I. RÉSZ
Az ellenreformáció kora
 
ELSŐ FEJEZET
Az ellenreformáció Európában

1. A mű írója

1. §. A RÓMAI KATHOLICIZMUS MEGÚJHODÁSA; A JEZSUITA-REND
2. §. AZ ELLENREFORMÁCIÓ HARCAI
 
  A XVI. század hatvanas éveiben az első nagy reformátori nemzedék kihal és a protestantizmus alapvetése befejeződik. Ezzel új korszaka kezdődik a keresztyénség történetének. Ezt a korszakot, mely a XVII. század végéig tart, az ellenreformáció (vagy: római katholikus restauráció) korának nevezzük. Legkiemelkedőbb vonása e korszaknak a római katholikus egyház ama törekvése, hogy a reformáció által tőle elhódított területeket és Ielkeket visszaszerezze.

1. §. A RÓMAI KATHOLICIZMUS MEGÚJHODÁSA; A JEZSUITA-REND

1. A tridenti zsinat 

A reformáció a római katholicizmust magábaszállásra és ereje összeszedésére késztette. Egyes szigorú spanyol és olasz szerzetesi és papi körökben mozgalom indult meg a római egyház vallásos és erkölcsi életének megtisztítására. Nemsokára felhatott ez a mozgalom a pápai székig. Most több ízben buzgó, aszkétaszellemű, egyházuknak élő főpapok lettek pápává. Ez a mozgalom jutott érvényre a nagy tridenti zsinaton is (1545–63). Ez a zsinat több visszaélést megszüntetett, pl. a búcsúvásárt. A protestantizmust azonban kiátkozta és ellentmondást nem tűrő határozottsággal állapította meg a hivatalos római katholikus egyházi tant. Tridentben tehát újra öntudatossá, erkölcseiben tisztábbá s ez által harcképessé lett a római katholicizmus. Ez sohasem következett volna be, ha előzőleg föl nem lép a reformáció. Így a reformáció iránt a római egyház is hálára van kötelezve.

2. A jezsuitarend

Új erejét sietett a római egyház a protestáns „eretnekség" ellen kihasználni. Az inkviziciót, ahol csak tehette, a legkíméletlenebbül működtette. E mellett hatalmas új hadserege lett a jezsuitarend (Jézus-társaság).¹ Ennek az alapítója Loyola Ignác volt, egy vakbuzgó és rendkívüli akaraterejű spanyol nemes. Pályáját mint katona kezdte; de egy sebesülés következtében a vitézi életről le kellett mondania. Ekkor a római egyház iránt való rajongásból a pápa zászlója alatt lelki fegyverekkel akart tovább harcolni. Néhány hasonló jellemű társával egy kis társaságot alakított. Ez, III. Pál pápától 1540-ben megerősítve, teljesen a pápaság szolgálatára ajánlotta föl magát és az eretnekek ellen való küzdelmet választotta főmunkaköréül. A rend gyorsan szaporodó tagjait „generálisuk" — Loyola — katonai vasfegyelemben tartotta. Hozzászoktatta őket, hogy a pápa és elöljáróik parancsainak a saját gondolkodásuk és akaratuk teljes felfüggesztésével engedelmeskedjenek, „úgy, mintha csak hullák volnának". A rend szervezete is egészen katonai volt. Főként ennek köszönhette, hogy a római egyházban csakhamar vezető tekintélyre jutott. A protestantizmus kiirtására törekvő uralkodók a legmesszebbmenő támogatásban részesítették a jezsuitákat. Gyóntatószék, iskola, irodalom a hatalmukba került. Theologusaik, a tridenti tanok egységes alapján állva, keményen támadták a több felekezetre oszlott protestáns tábort. Különösen tudtak hatni a nagy tömegekre. Hogy az elszakadtakat visszaédesgessék a régi egyházba, még pompázatosabbá tették a római kath. istentiszteletet, mint amilyen az előtt volt. Nagyban kedveztek a nép babonás hajlamainak. Hogy a gyónást megszerettessék s ez által a papi tekintélyt fokozzák, alaposan meglazították a bűnbánati rendtartást. Körmönfont magya-rázataikkal elaltatták a bűntudatot. Megengedhetőknek tüntettek föl igen kétes erkölcsi értékű cselekedeteket is. Mindez nagyban emelte népszerűségüket mind az alsóbb, mind a felsőbb körökben. Erre támaszkodva, egységes terv szerint egész Európában fanatikus izgatást kezdtek a protestantizmus ellen. Kifejezetten ugyan sohasem tanították, de tényleg állandóan követték azt az elvet, hogy „a cél szentesíti az eszközöket". Jórészt ennek az elvnek és ennek a tevékenységnek lett a gyümölcse az ellenreformáció.

¹ Societas Jesu; eredeti spanyol katonai elnevezése „Jézus százada" (Compania de Jesus).

2. §. AZ ELLENREFORMÁCIÓ HARCAI

A jezsuita szellemtől irányított római katholikus urakodóházak — elsősorban a világhatalmas spanyol-osztrák Habsburg- dinasztia — fölhasználták azt a körülményt, hogy a reformáció mozgaImai a legtöbb országban politikai szabadságmozgalmakkat voltak kapcsolatban. Ezért ezek az uralkodóházak „az igaz vallás és egyház helyreállítása" címén fegyverrel törekedtek megvalósítani a politikai abszolutizmus céljait. Így törnek ki az egész korszakot betöltő véres „vallásháborúk". Ezekben a vallás neve utóbb már csak takarója a legridegebb politikai érdekeknek.

l.  Franciaország

A hugenották, akik közt sok volt a főnemes, már az ötvenes évek folyamán belesodródtak — szerencsétlenségükre — a politikai pártviszályokba. Állásfoglalásukkal a római katholikus udvari párt gyűlöletét vonták magukra. Váltakozó szerencséjű polgárháborúk követték egymást. A hugenotta pártot az udvar Bertalan-éji vérengzése (1572. aug. 24.) majdnem a végromlásba taszította. De hősies ellenállásuk és a Valois-ház kihalása végre meghozta küzdelmeik gyümölcsét. Vezérük, Bourbon Henrik jutott a trónra, ki IV. Henrik néven Franciaország egyik legnagyobb királya lett. Ő a francia nép nagy többségének megnyugtatása érdekében általtért a római egyházba. De volt hitsorsosai ügyét tovább is szívén viselte. Vallásuk gyakorlatát a nantesi edictumban (1598) biztosította, bár egyúttal erősen korlátozta is. Utódai jezsuita befolyás alá kerültek. Unokája, a „napkirály", XIV. Lajos, a nantesi edictum visszavonásával (1685) országa több, mint egymillió becsületes, munkás, csöndeséletű református polgárát fosztotta meg vallási és polgári jogaitól s helyezte törvényen kívüli állapotba. Ettőlfogva a hugenotta egyház élete egy teljes századon keresztül, majdnem a nagy forradalomig, egyetlen rettenetes és dicsőséges vértanúság volt. Egészen az őskeresztyénségig kell visszamennünk, ha méltó párját akarjuk találni annak a keresztyéni állhatatosságnak, amellyel Kálvin e csodálatos tanítványai hordozták szörnyű keresztjüket.

2.  Németalföld

Az önérzetes és jómódú németalföldi polgárságból V. Károlynak és fiának, a sötétlelkű II. Fülöp spanyol királynak kíméletlen abszolutizmusa önállósági törekvéseket váltott ki. A spanyol kormányzat irtózatos vérengzései nem birták megakadályozni a "koldusok"² fölkelését (1566). A kálvini szellemtől lelkesített szabadságharc bámulatraméltó szívóssággal és önfeláldozással évtizedekig folyt. Végre is a hét északi prot. tartomány elszakadására vezetett. A westphaliai békében (1648) önálló államként elismert Németalföld a protestáns műveltség messzevilágító tűzhelye lett. Államvallása a református volt, de a máshitű kisebbségekkel szemben nemes türelmet gyakorolt.

3.  Németország

A német birodalomban az augsburgi vallásbéke óta is napirenden voltak a vallási surlódások, mert a róm. kath. fejedelmi udvarok és főkép a Habsburg-császárok jezsuita befolyás alatt álltak. A helyzet különösen kiélesedett Csehországban, ahol Rudolf, majd Mátyás császárkirályok jogsértő eljárására a protestáns rendek forradalmi föllépéssel feleltek. Ezzel indult meg (1618) a harmincéves háború. Ennek első felében a császáriak győzelmei a zordon jezsuita szellemű II. Ferdinánd alatt már-már végveszedelemmel fenyegették a birodalmi protestantizmust. De ekkor Gusztáv Adolfnak, a hívő és hős svéd királynak közbelépése (1630) megfordította a kockát. Utóbb már majdnem kizárólag csak politikai érdekekből folytatták a háborút és 1648-ban a westphaliai békével fejezték be. Ez a béke a „cuius regio, eius religio"-elvét (a máshitűek szabad elköltözési jogának biztosításával) fenntartotta és a reformátusokra is kiterjesztette. A békébe azonban Csehország és az osztrák örökös tartományok nem foglaltattak bele: itt a Habsburg-uralkodók már előbb irgalmatlanul eltiporták a kezdetben tekintélyes protestantizmust, melyből a II. József türelmi rendelete (1781) már csak romokat talált.

4.  Anglia

A protestánssá lett Anglia l588-ban győzelmesen védte ki II. Fülöp „győzhetetlen armadájának" támadását, amelynek célja az ország önálló állami létének és protestantizmusának együttes megsemmisítése lett volna. Azonban csakhamar súlyos belső ellentétei támadtak. Az Erzsébet utódaiként trónrajutott Stuart-királyok (I. Jakab és fia, I. Károly) leplezetlenül léptek elő abszolutisztikus törekvéseikkel, ami ebben az ős-alkotmányos országban nagy felháborodást támasztott. Az önkényuralom legbiztosabb támaszát a püspöki szervezetű államegyházban látták s ezért keményen léptek föl a Kálvin következetes hívei, a puritánok ellen, akiket különben már Erzsébet is üldözött. Magába az államegyházba egyre több római vonást igyekeztek becsempészni. Oktalanságukkal a puritán szellemű polgárságot végre is vallási és politikai forradalomba kergették, amely I. Károlynak a fejébe került. (1649.) A forradalmi Anglia koronázatlan királya Cromwell Olivér lett, ez a nagy, bibliás keresztyén jellem. Puritán hadai zsoltárt énekelve törték össze a Stuart-uralmat. Cromwell rakta le Anglia protestáns világhatalmának alapjait. Nagyon sokat tett a kontinensen üldözött hitsorsosai érdekében. Teljes vallásszabadságot biztosított Angliában minden, a Biblia alapján álló keresztyén felekezetnek. Cromwell halála után (1658) a kifáradt nemzet újra a Stuartokat ültette vissza a trónra. Ezek azonban semmit sem okultak, elődeik nyomán haladtak tovább s végül egyenesen jezsuita szellemű rekatholizálásra törekedtek. Erre a nemzet egy újabb forradalommal felelt (az ún. „dicsőséges forradalom" 1688). Ennek következménye a Stuartok végleges elűzetése s az Orániai-ház uralma alatt a Cromwell kivívta vallásszabadságnak biztosítása lett. E vallásszabadságból³ a római katholikusok és a socinianusok (unitáriusok) egyelőre még ki voltak zárva. Így is nagy haladást jelentett azonban ez a vívmány egy század alatt. Ez a záróköve az ellenreformáció korának.

²  Koldusoknak (gueux, olv. gő) nevezte el megvetőleg a kormány egyik tagja a forradalmi pártot; később ők maguk büszkén viselték ezt a nevet.

³  Ez tehát még nem volt modern értelemben vett vallásszabadság, csak nagyon tág „türelem". Az államegyházi rendszer fennmaradt s akik nem az államegyházhoz tartoztak, egészen a XIX. századig nem viselhettek közhivatalt.