3. ISTEN VÉGZÉSE Alapige: 1Móz 6,3a.

 Gyászoló Tvim!

Felolvasott igénkben nem emberi beszédet hallottunk, hanem az élő Istennek a szavát. Isten az élet ura; Ő adja az életet és Ő vet véget annak. Ő szabja ki az élet hosszúságát és Ő vet véget annak, amikor a rendelt idő lejár. Az egykor régen éltek, a ma élők, meg az utánunk következők fölött egyaránt megszólal Isten ítélete: „Ne maradjon az én lelkem örökké az emberben, mivelhogy ő test…” Istennek ez a szava a földi élet végét, a halált jelenti. 
Az ember addig él, amíg Isten életet ad neki. Nem más körülmények, nem a sors szeszélye, sem a vak véletlen dönt az ember élete vagy halála fölött, hanem egyedül Isten. Egykor a porból alkotott emberbe Isten az életnek a leheletét adta. Az örökkévalónak ez a lehelete eleveníti meg a föld porából alkotott testet. Amíg ez az Úrtól kapott lélek bennünk van, addig élünk: fejlődünk, örvendünk, szenvedjük a betegséget, bajt, mindazt, ami a földi léttel jár. Amikor pedig Isten elveszi ezt a belőle származó leheletet, a lelket, vége lesz az életünknek, beáll a halál állapota. Ez a Szentírás tanítása számunkra az életről meg a halálról, és ez így van minden ember életében.

Ez a meghallott ige ítélet fölöttünk. Isten - tudjuk, - a bűn miatt mondotta ki ezt az ítéletet. Ő az embert azért teremtette, hogy örök üdvösségben Vele éljen. Ezt az Istennel való szent közösséget rontotta meg a bűn. A bűnnek az eredménye, zsoldja pedig a halál. Azóta is úgy van, hogy nem akkor halunk meg, amikor megáll a szívünk, hanem akkor, amikor Istentől elszakadunk. Attól kezdve „az a neved, hogy élsz, pedig halott vagy.”

A bűn miatt hangzik tehát Isten ítélete, amint az igéből olvastuk: „Ne maradjon az én lelkem örökké az emberben…” - Ez az ítélet teljesedett be most K.L. testvérünkön és ez fog beteljesedni egykor mirajtunk is. 

Ez az ítélet még Jézuson is beteljesedett. Tudjuk, Ő is meghalt. De az Ő halála nem azonos a mienkkel, az Ő halála ugyanis a halál legyőzését jelenti. Ő azért halt meg a keresztfán, hogy a bűn hatalmából kiszabadítson bennünket. Hogy kimentse a lelket az ítéletből és a test számára megszerezze a halálból való feltámadást. Ezért szólhat itt most Isten szava úgy, mint vigasztalás.

Mint mindannyiunknak, úgy K.L. aának is sok mindent elkészített Isten ebben a földi életben. Adott neki munkás, gondoskodó, szerető szülőket, akik hosszú útszakaszon elkísérhették őt. Aztán körülvette őt Isten a testvérek ragaszkodásával, szeretetével. Szülőfalujában, Mezőbergenyében a boldog fiatalság éveit élhette. Városunkban pedig 28 éven át élhetett szép egyetértésben hitvestársával. Munkahelyén megbecsülés vette körül; ez volt lelkiismeretes szolgálatának elismerése és jutalma. Sűrűn hazajárt szülőfalujába, ott mindenkor felüdülést nyert. A lepergett 53 esztendő mindenike Isten kegyelméről és szeretetéről prédikál.

A nagy kérdést, hogy ő hogyan élt ezekkel az isteni ajándékokkal, nem mi fogjuk eldönteni. Mi csak arról teszünk bizonyságot, hogy Isten az Ő szent Fiában, Krisztusban mindenkinek felkínálja kegyelmét, aki azt visszautasítja, kicsúfolja, semmivé teszi: a halálban marad. Már ebben a földi életben halott. De aki ezt a kegyelmet elfogadja és él vele, annak nem árt a halál. Az már átment a halálból az életre.

Isten maga mondja, hogy a lélek nem marad a testben. Hitvallásunk, a Heidelbergi Káté úgy tanít, hogy lelkünk azonnal az élet után Krisztushoz, az ő fejéhez vitetik. Nem marad a testbe zárva, nem kerül a koporsóba, hanem visszaszáll a testből Istenhez, hogy cselekedeteinek jutalmát vegye. Egykor majd Isten új formába, új létmódba öltözteti a lelket, hogy Benne örvendezzék örökké. A mi feladatunk e földi életben az, hogy úgy éljünk, szeressünk, szolgáljunk, hogy ezt a dicső mennyei létet nyerjük el a mi Teremtő és Megtartó Istenünktől.
(Búcsúvétel).