69. FELFELÉ
Alapige: Péld. 15,24.

Gyászoló Testvéreim!

A ravatal mellett egyfelől az élet múlandóságának az érzése tölt el bennünket, másfelől a halál ténye az élet értelmével való szembenézésre késztet bennünket. Így állunk most is egy élet lezárt borítékja mellett, szeretnénk feltörni, s megkeresni benne az egyedin túl az általánost: mivégre vagyunk e világon, mi a célja minden emberi fáradozásnak. Ehhez ad segítséget felolvasott igénk. Figyeljünk rá!

I.
Az ige hallatán ne akadjunk fönn annak formai részén. Mai természettudományos ismereteink szempontjából senki sem tudná megmondani, hogy a Világegyetemben merre van felfelé, és merre van az aláfelé. Az egykori szentíró számára egyszerű volt a világ képlete: fenn a menny, alant a pokol. Az emberi élet valahol a középen zajlik, s az embernek úgy kell élnie, hogy az útja ne aláfelé, hanem felfelé vezessen. Vagyis a jó és ne a gonosz felé tartó élet legyen az életünk.

Lehet ez a mi világképünk egészen más; abban mégis megegyezünk az igével, hogy valamennyien felfelé törekszünk. Ami szépség, öröm, harmónia, békesség található a rövid földi létben, az mind valahol fent, a csúcson van és mi oda szeretnénk feljutni. A mélységtől ellenben irtózunk, attól szeretnénk távol tartani magunkat, mert félünk a káosztól, a sötétségtől, a diszharmóniától; mindattól, ami Istenen kívül van. Mindenki tud többet vagy kevesebbet arról, hogy ahol Isten van, ott élet, teljesség, boldogság van; ahol pedig nem Istennel vagyunk, ott a mélység, a pokol erői munkálkodnak, hogy bennünket is oda rántsanak alá, a pusztulásba. Ezt pedig józan ésszel senki sem akarhatja.

Isten drága ajándékként az értelmet, a világosságot, a bölcs belátást adja gyermekeinek, hogy a felfelé vezető utat válasszák, hiszen : „Az életnek úta felfelé van az értelmes ember számára, hogy eltávozzák a pokoltól, mely aláfelé van”. Felfelé! Az értelmes ember azt keresi az életben, ami felfelé vezet; a magasba mutat célt és irányt. A hívő ember még inkább felfelé vágyik, mert tudja, hogy az igazság, szépség és jóság csúcsán a szentség, azaz maga Isten áll. A mi célunk: úgy élni, hogy a múlandó földi lét után oda érhessünk el, ahol Isten van.

II.
Gyászoló Testvéreim, olyan embertárstól búcsúzunk, aki Istentől az értelem kiváltképpeni kegyelmi ajándékát kapta. H. A.-t egyenesen arra teremtette Isten, hogy a földi létben azt keresse hallatlan szenvedéllyel, ami megszépíti ezt a múlandó életet. Ez volt a forrása annak rajongásnak, amellyel szomjas lelke beitta a messzi tájak szépségét, a művészet sokféle ága által kínált gyönyörűséget, s amellyel az irodalomnak nemcsak pártfogója, műélvezője, de szolgálója is lehetett.

A szépség szerelemeseként olyan életutat járt be, amely egészen egyedi. Bizonyára ez volt az a felülről adatott eszköz, amellyel Isten felfelé vonzotta; megmutatta, hogy minden szépség, igazság, erény a változó korral, ízléssel egykor múlandóvá lesz. Örök csak az, Aki mindezek ajándékozója és Aki - áldott ígérete szerint, - olyan örök világot készít az Őt szeretőknek, amelyet szem nem látott, fül nem hallott, sem emberi szív soha meg sem gondolt.

Az élet útja tele volt sok nehezen hordozható teherrel; főképpen az egyedüliség nyomasztó terhével; de talán kirekesztettséggel is. De mert Testvérünk értelemmel töltötte ki azt; igyekezett értelmes módon élni az életet; ezért mindig utat talált felfelé; nem engedte, hogy a külső nyomorúságok lefelé húzzák a mélységbe. A felfelé vezető úton, - reménységünk szerint – hazatalált.

A mi számunkra, Isten megváltott gyermekei számára pedig azt a tanítást adja Mennyei Atyánk e koporsónál, főképpen H.A. életéből, hogy minden adottságaink között keressük meg azt a módot, hogy az életünket értelmes módon éljük. Ez azt jelenti, hogy áldjuk Urunkat az életet megszépítő ajándékokért, s főképpen azért, hogy ezek sorában a legdrágább a hit, mert ez a legmagasabb csúcsra vezet: túl a földi horizonton, az örök életre, örök boldogságra.

Ámen.