25. TEMETÉSI BESZÉD

Alapige: Jób 2,10b.

K.T.! Gyászoló Gyülekezet! Ez a vigasztaló üzenet, amivel az Úristen ebben az órában keresi a mi elcsüggedt szívünket, egy nagy szenvedőnek az ajkán szólalt meg első ízben. Mindannyian ismerjük Jóbot, a Szentírásnak ezt a mélyhitű egyéniségét, aki a legnagyobb testi és lelki szenvedések idején is megőrizte hitét. Pedig még tulajdon hitvese is megelégelte már szenvedéseit s arra bíztatta őt, hogy átkozza meg Istent és haljon meg. Ezekre a káromló szavakra felelt Jób azokkal a szavakkal, amiket az imént hallottatok. És ezekben a szavakban az emberi élet alapállását foglalta össze Istennek ez az igen kedvelt szolgája.

„Ha már a jót elvettük Istentől, a rosszat nem vennők-é el?” Mindnyájunk életére találnak ezek a szavak. Az Úristen meggazdagítja az emberi életet földi és lelki javakkal, de meg is terheli próbákkal és szenvedésekkel. Különösképpen illenek ezek a szavak erre a mi megbékélt és megnyugodott asszonytestvérünkre, aki nem túl hosszas, de igen súlyos szenvedés után visszaadta lelkét teremtő Istenének és Urának. Elmondhatta ő is, hogy elvette Istentől a jót is, a rosszat is. Olyan volt az élete, mint általában minden élet ezen a múlandó világon. Felnőtt, gyümölcsöt termett és érlelt, utána meg visszatér az anyaföld ölébe. Így van ez, jól tudjuk, a természetben is. Vannak ágak, amelyek még erőseknek, reménytől és élettől duzzadónak látszanak, de jön a szél és a vihar, jön a pusztító villámlás és idejekorán letöri és leégeti őket. Ez volt a sorsa ennek a sokat szenvedett asszonynak is. Egyszerű, munkás élet volt az övé, s ha azt kérdezné valaki: mondjuk meg egy szóban, hogy kicsoda volt Ő; így válaszolhatnánk: édesanya volt. Milyen keveset mond látszatra ez a szó, s mégis milyen sokat foglal magában. Hiszen van-e ezen a földön nagyobb és szentebb hivatás, mint édesanyának lenni? Gyermeket szülni, felnevelni azt szeretetre, jóságra, engedelmes életre! Van-e szívet melegítőbb öröm ezen a világon az édesanya öröménél, amikor azt látja, hogy gyermekei békességben, egyetértésben, szeretetben élnek egymással? Ennek az édesanyának is, akinek koporsója mellett állunk, - mint annyi más édesanyának is, - ez olt a szent hivatása, ez volt az áldott öröme. És amikor a gyermekeire gondolt és elgyönyörködött abban a szeretetben, amely őket egymással összekapcsolta, elmondhatta azt a bizonyságtételt, amit itt a Jób könyvéből olvastunk: „Elvettem a jót az én Istenemtől!” És elmondhatta azt is, hogy nem élt hiába. Úgy, ahogyan el is mondotta; - ti tudjátok azt, gyermekei, akiket ő szült és akik gyermekei után lettetek gyermekeivé, - hogy ti voltatok az ő meghajlott, megfáradt életének az öröme. A ti szeretetetek, szolgálatkészségetek fényében, ha földi szemei idejekorán el is homályosodtak, áldott látásra nyíltak meg benne az Istenben való hitnek és bizodalomnak látó szemei. Milyen drága volt neki ez a látás! Mennyi erőt adott neki az utolsó harcnak a megküzdésére, míg legyőzte magában a halál félelmét és bűnbánattal, alázattal és engedelmességgel készült Megváltó Urával való találkozására és az Előtte való számadásra!
Isten akaratából betelt rajta az igének a második fele is. Hirtelen jött rá a súlyos betegség; az a pillanat, amikor a rosszat is el kellett vennie az ő Urától, Istenétől. Úgy adta neki az Úristen ezt a nehéz szenvedést, mint életének utolsó nagy próbára tételét: vajon hű marad-e? Tudja-e béketűréssel hordozni keresztjét? Rá tudja-e bízni életét egészen Megváltó Urára, aki az övénél sokkalta nagyobb szenvedéssel váltotta meg a bűnös emberiséget az örök kárhozattól?! És ezen a megpróbált asszonyon is betelt a Jób állhatatosságáról szóló bizonyság: „Mindezekben sem vétkezék … az ő ajkaival”.

Elvette a jót és elvette a rosszat is, még itt, ebben a földi életben. Boldognak mondhatjuk, mert itt, a földön szenvedett, hogy a síron túl - reménységünk szerint - örök boldogságban, üdvösségben legyen része. Amint Jakab apostol szavain keresztül is vigasztal minket ez ige: „Boldog ember az, aki a kísértésben kitart; mert minekutána megpróbáltatott, elveszi az életnek koronáját, amit az ÚR ígért az őt szeretőknek” (Jak 1,12). Ebben a reménységben vesznek búcsút drága szerettüktől gyermekei, menyei és veje, testvére és unokái, valamint mi mindannyian , akik utolsó földi útjára elkísérjük őt. Az a reménység táplál bennünket. Hogy nem örök ez az elválás; lesz áldott találkozásunk vele is mennyei Atyánknál, ahol hitünk szerint mindnyájan elvesszük a számunkra elkészített legfőbb jót: az örök üdvösséget.

Addig is, nekünk, itt maradottaknak azt üzeni Isten, hogy amíg időnk van, élő hittel és buzgósággal munkálkodjunk; félelemmel és rettegéssel vigyük véghez a mi idvességünket. Ti, gyermekei, rokonai, szerettei: úgy szeressétek és becsüljétek egymást, ahogyan ő szeretett benneteket és engedjetek annak az intésnek, amelyet olyan nagyon a lelketekre kötött utolsó szavaiban is. Hiszen az ő töredékes szavain át is Krisztus Urunk szava hangzott, aki így búcsúzott tanítványaitól: „Amint én szerettelek titeket, úgy szeressétek ti is egymást.” Mert a szeretetnek és a megbocsátásnak az útja az egyetlen út, amelyen járja békességünk lehet Istennel és egymással, míg majd e földi élet után elérjük a tökéletességet.

Ámen.