85. ISTEN ÚTAI ÉS GONDOLATAI

- N.J. vártemplomi presbiter fölött -

Alapige: Ésa 55, 8-13.

Gy.T.! Keresztyén gyülekezet!

Isten üzenete utakról és gondolatokról beszél. Vannak emberi utak, gondolatok: ezek a mi terveink, elképzeléseink - és vannak más gondolatok és utak: Istennek az útai és gondolatai. Ezek azonban nem egy síkban vannak. Isten utai, gondolatai magasabbak az emberi utaknál, gondolatoknál. Nekünk két lehetőségünk van. Az egyik az, hogy görcsösen ragaszkodunk a magunk gondolataihoz, utaihoz. Aztán ha azt tapasztaljuk, hogy gondolataink nem lesznek valósággá, s az utak, amelyeken elindultunk, elkanyarodnak: összetörik az életünk. A másik a hitnek a lehetősége. Ez azt jelenti, hogy olykor föl kell adnunk a legszebb álmainkat; abba kell hagynunk a leggondosabban kitervelt utat, mert Isten mást akar velünk. Lehet, hogy ezt a másat nem értjük, de mert Isten ezt adja elénkbe, - elfogadjuk. Vagy az álmaink törnek össze, vagy én magam török össze! De ha oda adom emberi elképzeléseimet, meg fogom látni, hogy Isten szebbet, jobbat gondolt felőlem; akkor lekanyarodom a magam választotta útról és Isten utain soha sem sejtett csodákat fogok tapasztalni.

Ez a hitnek az igen-t mondása. Az a felismerés, hogy eszköz vagyok a Teremtő, Gondviselő Istennek a kezében. Az engedelmesség a legfontosabb, amit tehetek. Mint ahogyan engedelmes az eső és a hó, amit Isten küld a fellegekből. Alászáll az égből, megöntözi a földet, termővé, gyümölcsözővé teszi azt, s a nyomában szebb lesz a földnek egy darabja. „A tövis helyén ciprus nevekedik, és bogács helyett mirtus nevekedik, és lesz ez az Úrnak dicsőségül és örök jegyül, amely el nem töröltetik” (13.v.). Ilyen kellene hogy legyen az emberi élet is. Ennél szebbet álmodni sem tudnánk magunknak. Bár olyan engedelmes eszközök lehetnénk Istenünk kezében, mint az eső és a hó!

Testvéreim, ennél a koporsónál nem akarok méltatást mondani; ez nem is az én feladatom; sem mérlegre tenni egy emberi életutat: nem is vállalhatnám, hiszen hallatlan vakmerőség volna. Ha mégis szólok N.J. testvérünk életéről egy-egy felvillantott kép által, csak az ige üzenetét szeretném aláhúzni vele. Bizonyságot tenni arról, hogy az életünk akkor lesz igazán szép, áldott és értékes, ha Isten utaiért és gondolataiért fel tudjuk adni önmagunkat.

1931 februárjában a budapesti mentőállomáson megszólalt a telefon. Segítséget kértek, mivel a villamos elgázolt egy embert. Két fiatal orvosgyakornok indult a mentőautóval a baleset színhelyére. De ezen az úton is történt valami, amire ember nem gondolhatott. A mentőautó összeütközött egy teherkocsival, a mentőkocsi használhatatlanná válott, de ami ennél súlyosabb: mindkét fiatal orvosjelölt agyrázkódást és külső sérüléseket szenvedett. - Mi tennénk mi egy ilyen helyzetben? Bizonyára először is önmagunkra gondolnánk. - Ott, akkor nem ez történt. Az ifjú orvosgyakornokok taxiba vágták magukat, tovább folytatták útjukat és elsősegélyben részesítették a szerencsétlen áldozatot, akihez kihívták őket. Aztán a következő mentőkocsi mindhármukat kórházba szállította.

Az egyik fiatal orvosjelölt az akkor 22 éves N.J. volt. Az esetet az újságok is megírták, kiemelve a magukról megfeledkezve szolgálók áldozatkész segítségnyújtását. N.J. ezt a szép életutat választotta magának, az orvosi pályát, hogy sok embernek segítségére lehessen. Aztán úgy történt, Isten rendeléséből, hogy mégsem lett orvos.

Hogyan is történik, amikor a földi kilövő pályáról útnak indítanak egy mesterséges bolygót, vagy egy űrhajót? Rendszerint az irányító központból figyelik az útját, különböző modern készülékekkel. Aztán, ha szükséges, pályamódosítást hajtanak végre. Az az űrhajó, vagy mesterséges bolygó csak így érhet a rendeltetési helyére. Hívő emberekként tudjuk, hogy van ilyen mennyei irányító központ. Onnan angyalok figyelik az életünket. És van olyan eset, amikor mennyei Atyánk is módosítja a pályánkat. Van olyan ember, aki ebbe lelkileg belenyomorodik, nem lehet az, ami akart lenni! És van olyan is, aki elfogadja ezt, mint Isten rendelését. Felismeri azt, hogy nem az a lényeges: milyen pászmában munkálkodunk. A lényeges az a lelkület, amivel munkánkat végezzük.

A 22 éves orvosjelölt szívébe Isten beleírta azt, hogy a másik ember az első. Azon kell segíteni, annak kell szolgálni. Nem orvosi rendelőben, operációs teremben, hanem egy közhivatalban rendelte el N.J. útját Isten. A Kereskedelmi és Iparkamarában volt főelőadó, később különböző helyeken főellenőr. Ki tudná azt megmondani, hogy hány száz emberen segített, hány száz kisiparosnak végezte teljesen díjmentesen a könyvelését és intézte minden ügyét-baját? Egyszerűen elfogadta azt az utat, amit Isten jelölt ki számára.

Volt egy másik dédelgetett gondolata is. (Melyikünknek nincsen?) 35 évvel ezelőtt, az emberélet útjának felén, házasságot kötött. Elvonult a háború zaja, pusztítása. Remélni lehetett, hogy most már talán minden szép és jó lesz. Csak egy valami hiányzik, - helyesebben egy valaki. egy gyermek kacagása! Évekig várt erre, - és nem adatott meg. Az emberi gondolat fölött ott volt egy másik gondolat: Istené. Van ember, aki belebetegszik abba, hogy szíve szeretetlét nem tudja „kiszeretni”, kiárasztani magából. N.J. elfogadta azt a másik gondolatot, Isten gondolatát - és megtalálta azokat, akiket szerethetett. Testvére gyermekét, sógorai, sógornői gyermekét. És mint egy valódi édesapa, mesél nekik, nevelgette és szeretgette őket. Mert az esőcsepp és a hópehely is mindig megtalálja azt a rögöt, amelyet meg kell áztatnia, termékennyé kell tennie.

Volt ebben az életútban kanyar is. A mienkben is adódik, noha mi egyenesnek képzeljük el azt. Sötétbe vesző út; szeretteitől távol vezető, próbára tevő, szenvedésteli út. Senki ember nem választ ilyent magának. De a hívő ember Isten kezéből ezt is elfogadja, tudván, hogy azoknak, akik Istent szeretik, minden javukra van.

S miután nem csak a kis család, hanem a nagyobb közösség, az eklézsia népe is veszteséget sirat, gyászt hordoz: hadd mondjuk el azt is, hogy N.J. aa. mint egyházi szolgálattevő (számos esztendőn át viselte a legnagyobb egyházi tisztséget, a presbiteri tisztet), szenvedélyes igazságszeretettel kereste az utat, a gondolatot, amely magasabb az emberi mércénél. Lehet, hogy csak részigazságokra talált, - „rész szerint van bennünk az ismeret”, - de a szándék, a lelkület itt is ugyanaz volt: a másik ember, a közösség szolgálata. Töredékese, ahogy tőlünk telik. De mindenképpen, amint igénk mondja: az Úrnak dicsőségére, az embereknek jegyül, emlékeztetőül.

Az engedelmes élet, íme, célhoz ért. Igénk szerint az eső és a hó nyomán élet és megújulás támad. Új tavasz, új élet. Számunkra ez a feltámadásra emlékeztet. Az ember élete is a feltámadásban és az örök életben éri el végcélját. Hisszük: drága szerettetek ezt a célt immár elérte.

És most Tihozzátok, szeretteinek szűkebb köréhez szól az ige: hitvese, húga, unokaöccse, unokatestvérek, rokonok. Másképp gondoltatok a végre. Úgy véltétek, hogy még hosszú évek során együtt maradhattok; hogy szép öregség után következik be az elválás. De Isten gondolata itt is más volt. Amikor egy Tőle küldött lélek, - akár az eső és a hó, - elvégezte szolgálatát a földön, vissza kell térnie küldő Urához. Ez történt. Nem kegyetlen sors, kiszámíthatatlan végzet okozta ezt a gyászt, Isten hívta haza megfáradt szolgáját, nyugalomra, örök békére. Találjatok ebben vigaszt és megnyugvást. Kérjétek Isten Szentlelkét, vigasztalja meg szíveteket, adjon hitet és adjon engedelmességet az Ő gondolatainak vállalására és elhordozására.

Ámen.