47. MEGTISZTULÁS PRÓBÁK KÖZÖTT

Alapige: Zsolt 66,8-10.20.

Gy.T.! Istentiszteletre gyűltünk össze. Istennel találkozunk miden alkalommal, amikor a Szentírásból az Ő szavát halljuk. Jóban vagy rosszban egyaránt. A mi Urunk szól, mi pedig felelünk az Ő szavára. Temetés alkalmával ugyancsak Isten szól hozzánk, még pedig egy élet tanulsága által. Mi pedig felelünk; akár a mai ige szavával: „Áldjátok népek a mi Istenünket, és hallassátok az ő dicséretének szavát.” (8.v.) Úgy hallgassuk, Testvérek a vigasztaló igét, hogy imádsággal felelhessünk rá!

I.
„Mert megpróbáltál minket, óh Isten, megtisztítottál, amint tisztítják az ezüstöt” (10.v.). - A koporsóban nyugvó asszonytestvérünkről elmondhatjuk, hogy földi életének egész idejében a próbák útját járta. A legelső próbáltatásban 66 évvel ezelőtt volt része. Egy istenkísértő tett, egy halálra szánt mozdulat következményét hordozta egész életében. Vőlegény.-jelőltjének öngyilkosságára maga is így akart válaszolni. A halálos ugrás nem vetett véget életének, - de nyomorék maradt. Nagy tanulság ez, Testvérek! Milyen messzire kihatnak tetteink következményei! Ifjúságunk egy-egy meggondolatlanságának átkát, büntetését hordoznunk kell egész további életünk folyamán, akár késő öregségünkig, mint ebben az esetben.

De még ebben a nyomorék testben is volt része testvérünknek örömben. Isten erőt adott a próbák elhordozásához és drága ajándékokat helyezett az életébe. Az egyik ajándék az volt, hogy amint elmondotta, életében soha nem volt beteg, orvosságot nemigen ismert (az utolsó három hetet kivéve). Meggörnyedt testében vas-egészség lakozott. Nagy ajándék volt ez számára, de a környezete számára is. A másik ajándékot az jelentette, hogy nem maradt egyedül sohasem. Isten rendelt neki élettársat. Kapott ajándékba gyermekeket. Az asszonyi sors, az anyaság : Isten drága ajándéka. Volt benne része! - még akkor is el kell ezt mondanunk, ha Isten az ajándékokat próbákkal kötötte egybe.

Az egyik súlyos próba az volt, hogy férjét alig 6 évi házasélet után elragadta a háború, a front, ahonnan soha nem tért vissza. Megkezdődött a közel hat évtizedes özvegység. A másik próba: két kisgyermeke közül a kisebbiket visszavette tőle Isten. Szomorú, magános életsors az, ami ezután következett, amelyben csak megmaradt fiúgyermeke jelentett örömet, életcélt, élnivágyást. Aztán örömére szolgált a kis család szaporodása, lombosodása. Soha sem maradt egyedül.

Isten úgy rendelte, hogy fia is hamarabb menjen el a minden földiek útján, mint ő. Újabb súlyos próba. Megpróbáltál minket óh Isten…, amint igénkből hallottuk.

Itt járt közöttünk; néztünk reá szánalommal és megdöbbenéssel. És sokszor elgondolhattuk: Istenem, milyen drága, megbecsülhetetlen ajándék az élet, az egészség; az, ha szerető lelkek vesznek körül bennünket. Mennyi mindenünk van, aminek örülni lehetne, - s vak elégedetlenségünkben többre vágyásunkban nem vesszük észre!

Miért e próbák sorozata?

Igénk ezt mondja: „megtisztítottál, amint tisztítják az ezüstöt”. Testvéreim, ha az olvasztóba tett fém beszélni tudna: mi mindenről vallana nekünk. Rettentő magas hőfokon hevítve izzik, hevítik, hogy minden salak, minden tisztátalanság leégjen róla és tiszta színezüstté legyen. Hogy az olvasztó munkás a maga képét megláthassa benne. Valami hasonlót tesz Isten velünk, gyermekeivel, a szenvedések kohójában. Megpróbál, tűzben is tisztít, míg arcát megláthatja bennünk. Nehéz megérteni. De el kell fogadnunk, mert Atyánk akarata.

II.
Isten nem csak megpróbál a szenvedések tüzében. Igénkben ezt is olvastuk Istenről: „Aki megeleveníti lelkünket, s nem engedi, hogy lábaink megtántorodjanak” (9.v.) Egyik szép énekünkkel szoktuk vallani: „Jól tudod, mily gyarlók vagyunk, / könnyen tántorodik lábunk…”

Botladozott nőtestvérünk is. A bajba jutott embert az jellemzi, hogy nyomorúságában fűhöz-fához kapkod. Gyógyulást remélt. Talán a szentek, talán valami csoda visszaadja meggörnyedt testének egyenességét. Más-más közösségeket keresett, más-más templomban imádkozott. Mintha Isten nem munkálkodnék minden keresztyén közösség életében, ahol őt hittel segítségül hívják!

Ne ítéljük el. Sokan járják ezt az utat. Azt remélik, hogy a hovatartozás megváltoztatásával megváltozik az életük, könnyebb lesz a sorsuk. Pedig itt, belül kell megváltoznunk nekünk, mindannyiunknak. Nem a református, vagy a katolikus egyház, vagy a szabad keresztyén felekezet, vagy valamilyen más közösség segít: hanem egyedül Isten Szentlelke. Aki Isten Lelkét kéri, azt a bűnbánat útján lelki gyógyulásra és békességre segíti.

Így tette Isten ővele is. Eljutott a bűnbánatra és hazatért. Nemcsak mihozzánk, a mi református egyházunkba tért vissza éppen egy hónappal a halála előtt, - de hisszük, hogy Istenhez is hazatért. Megbánta a gonosz szavakat, indulatokat és meglátta a jót az őt szeretőkben. Megköszönte menyének a hű gondviselést, ápolást, szavai áldásra fordultak.

Megbékélten, megnyugodva tért haza.

Egy erdélyi írónő egyik könyvének ezt a címet adta: „Az anyák nem halnak meg”. Vajon miért? Azért, mert emlékeznek rájuk. Addig élnek e földön, amíg valaki hálával emlékszik rájuk. Mi azt mondjuk: nem csak e földön, nem csak a hálás emlékezetben élnek. Aki Istennel járt és övéit szolgálta e földön, az él örökké. Odafenn, Istennél. Ezzel a reménységgel búcsúzzatok ti is a hazatért testvértől. Mi pedig, Isten gyülekezeteként, mondjuk el a vallomást: „Áldott az Isten, aki nem vetette meg könyörgésemet, és kegyelmét nem vonat meg tőlem” (20.v.)

Ámen.