Minden édesanya vajúdik, aggódik, fél, amikor gyermekének életet ad. Mihelyt azonban meghallja világra jött magzatának a sírását, rögtön öröm tölti el szívét. Még szenved, még beteg és mégis öröm sugárzik az arcáról; mintha teljesen megfeledkeznék a kiállott fájdalomról. Ilyen az édesanyai szeretet. Ez a szeretet önmagát föláldozni, éjt-nappá tenni, szinte mindenre képes. Tűr, szenved, küzd, fárad, verejtékezik, életét áldozza oda apránként gyermekéért. Az édesanya akkor a legnagyobb, amikor a legnagyobb próbának van kitéve. - Lehet- nagyobb próba annál, mint amikor szeretetének tárgyáról azt kell tudomásul vennie, hogy már csak volt - és nincs többé? Nincs, nincs ennél nagyobb próbáltatás, nagyobb fájdalom!

De halljátok: ebben a rettentő gyászban mégis ezt mondja az ÚR: „Tartsd vissza szádat a sírástól és szemedet a könnyhullatástól…” Milyen nehéz, mennyire teljesíthetetlen kívánság ez! Mily nehéz a törékeny női kebelnek ebben engedelmesnek lennie! Íme, szeretetének legszentebb tárgya odalett. És nektek látnotok kellett heteken, hónapokon át, hogyan ernyed és lankad és fonnyad el virágzó kicsiny élete. És nem tudtatok rajta segíteni; minden hiába! A tehetetlenség fájó érzésénél nincs is talán fájóbb érzés, tapasztalás a világon! Nincsen nagyobb fájdalom, mint az, amelyet visszafojtunk önmagunkba. A visszafojtott fájdalom súlya alatt megszakad a szív. Az ÚR pedig azokat a szíveket teszi ki e súlyos próbáltatásnak, amelyek eleve kevésbé teherbíróak: az édesanyai szíveket. Nem teljesíthetetlen parancs ez: „Tartsd vissza szájadat a sírástól…?

Minden attól függ, Testvérek, hogy minek nézzük a gyermeket? Ha a sajátunknak tekintjük, úgy teljesíthetetlen az ige parancsa. És minél inkább annak nézzük, annál súlyosabb az elvesztése. Pedig a gyermek végképpen nem a mienk: Isten ajándéka és így tulajdonképpen az Övé. Minden gyermek Isten szeretetéből fakadó ajándék, azért adja az ÚR, hogy általa megtapasztaljuk a tiszta szeretetnek az áldását.

Ezt tapasztalta meg Jákób és ezért fokozódott a boldogsága, amikor egyre több lett a gyermekinek a száma. ezt élte át Anna, akinek meddőségét megszüntette az Úr, gyermeket ajándékozva neki. Ezért oly kifogyhatatlan a hála az engedelmes szülők életéből. Az ilyen lelkek az ÚR szavára egyszerre megnémulnak és nem nyitják fel szájukat. Az ilyen szemek megszűnnek a könnyhullatástól, mert a koporsón keresztül is az ajándékozó Istenre néznek. Érzik, hogy meglesz az ő cselekedetüknek a jutalma. Mert Isten mindig szeretetből cselekszik. Ok nélkül soha semmit nem tesz, minden cselekedetének meghatározott célja van. Nem gyönyörködik a mi fájdalmunkban. Elsősorban az Ő szívének fáj, ha próbára kell tennie bennünket.

Ha ezt megértjük, tehetetlen jajszó helyett Őt fogjuk keresni. És akkor hitünk szemével azt is meglátjuk, hogy milyen jutalmat tartogat ebben a gyászban számunkra. Amikor szeretetünk tárgyát kiveszi a kezünkből, Isten arra tanítgat minket, hogy Ő kell hogy az első legyen az életünkben. A további cél az, hogy akit meghagy számunkra, azt is Őbenne tudjuk szeretni.
Testvérek, vigyük gyermekeinket idejében Jézushoz, Általa pedig még közelebb mennyei Atyánkhoz. És amíg ezt tesszük, mi magunk is közelebb kerülünk Istenhez, Általa pedig az elkészített mennyei otthonunkhoz. - Reménységünk szerint, ebbe az otthonba vitte be Urunk kegyelmesen a ti gyermeketeket. Jó helyen van ott. Jertek, kérjük a mi mennyei Atyánk vigasztalását, imádkozva. Ámen.

92. KÖTÉS ÉS ORVOSSÁG

Alapige: Jer 33,6.

Gyászoló Testvéreim!

Akinek a koporsóját fájdalmas szívvel körülvesszük, orvos olt. Rövid földi életében Isten akaratából azt a hivatást töltötte be, hogy a fájdalmat, a szenvedést enyhítse közöttünk. Erre a hivatásra készült sokévi megfeszített munkával, tanulással Székelyudvarhelyen és itt, Marosvásárhelyen egyaránt. Ezt a hivatást gyakorolta előbb Marosludason, utóbb városunkban, mint az Unirea középiskola fogorvosa. Ki tudná megmondani, hány beteg szenvedését enyhítette? Hánynak adott fájdalmára kötést és orvosságot? És íme, az ő sebére végülis nem volt orvosság és el kellett mennie, alig 36 évesen, az emberélet útjának felén oda, ahonnan nincs visszatérés ebbe az általunk is ismert létmódba, amit emberi életnek nevezünk! Fájdalmatokban jertek, folyamodjunk az egyetlen vigasztaláshoz, Isten igéjéhez.
I.
Szerettetek hirtelen odalett élete fájdalmasan húzza alá azt az igazságot, hogy minden képzelt nagysága ellenére, milyen rettentően tehetetlen az ember. Pedig milyen sokan szerették dr. M. Cs.-t! sokan állottatok mellette áldozatkész szeretettel: hitvestárs, drága gyermek, szerető édesanya és édesapa, aggódó testvér, áldozatkészen fáradozó kezelő-orvos és együttérző kollegák, orvostársak, hűséges lelki barátnőjével együtt. Sebzett életére mégsem volt kötés és orvosság. Valaki csak hivatást hordoz e földön, az megtapasztalja, hogy az élet és halál nagy kérdésében nálánál nagyobbra van szükség. Az orvosnak is szüksége van az Orvosra, Akiről az evangéliumokban olvasunk, és Aki nemcsak régen, de ma is meg tud gyógyítani minden sebet és szenvedést, - a lélek sebeit is, amit nem mutat meg a Roentgen-készülék, sem más orvosi műszer. Valamint a pásztornak is szüksége van a jó Pásztorra; a másokat vigasztalónak az igazi Vigasztalóra. Szükségünk van arra, aki nálunknál nemcsak mérhetetlenül nagyobb, hanem aki MÁS, mint mi vagyunk. Csak Ő tud segíteni rajtunk. Mert jaj, igazat mond a költő:

„… mert rettenetes, hogy az ember

útja oly silány s oly rövid

a földi portól a veszendő

húson át vissza a porig…

Por és por közt porladok és bent

istenekkel vagyok tele…

De nekem más kellene, nékem

egy külső isten kellene,

egy külső, közönséges isten,

Isten, aki úgy van, ahogy

a fák vannak, isten, akit nem

én, a sóvárgó alkotok,

isten, aki nem büntet azzal,

hogy elbúvik a vak elől,

ilyen Isten menthetne csak meg

a halál félelmeitől…” (Szabó Lőrinc)

A mi keresztyén hitünk arról tesz bizonyságot, hogy egykor eljött a mi világunkba valaki: Jézus Krisztus, az áldott Orvos, a jó Pásztor, a Vigasztaló - és Benne találkozni lehetett és lehet ma is a valóságos Istennel. Vele, aki nem magunkból lép elő mint legnagyobb, akit nem én, az ember alkotok meg magamnak, mert szükségem van rá támaszul az életben, hát még a halálban! Lehet találkozni az élő, Valóságos Istennel a mi Urunk Jézus Krisztus által. Ezt a földi életet éppen erre kaptuk. Testvérek, ne mulasszátok el ezt az áldott lehetőséget. Jöjjetek Istenhez, amíg nem késő!

II.
Ez az örökkévaló, élő és valóságos Isten hívta magához szenvedő gyermekét, M.-Cs-t. sokan marasztották volna idelent. de sebeire itt nem volt gyógyulás. Az igaz Isten azonban azt hirdetteti nektek, szeretteinek, hogy „…én hoztok néki kötést és orvosságot, és meggyógyítom őt…” És ki merné tagadni, hogy amit mi az emésztő kór utolsó stádiumának látunk, - Isten felől nézve esetleg nem a gyógyulás kezdete-é? Hiszen az utolsó, nehéz próbáltatásokban tanúi lehettetek, hogy szenvedő testében volt idelent; lelke már a hívásra figyelt, a felülről aláhangzó szóra; hallotta a gyermekkori éneket: Erős várunk nékünk az Isten! - amivel hívogatta őt az erős oltalomba a mi szabadító Istenünk! Hívta a megfáradt szenvedőt az elkészített nyugalomba.

Mert Testvérek, azok a boldogok, akik idelent és rövid ideig szenvednek, hittel és béketűréssel. Az ige szerint ugyanis a mi pillanatnyi könnyű szenvedésünk igen-igen nagy örök dicsőséget szerez nékünk. Földi létünkben a mi külső emberünk megromol, a belső ellenben napról napra épül. Mert a szenvedések között tisztul és erősödik a hitünk és az örök életre nyer gyógyulást az életünk.

III.
Szól ez az ige hozzátok is, Gyászoló Szerettei a hazatértnek. Fájdalmas gyászotokra Isten vigasztaló Isten vigasztaló igéje legyen a kötés és az orvosság. Nem az idő, nem a felejtés lesz számotokra kötés és orvosság, hanem az Élet Urába, Jézus Krisztusba vetett élő hit. Ez a hit ad erőt ahhoz, hogy egymás terhét is hordozni tudjátok. Az ige így folytatódik: „…és megmutatom nékik a békesség és hűség kincseit.” Imádkozzatok ezért a békességért, hogy a szülők, a hitves, a drága unokák szívét kösse össze a békesség és a hűség útja: legyen ez az egymásról való gondoskodás krisztusi útja. Ittmaradt szerettei: egymásban szeressétek drága hozzátartozótokat tovább!

Ezzel a felülről vett vigasztalással, élő hittel és elkötelezéssel vegyetek búcsút drága szerettetektől (búcsú). Ajánljuk őt immár az örökkévaló Isten nagy kegyelmébe, bűnbocsátó szeretetébe és irgalmasságába, könyörögvén…Ámen.