MÁSODIK FEJEZET
A magyar állami egyházpolitika a felvilágosodás korában

24. §. A SZATMÁRI BÉKE; III. KÁROLY ÉS MÁRIA TERÉZIA
25. §. HATÁROZOTTAN FELVILÁGOSULT EGYHÁZPOLITIKA (II. JÓZSEF ÉS II. LIPÓT.)
 

24. §. A SZATMÁRI BÉKE; III. KÁROLY ÉS MÁRIA TERÉZIA

1. II. Rákóczi Ferencz

A felvilágosodás századának napja Magyarországon is, éppúgy, mint Franciaországban, még a legridegebb vallásgyűlölet uralma közben kelt fel. A Kollonics-rendszer irgalmatlan nyomása a magyarságot belekergette az utolsó kuruc szabadságháborúba, a II. Rákóczi Ferencébe (1703). Ehhez örömmel csatlakozott Erdély is, ahol a Diploma utáni években az udvartól is támogatott római katholicizmus minden utat fölhasznált régi hatalma visszaszerzésére. A nemeslelkű fejedelem, bár személy szerint római katholikus volt, erdélyi és magyarországi uralma alatt hű maradt nagy őseinek és elődeinek valláspolitikájához. Szécsényi országgyűlése a jezsuiták közül (akik pedig egykor nevelői voltak a fejedelemnek) a német származásúakat kitiltotta az országból. „Szívemen semmi sem feküdt inkább — amint maga írta és tetteivel be is bizonyította — mint a vallások viszályát, melynek magvát a gonosz vetette, kiegyenlíteni". Ez a fennkölt valláspolitikája azonban fegyvereinek szerencséjével együtt hanyatlott alá. A szatmári békében (1711) diadalt ült a Habsburg-ház, de a békekötés egyik pontjában az uralkodó megígérte az ország törvényes vallási szabadságának fenntartását, a jogos egyházi javadalmak birtoklásával együtt.

2. Az átmenet jellemzése

A Lipót-korszak üldöző egyházpolitikája és a II. József fölvilágosult türelmessége között III. Károly (1711-1740) és Mária Terézia (1740-1780) uralkodása alkotja az átmenetet. E két uralkodó személyileg egészen hitbuzgó római katholikus s a felvilágosodás eszméinek egyébként sem híve. Azonban az állam és a római egyház érdekeit már egyik sem azonosítja föltétlenül. Kormányaik a klérus túlkapásaival szemben erélyesen őrt állanak a közérdek fölött s a protestánsok erőszakos kiirtására józan politikai belátásból nem gondolnak többé.

3. III. Károly

III. Károly 1714–15-iki vallásügyi törvényhozása semmivel sem ment tovább, rnint az 1687-iki országgyűlés „kegyelmi" törvénye és az Explanatio, sőt a vallási sérelmek tárgyalását az országgyűlésről egyenesen kizárta, bár másfelől rendszeres orvoslásukat ígérte. Külön vallásügyi vegyes bizottságok küldettek ki e célra. De munkájuk hosszú küzdelem után is meddő maradt. A főpapság és az annak befolyása alatt álló, 1723-ban felállított helytartótanács (az „eretnekek ostora", mint egyik főpapi tagja dícsérte) meg tudta akadályozni a protestánsok helyzetének minden lényegesebb könnyítését. Az áldatlan huzavonának maga a király vetett véget. Az e korbeli abszolút uralkodók szokott módján rendeletileg szabályozta a vallásügyet. Már az 1714–15-iki országgyűlés érvényesítette a protestánsokkal szemben a felvilágosult állam egyik igen lényeges alapelvét, az uralkodó legfőbb egyházfelügyeleti jogát, amidőn kimondotta, hogy a protestánsok sem zsinat, sem más címen nem tarthatnak gyűléseket a király tudta és beleegyezése nélkül. Az I. és II. Carolina Resolutio (Károly-féle vallásrendelet 1731. és 1734.) pedig teljessé tette az állami hatalom rendőrködő gyámságát a két magyar protestáns egyház fölött.

Az első resolutio véget akar vetni a földesurak vallásügyi önkénykedésének, amennyiben a jobbágyok vallásváltoztatását királyi jóváhagyástól teszi függővé. Egyébként azonban teljesen az Explanatio keretei között marad, sőt annak intézkedéseit még súlyosbítja avval, hogy a protestáns lelkipásztorokra kiterjeszti a róm. kath. püspökök és főesperesek felügyeleti jogát (főleg abban a tekintetben, hogy vajon „helyesen keresztelnek-e?"). Továbbá a protestáns házassági ügyeket (válópereket) a róm. kath. püspöki székek elé utalja és kimondja, hogy vegyes házasságokat csakis róm. kath. pap köthet meg érvényesen. Végül a prot. bírákat, egyéb tisztviselőket és ügyvédeket a Szűz Máriára s a szentekre is hivatkozó ún. „decretalis eskű"¹ letételére kötelezi, tehát a hithű protestánsokat közvetve kizárja a közhivatalviselés jogából. A II. resolutio pedig megszabja, hogy mind a két prot. egyház csak 4-4 super-intendentiára tagozódhatik és ugyanannyi superintendenst választhat, akik azonban királyi megerősítés nélkül nem gyakorolhatják jogaikat.

E resolutiok alapján a protestánsoknak a családi és a társadalmi életben való zaklatása tovább is lehetséges volt. A mellett pedig most is folytak a templomfoglalások, s a protestáns gyülekezeteknek, iskoláknak, lelkészeknek, tanítóknak közigazgatási meg róm. kath. püspöki részről egyéb módokon (főleg a püspöki és főesperesi vizitációk útján) való háborgatásai: pl. a reformátusokat erőnek- erejével rá akarták venni arra, (később, Mária Terézia uralma alatt, kormányrendeletekkel is) hogy bibliai alapon álló meggyőződésük ellenére engedjék meg a beteg csecsemők megkeresztelését, lelkész nem létében, a bábák által; mert a téves római tan szerint a megkereszteletlen csecsemő nem üdvözülhet. Jellemző, hogy nem egy ízben maga az uralkodó mérsékelte a kormány s a klérus túlbuzgalmát: pl. Althan Károly gróf, bíboros, váci püspök tiltakozását az I. Carolina Resolutio ellen (melyet e főpap túlontúl kedvezőnek tartott a protestánsokra nézve!) Pest megye közgyűlésén széttépette. Egyes megyékben és városokban különben is még mindig akkora többségben volt a nemesi és a polgári rendben a protestáns elem, hogy maga a király utasította a hatóságokat egyes esetekben a decretalis eskütől való eltekintésre, máskülönben nem lehetett volna a közhivatalokat betölteni. Erdélyben a róm. kath. főnemesség, az 1715-ben visszaállított róm. kath. püspökséggel és a jezsuitákkal szövetkezve, a Diploma ellenére is szívesen fölborította volna a felekezeti békét: de a protestáns rendi elemnek még mindig túlnyomó súlya megakadályozta ezt, habár számos zaklatást és erőszakosságot itt sem bírt elhárítani. Így pl. 1738-ban, a Rákóczi Józseffel és a törökkel való szövetkezés üres gyanúoka alapján a kormány Szigeti Gyula István református püspököt, több más református lelkészt és tanárt és néhány református mágnást elfogatott. Közel egy évig tartotta börtönben őket, míg végre kénytelen volt ártatlanságukat elismerni.

4. Mária Terézia

A királynő trónját a félelmes porosz protestáns nagyhatalommal szemben hű magyar protestáns alattvalóinak vére is segített megszilárdítani. Ezekkel szemben mégis állandóan éreztette gyanakvó rosszindulatát. Kormányának és a klérusnak szabad keze volt az „eretnekek" zaklatására. Negyvenéves uralkodásának mintegy kétszáz protestáns templom esett áldozatául. Számos új módot is eszelt ki a protestánsok létszámának apasztására az ő uralma alatt a leleményes térítési vakbuzgalom. A protestánsok lakta vidékeken új róm. kath. püspökségek alapíttattak; külön eretnektérítő egyesületek (az ifjúság között Mária-társaságok) alakultak, nagy alaptőkével az áttérők jutalmazására. Viszont azokat, akik a római hitről akartak protestánsra térni, vagy esetleg vegyes házasságból születtek és e miatt neveltettek protestáns hitben, a megbélyegző „apostata" (= hittől szakadt) névvel illették, államellenes bűnösökként kezelték és a legkíméletlenebb módon igyekeztek a római akolba visszaterelni. Fölvirágzott a reverzális-vadászat: a róm. kath. papok a vegyes vallású házaspárokat csak az esetben voltak hajlandók megesketni, hogyha a nem róm. kath. fél térítvényt (reverzális) adott arról, hogy valamennyi születendő gyermekét kath. vallásban fogja neveltetni. Több esetben — különösen vegyes házasságban élő hithű református főrangú nők (Árva Bethlen Kata, Barcsay Ágnes) megingatására — a gyermekek erőszakos elragadásától, klastromba hurcolásától sem riadtak vissza. Mindezek a dolgok, habár az erősebb törvényes korlátok miatt kisebb mértékben, Erdélyben is folytak. Itt a királynő főképp a főnemesség református többségének térítgetésétől remélt sok sikert, különösen a saját maga kovácsolta házasságok útján. Azonban, ha akadtak is egyes elcsábíthatók, a nagy többség híven kitartott s atyái vallásának védelmében szívós buzgalmat fejtett ki.

A tervszerű elnyomás eleinte csak a háborús időkben enyhült valamit s olykor külföldi protestáns hatalmak közbelépése segített. Így pl. mikor padányi Biró Márton veszprémi püspök „Enchiridion"² című könyvében (1750) az „eretnekek" ellen inquisitori eljárást sürgetett s a „Lutherani comburantur"- t emlegette, a királynő főképp Nagy Frigyes porosz király közbelépésére és az emelkedett szellemű XIV. Benedek pápa tanácsára kénytelen volt a püspök könyvét elkoboztatni. Több jóindulatra attól fogva számíthattak a protestánsok, hogy József császárnak, mint kormányzótársnak felvilágosult szellemű befolyása érvényesült (1765-től) a magyar egyházpolitikában is. József és a hasonló szellemű Kaunitz Vencel hg. kancellár hatása alatt járult hozzá Mária Terézia — bár nehéz szívvel — a jezsuitarend eltörléséhez s hangoztatta a klérussal és a pápával szemben nagyon erélyesen a magyar király főkegyúri jogait. Ez időtől fogva inkább találtak az udvarnál meghallgatásra a protestánsok panaszkodó küldöttségei is, amelyeket azelőtt csak rideg visszautasítás fogadott.

¹ Mely Werbőczi híres Hármaskönyvének egyik decretumában (országgyűlési határozat) foglaltatik. ²  A. m. Kézikönyv

25. §. HATÁROZOTTAN FELVILÁGOSULT EGYHÁZPOLITIKA
(II. JÓZSEF ÉS II. LIPÓT.)

1. II. József

A „kalapos király" arra akarta alattvalóit megtanítani, hogy „lehetnek katholikusok, a nélkül, hogy rómaiak lennének". Végső célja egy, a pápától független állami katholikus egyház létrehozása volt. E végből oly rendszabályokat léptetett életbe, amelyek a róm. kath. egyház belső életébe is mélyen belenyúltak: pl. minden szerzetet, amelynek tagjai nem lelkigondozással, nevelés-oktatással vagy betegápolással foglalkoztak, feloszlatott; a papnevelést államivá tette, a kultuszt felvilágosult szellemben akarta reformálni.

Elsősorban az állami közérdek sugallta Józsefnek az ausztriai és magyarországi „nemkatholikusok" javát célzó intézkedéseit is. Már 1781-ben kiadta híres „Türelmi Rendeletét" (Edictum Tolerantiale), abban a meggyőződésben, hogy „kártékony minden kényszer, mely erőszakoskodik az emberek lelkiismeretén, viszont a keresztyén kegyességből fakadó igazi türelem mind a vallásnak, mind az államnak nagy hasznot hajt". Ez a rendelet József protestáns és görögkeleti alattvalóinak bizonyos korlátok között szabad vallásgyakorlatot biztosított, s a polgári jogok, főképp a hivatalviselés tekintetében teljesen egyenlőkké tette őket a róm. katholikusokkal. A magyar protestánsokra nézve e rendeletnek különösen a következő pontjai jelentettek nagy könnyebbséget: Mindenütt, ahol legalább száz családjuk van (később már csak 50- et kívántak meg), tehát nemcsak az articularis helyeken, építhetnek „oratoriumot" (imaházat), tarthatnak lelkészt, iskolát, tanítót — avval a föltétellel csupán, hogy a híveknek e célokra elégséges anyagi erővel kell rendelkezniök s az imaházakat torony, harang³ és utcára nyíló ajtó nélkül kell építeni. A reverzálisok (melyeknek szedését József „utálatos lélekvadászat" -nak nevezte) eltiltattak; a vegyes házasságból született gyermekek, ha az apa róm. katholikus, valamennyien a róm. kath. vallásban nevelendők, ha ellenben protestáns, csak fiai követhetik vallását. Ezt a rendeletet Józsefnek több hasonló szellemű intézkedése követte: így megengedte, bár nagyon szigorú föltételekhez kötötte, a róm. kath. egyházból a protestánsba való áttérést; a protestánsok házassági ügyeinek tárgyalását kivette a róm. kath. püspöki székek jogköréből s polgári törvényszékek elé utalta. Józsefnek mindezen intézkedéseit érthető örömmel és hálával üdvözölték a magyar protestánsok; hiszen a Türelmi Rendelet következtében pár év alatt 1015 anya- és leányegyházuk kelhetett új életre! De örömük alábbhagyott, amikor József az ő önkormányzatukba is, különösen iskolai ügyekben, éppoly erőszakosan kezdett belenyúlni, mint a róm. kath. egyház belügyeibe. E miatt és egész uralkodásának abszolutisztikus jellege miatt nem is tudta föltétlen híveivé tenni az alkotmányos érzelmű magyar- és erdélyországi protestánsokat.

2. II. Lipót

II. József felvilágosult egyházpolitikai elveinek, az ún. „josephinismusnak" hű követője volt testvéröccse és utódja, II. Lipót. Az ő nagyon rövid (1790–92) uralmának idejére esik a nagyemlékű 1790–91-iki országgyűlés, amelyen az emelkedett lelkű római katholikus világiak — pl. Batthyány Alajos gróf — vállvetve küzdtek protestáns követtársaikkal a vallásszabadságért. Az országgyűlés, a két tábla felvilágosult többségének legszebb alkotásai közé tartozó XXVI. törvénycikkében elvileg teljesen a törvényes és alkotmányos alapokra helyezte vissza a magyarországi protestáns egyházak vallási szabadságát s tényleg is megszüntette a sérelmes állapotok nagyrészét. Nevezetesen az 1647 óta keletkezett vallásügyi törvények és rendeletek érvényét eltörölte s az ország minden rendű és rangú lakosának biztosította a szabad és nyilvános vallásgyakorlatot, amelyben őket sem a király, sem a földesúr nem akadályozhatja meg. Ebből az intézkedésből természetesen folyt, hogy a törvény visszaállította a két prot. egyház teljes önkormányzatát s megszüntette a róm. kath. püspöki és főesperesi joghatóságot a prot. lelkészek fölött; biztosította iskolaalapítási jogukat mind alsóbb, mind magasabb fokon; megállapította a róm. katholikusokéval egyenlő hivatalképességüket: házassági ügyeiket saját egyházi bíróságaik elé utalta. Az egyházi javak birtoklására nézve a törvény meghozása idejebeli állapotot tette irányadóvá, e birtokállapot jövendőbeli háborgatóira pedig szigorú pénzbírságot szabott. Még ennek a törvénynek is voltak azonban egyes hézagos pontjai, amelyek a régi „uralkodó vallás" javára billentették a mérleget s félszázadra szóló újabb nyugtalanságnak lettek a forrásaivá. Ilyen volt különösen az, amely a vegyes házasságokat tovább is csak a róm. kath. pap előtt engedte megkötni, a gyermekek vallására nézve a Türelmi Rendelet egyenlőtlen intézkedését tartotta fenn s a vegyesházassági ügyeket a róm. kath. szentszék elé utalta.—E fogyatkozások ellenére is, az 1791. XXVI. törvénycikk alapköve lett a magyar protestáns egyházak legújabbkori közjogi helyzetének. Erdélyben a protestáns vallásszabadság hasonló nagy törvényes restauratiojára nem volt szükség; de a vegyesházasságbeli gyermekek vallásának kérdését ott is szabályozta az 1791-iki országgyűlés, még pedig a magyarországinál sokkal kedvezőbb módon, a nemek szerint.

³  Később ezek alkalmazását is megengedte József. E különös megszorításnak az volt a célja, hogy az Explanatio különbségtételét nyilvános és magán vallásgyakorlat között valamiképpen kifejezésre juttassa és így a vakbuzgó katholikusság érzelmeit kevésbé sértse.