LORÁNTFFY ZSUZSANNA HALÁLA.

Vén szolga robog be a Pataki várba,

Paripája szakadt, egy-habbá válva.

Csapzott a szőre,

Vér, sár bemocskolta.

Hátárul a szolga

Fáradtan ledobban a dobogó kőre.

Kíváncsin a várnép körülveszi mindjárt,

A vén odadobja közéjök a kantárt,

S morog sötéten,

Meggyörnyedt testtel:

„A Tiszteletessel,

Medgyesy Pállal volna beszédem."

Medgyesy elsápad, látva a szolgát,

Kinek csukló sírás fojtogatja torkát,

És sóhajt mélyet:

„Fülembe sem öntéd,

Már bent, idebent ég,

Boldogtalan ember, lelkemben a mérged.”

Csak mondd el a hírt, bármilyen átkos,

Mit ránk bűneinkért mért a Magasságos,

El kell viselnünk.

És felnyög a szolga.

Könnyei omolva:

„Gyalunál elesett fejedelmünk."

Kezét Medgyesy Pál kulcsolja imára :

„Légy neki, Úr Jézus, kegyelmes bírája,

Bűneit bocsásd meg...

Égi Hatalmas,

Oh, légy irgalmas,

Nyomorult országunk ínségét te lásd meg."

„Óh, bár meglátná... Török és tatárhad,

Gyilkolva, rabolva szanaszét árad,

Népünknek vége.

Odavan oltalma,

Rákóczi halva,

Erdélyt nincs már, aki védje."

„Hagyd el öreg, rossz még sohse fordult jóra,

Ő maga volt éppen Erdély megrontója.

Kevély botorságból...

Hős volt, daliás volt,

Hajh, de azért más volt,

Mint öreg Rákóczi, az a bölcs és jámbor.

Volt mindene, s lengyel koronára vágyott,

Pedig édesanyja, ez 'a kegyes, áldott*

Fejedelemasszony,

Hogy' kérte, hogy' ótta ...

A könny azóta

Soha föl nem száradt a jóságos arcon."

„Óh jaj, a szent asszony, a kegyes Zsuzsanna!

Hogy mondjam el a hírt, hisz meghal utána.”

„Öreg, ezt csak hagyd rám.

Aki már-már célnál,

S csak imában él már,

Meg tud az nyugodni Isten akaratján."

Lorántffy Zsuzsanna ajtajához érve,

Kopogtatnak. Mély csend. Belopóznak félve

Szemben egy kis asztal.

Ott ül karosszékén,

A nagyasszony békén,

Öreg bibliára leborulva arccal.

Ott ül a nagyasszony. Imádkozva? Alva?...

Medgyesy rápillant... „Úristen, hisz halva

Bibliája mellett!"

S mint villámtól érve,

Leborulnak térdre:

„Áldassák, nagy Isten, a te szent kegyelmed."