk és a nagyobb gyerekek a kocsi mellett gyalogolnak, mert ezúttal már csak két családnak jutott egy-egy szekér. A közös kocsikon így tíz gyermek helyezkedett el, a két családra való csomagokkal és élelemmel együtt.

Akkor este sötétben indultunk el, hogy ne találkozzunk – amíg a határig érünk – falubeli emberekkel, és a szomszéd községek megriadt magyarjaival. De nem így lett. Mindenütt együtt érzõ, síró emberekkel találkoztunk, hisz az andódi – idõ elõtti – deportálás híre körbejárt a vidéken. Jól tudta környezetünk is, hogy melyik úton kell majd elhaladnunk. Lovaink sem bírták, így megpakolva a hosszú utat, többször meg-meg kellett állnunk. Így a hír futótûzként terjedt.

33

Kocsijainkat a cseh katonák – nem úgy, mint 1945-ben – végigkísérték Párkányig, mivel itt kellett volna bennünket átadniuk. Azonban ezúttal sem fogadtak bennünket a magyarok, mert ekkor a két ország között még nem létezett államközi egyezmény a kitelepítéseket illetõen. Így azután a szekerekrõl le kellett szállni, Esztergomban a Duna-parton leültünk, a szülõk közül a katonaviseltek és a hatóságok nyelvén jól értõk felkeresték a csehszlovák hatóságokat, de azok sem tudtak semmi jót kitalálni, érvényes államközi szerzõdések híján.

Ezért újra megindultunk haza, ugyanúgy, mint 1945-ben, immáron másodszor. Meglepetésünkre azonban a kocsikaraván nem Andód, hanem Érsekújvár felé vette útját. Kiderült, hogy itt kell majd bevárnunk harmadik útrakelésünk hírét.

Érsekújváron egy lebombázott iskolában szállásoltak el bennünket. Az épületben egyetlen ép ablak vagy ajtó sem volt. Az elsõ éjszakát a földön töltöttük. Másnap – a kisgyermekekre való tekintettel – a cseh katonák szalmát hordattak a bennünket szállító gazdákkal, hogy majd arra fekhessünk. Az épületet köröskörül csehszlovák katonák vigyázták. Se ki, se be nem léphetett senki engedélyük nélkül. Másnap délben az udvar közepén konyhát állítottak fel a katonák. Ott étkeztünk az udvaron. Csodánkra jártak az újvári emberek. Kérdezték is folyton: kik vagyunk mi, és hová valók vagyunk. Nagyon segítõkészek voltak. Rajtuk keresztül jutott el a hír Andódra, hogy a falubeliek Érsekújvárban vannak, és milyen körülmények között!

Még aznap erre a hírre az egész falu megmozdult, és jött is szinte mindenki. Jó szívvel hoztak nekünk kenyeret, szalonnát, kolbászt, pokrócot stb. Ki mit tudott. Beszélgetni velünk nem lehetett, csak távolról.

Ez a zaj egyre kellemetlenebb lett a bennünket õrzõ katonáknak, és közülük a jobb érzésûek megengedték, hogy a falubelijeink az ablakokhoz menjenek. Így kaptunk tiszta ruhanemût és andódi vizet, ami akkor nagy kincs volt. A katonák késõbb ennek beszerzésében is segédkeztek, a maguk módján: katonásan.

Parancsszóra, hogy „sorakozó vízért!” Felsorakoztunk az udvaron, s jobb- és baloldalt vigyázva ránk katonai kísérettel indultunk Újvárban a Széchenyi utcába, ahol egy pumpás artézi kút állott (és még ma, 1998-ban is ott áll). Itt tudtuk azután feltölteni jó friss vízzel kannáinkat és az edényeket.

Arra már nem emlékszem, hogy az újvári iskolában mennyi ideig tartózkodtunk. De a szüleim visszaemlékezései szerint tudom, hogy egyre fogytak körülöttünk a katonák. Késõbb már arra sem figyeltek, hogy hol vagyunk, mit csinálunk. Ennek láttán szüleink egymás után adtak ki bennünket az ablakon az ,,éppen arra járó” andódiaknak, aztán már azt sem vették észre a szülõk, hogy elfogytak szépen sorjában az õrök, csak a tábori konyha maradt az udvaron, az ott felejtett katonaszakáccsal. Végül szép csendesen mindenki hazapakolhatott.

Senkit nem kerestek, egészen 1947. május 27-éig, amikor – immár harmadszor – újra nekiindultunk Magyarországra, ezúttal végleg. Ekkor már nyolcvan andódi családot jelöltek ki. Mindannyiunkat Nyíregyházára irányítottak, a Beneą-féle kassai kormányprogram szellemében. A 80 családból idõközben többen a szülõföldhöz közelebb költöztek, hogy ,,álmaik földjét”, ha egyszer megadatik – hátha egyszer még hazamehetünk! – ismét birtokba vehessék. Ez a nap azonban már soha nem jön el, s mi, életben maradottak itt élünk Nyíregyházán és környékén négyszáz kilométerre szülõföldünktõl.

Szétszóródtunk, mint az oldott kéve, szerte a világban. Hisz andódiak élnek Nyíregyházán és környékén, de elkerültek Tatabányára, meg sok más településre. Andódiakat fogadott be Kecskéd, Környe, Komárom, Nagykovácsi, Perbál, Hódmezõvásárhely, Budapest, Vecsés, Budaörs, Érd, Budakeszi, Szõdliget, Zamárdi, Gyõr, Solymár, Tótkomlós, Szentes, Bácsalmás, Tata, Oroszlány, Gödöllõ, Zsámbék, Sopron, Jászberény, Nagypall, Nádudvar. De ,,jutott belõlük” Kanadába, Svájcba és Angliába is. Õk hirdetik túlélõként, leszármazottként, gyermekként és unokaként Andód hírnevét a világban. Hirdetik, és úgy is élnek.

Hiszen õk is mindannyiunk közös õsének, az andódi Czuczor Gergelynek Riadó címû versébõl, minden andódi himnuszából meríthették érzelmüket:

Hogy hazámat ne szeressem

Fõbe lõhet, nyakaztathat,

S a bitorlót meg ne vessem,

Most erõsebb – tegye meg,

Hatalom nem teheti

Bitófára fölaggathat:

Hogy szerelmem megtagadjam

De az érzelem honában,

S megvetés jelét ne adjam,

Lelkem titkos templomában

Azt sem követelheti

Én urat nem ismerek.