74. ŐBENNE BÍZOM

Alapige: Ézsa 12,2-3.

Gyászoló Testvérim!

Mondják, hogy a tenger mélyében van egy pont, ahol örökös nyugalom van. Mi annyit teljes bizonyossággal mondhatunk, hogy az Istenben bízó ember szívében valóban van egy ilyen nyugalmi pont. Ilyenről beszél a felolvasott ige: „Ímé, az Isten az én szabadítóm! Bízom és nem félek; mert erősségem és énekem az ÚR, az ÚR, és lőn nékem szabadítóm. S örömmel merítetek vizet a szabadító kútfejéből.” Erről a nyugalomról szoktunk úgy énekelni, hogy még ha a halál árnyékának völgyében járunk is, szívünk nem fél a gonosztól. Jézus ajkára ez a bizodalom adta a keresztfa pokoli gyötrelmei között a gyermeki vallomást: „Atyán, a te kezedbe teszem le az én lelkemet.”

Nincs is annál áldottabb dolog e világon, mint olyan embernek a közelében élni, akinek szívéből visszasugárzik valami ennek a mennyei ajándéknak, az Istenben való bizodalomnak a fényéből! - Titeket, Testvéreim, abban a kegyelemben részesített Isten, hogy szerettetek életéből sugárzott az Úristenben való gyermeki bizodalom. Bízom és nem félek, vallotta egész életében. Ebből a szilárd bizonyosságból fakadt az a derűs jóság, amely szemeiben ragyogott, s az a megelégedettség, amiről minden szava meggyőzte a környezetében élőket.
Honnan nyeri a csüggeteg emberi szív ezt a töretlen bizodalmat, ezt a lelki megnyugvást az életút nyomorúságai között? Bizonyára ebből a most elhangzott igéből: „Örömmel merítetek vizet…” Az élő víz, tudjuk, maga Jézus Krisztus, illetőleg az Ő hozzánk hangzó igéje. A samáriai asszony hallotta először Urunk felajánlását: a víz, amit Ő ad, olyan, hogy aki belőle iszik, többé meg nem szomjúhozik. Sőt, az ilyen ember maga is üdítő forrássá lesz embertársai számára. A mi Urunk Jézus Krisztus a Szabadító, ő a Kútfő, vagyis a forrás; Tőle nyerjük el naponként a nyugalmat, békességet adó élő vizet. Szerettetek békességének és megelégedettségének isteni titka az volt, hogy ő naponként merített ebből a kútfőből.

I.
„Nem félek”, vallja az Istenűben bízó lélek. Vallotta ezt drága Szerettetek is. Pedig az az életút, amelyet özv. S.I.-né, szül. B.R. testvérünk végigjárt, egyáltalán nem volt sima. Szülőfalujából, Szászpéntekről alig 12 esztendős korában eljött, ide a városba. Édesapja meghalt, a család átalakult, ő pedig odahagyta a szülői házat. Később, a mostohaapa halála után az édesanya is bejön a városba, s együtt járnak naponta megkeresni a megélhetésükhöz szükségeseket. Aztán Isten akaratából hitvestársra talált; szép, küzdelmes és mégis örömteli esztendők következtek. A házasság családdá lett, amelybe egymás után öt kisgyermek kopogtat be. Testvérünk itt is megtapasztalta a próbák tüzes kemencéjét, hiszen asszonyi lényének első gyümölcsét, az első gyermeket alig pár hónapos korában visszakérte tőle az ajándékozó ÚR. És amikor a négy megmaradt gyermekének örvendhetne, - hiszen sorra látta felserdülni őket, - akkor kidől mellőle az erős társ; egymaga marad. Mintegy másfél évtizedes házasságra több mint három évtizedes özvegység következett. Most volt igazán nagy szüksége arra, hogy naponként átélje: Erősségem és énekem az Úr. Isten az én Szabadítóm! Benne talált vigaszt, reményt és bátorítást a lelke. Mint ahogy mindannyian átéljük annak igazságát, hogy Isten sok mindent elvehet tőlünk, de egyet nem vesz el soha: Önmagát. Amikor megkevesbedik a hozzánk közelállók száma, Isten mindig Önmagát nyújtja kárpótlásul minden megváltott gyermekének.

II.
Aztán következett a testi próbáltatások sora. Egy alkalommal két keze egyszerre volt eltörve. Nagy büntetés, nagy próba volt ez, hiszen annyira szeretett övéiért dolgozni! Szemével is műtötték, két ízben is; aztán nyaksérvvel operálták. Azután meg lábát törte egy esés következtében és már-már a halál közelségébe jutott, - de mindezen próbák között vele volt az Úr, az erős Isten. Lelke elepedt volna, de ő vizet merített újra meg újra a szabadító kútfejéből. Közben pedig hite megerősödött, mert ismételten tapasztalta, hogy Isten velünk van a testi szenvedésekben és lelkünk gyötrelmeiben egyaránt; Ő soha el nem hagyja választottait, megváltottait. Minden igazán hívő, engedelmes Isten-gyermekének ez a mindennapi tapasztalata, Testvérek!

III.
És most ez a szép, hosszas, 82 esztendős vándorút végetért. A koporsó mellett vigasztalást vártok, ez természetes. Hadd hirdessem számotokra azt az evangéliumot, hogy ti is megnyerhetitek a kereszthordozáshoz szükséges erőt Krisztus Urunktól. Isten nagy kegyelme, hogy ilyen sokáig megtartotta közöttetek édesanyátokat. Most pedig Jóbnak a hitével mondjátok el: Az Úr adta, az ÚR vette el, áldott legyen az Úrnak neve! Szívetek fájdalmával forduljatok Krisztus Urunkhoz, akinek adatott minden hatalom mennyen és földön. És akkor meghalljátok ti is biztató szavát: Aki hisz énbennem, ha meghal is, él. Ha e földi sátorházunk elbomol, épületünk van Istentől, nem kézzel csinált, örökkévaló hajlékunk a mennyekben. Gyászoló Szerettei, így búcsúzzatok drága hozzátartozótoktól (búcsú); mi pedig, Testvérek, imádkozzunk, hogy a megsebzett szívek meggyógyuljanak, s az örökélet hitében megerősödjenek; hogy minden megszomorodottak vigasztalásra találjanak Istenben, az élők Istenében, a mi Urunk Jézus Krisztus által.

Ámen.