82. ÉLETÜNK AZ ISTEN ÜGYE

Alapige: Ésa 46, 4.

 

Gy.T.!
Olyan megnyugtató számunkra annak a tudata, hogy sorsunkat jó emberek intézik. Azért olyan jó érzés ez, mert meglehetősen ritka. Valóban boldogság, ha ügyeinket jóindulatú emberek szeretet intézi, akik életünket a maguk ügyének tekintik. Nos, nem csupán megnyugtató, de egyenesen felemelő azt tudni, hogy életünk az Isten ügye. Ennek a ténynek az ismerete megvigasztal minket minden körülmények között. Hallgassuk hát meg a koporsó mellett Istennek erre vonatkozó ígéretét, amint azt az imént felolvastuk: „Vénségtekig én vagyok az, és megőszüléstekig én visellek; én teremtettem és én hordozom, én viselem és megszabadítom”. Kérjük Istent, hogy ez az ige és ennek üzenete töltse be szíveteket igaz vigasztalással.

I.
Igénk üzenete azt tartalmazza, hogy a teremtéstől egészen a haláltól való megszabadulásig velünk van a Mindenható Isten, akit Krisztusban szerető Atyának ismerünk meg. Én teremtettem, - én viselem, - én hordozom, - én megszabadítom: csupa drága ígéret, amelyeknek a bizonyosságát aláhúzza az életünk. Közelebbről a koporsóban nyugvó testvérünk földi életpályája is.

Sok munka, gond, nehézség és szenvedés kísérte 74 éves vándorútján Sz. I. Testvérünket. De mennyi kegyelmet, erőt és áldást árasztott rá az ÚR ezen az úton! Az ige minden szava, kifejezése megannyi áldásra emlékeztet. „Teremtettem” = gondoljunk itt arra, hogy minden életnek Isten a forrása. Ő az, aki elindít az útra, s aki megszabja a célját, a terjedelmét és a tartalmát az életünknek. Sz. I. aa. életének kezdeténél is ott állott a szerető és kegyelmes Isten, és mindent előre meghatározott testvérünk sorsára nézve. „Én hordozom” = mi csak úgy tudjuk hordozni az életünk különféle terheit, ha valaki azzal együtt hordoz bennünket. Sz. I. testvérünknek igen sok és igen nehéz terhet kellett hordoznia. Hiszen tudjuk, hogy 6 éves korában Isten kikutathatatlan bölcsessége elvette mellőle az erős támaszt, az édesapát. A család átalakult és neki fiatalon kenyérkereset után kellett néznie. A cukorgyárban kezdődött szerény, munkás, önálló élete. Józanul, becsülettel munkálkodott. Előbb egyedül, majd Isten kegyelmes gondviselése társat ajándékozott neki. A kis család aztán növekedett, két leány és egy fiúgyermek népesítette be a boldog kis családi fészket. Tíz boldog esztendőt tölthetett így az ő szeretteivel, aztán jött a nehéz próbáltatás időszaka, amely szinte három évtizeden át tartott. Feleségét súlyos betegség próbálta, aminek következtében soha meg nem gyógyult egészen. Férfitestvérünknek egyedül kellett a kis család számára mindenről gondoskodnia. Munkába járt, gyermekeinek dolgait intézte, beteg feleségét ápolta. Csoda, hogy maga is össze nem roskadt a sokféle gond és próba súlya alatt. Ezekben a nehéz esztendőkben tapasztalta meg igazán Isten szeretetének a valóságát. Isten megpróbál, de meg is szabadít. Megsebez, de be is kötöz. Nehézségeken visz át, - de erőt is ad azok elhordozásához. A hitetlen ember a bajok között kétségbe esik, vagy a halálba menekül. A hívő ember ellenkezőleg: erőt nyer keresztjének elhordozásához. Isten ígérete tehát megáll: Én hordozom!

A családról való gondoskodás, a beteg hitvestárs ápolása mellett még egy súlyos próbát tartogatott számára Isten: alig 15 éves kort ért drága fiát kellett eltemetnie. Milyen nagy szüksége volt akkor Isten erejére, a mennyei Atya vigasztalására! Akkor élte át igazán annak a megrendítő áldozatnak a nagyságát, amiből mindannyian élünk: hogy Isten is odaáldozta miérettünk, kínos gyötrelmeknek kiszolgáltatva egyszülött Fiát, a golgotai áldozatban! Sötét mélység, elnyelésre kitátott szájként ásító szakadék volt ez a gyász, de Isten kegyelmes keze áthozta őt rajta.

Isten kegyelme hordozta őt az öregség gondjai között is. A nyugalom esztendeiben hitvesét ápolgatta, s érettetek: leányaiért élt, megbékélt, alázatos szívvel. Aztán jött az özvegység terhe; 6 évvel ezelőtt; azután meg ő maga lett beteg, négy évvel ezelőtt. Az erő napról napra fogyott; lassan készítgette őt Isten bölcsessége kórházban és odahaza egyaránt a hazatérésre. És most, íme, a hazahívó szóra megtért Teremtőjéhez.

II.
Ha csupán erre a lezárt múlandó életre, ennek kevés örömére és sok küzdelmére, szenvedésére tekintenénk: ez nem lenne elég vigasztalás számunkra a koporsó mellett. Vajon csak ennyire teremtette Isten az embert? Munka, verejték, fájdalom, gyász, szenvedés - és semmi egyéb? Igénkben még egy drága ígéret hangzik: „Én megszabadítom”.

Ez azt jelenti, hogy van szabadulás még a halál, az enyészet hatalmából is. Jézus Krisztus azért jött a világba, hogy ezt a szabadítást véghez vigye érettünk a kereszten. Van Szabadítónk! „Aki az Ő nevét segítségül hívja, az megtartatik.” Reménységünk szerint Sz. I. aa. megszabadult a haláltól. Jézus szava igaz számára is: „Aki az én beszédemet hallja és hisz Annak, aki engem elbocsátott, örök élete van annak, az nem megy a kárhozatra, hanem immár átalment a halálból az életre!”

Milyen megnyugtató és milyen felemelő ezt tudni: életünk az Isten ügye, mert az Ő teremtő, hordozó, szabadító kegyelme vigyáz, őrködik felette!

Gyászoló Szerettei, fájdalmatokban nektek is azt ígéri az ÚR, hogy ha Őbenne bíztok, akkor titeket is atyai szeretete hordoz, vezérel, megvigasztal és egykor a halál hatalmából is kiszabadítva, örök életet ad. E hittel búcsúzzatok (búcsú) drága hozzátartozótoktól. Ezzel búcsúzunk mi is: Isten velünk, viszontlátásra. Ámen.