Hétköznapok higiéniája

Már Mózes megemlékezésre és megszentelésre parancsolja a hetedik napot - nem bosszantásunkra, hanem javunkat szolgálóan. Erről számoltak be azok a svéd munkapszichológusok, akik hosszas és alapos kísérletek után így summázták kutatásuk eredményét: akár fizikai, akár szellemi munkát végez hat napon át valaki, a nyolcórai tisztesen végzett munka pszichikus energiáinak csak tartalékait fogyasztja, de a hetediken végzett már tőkéjét emészti, s ez hosszú távon a szervezet korai elöregedését, elhasználódását vagy összeroppanását eredményezheti.

Nos, ennek a parancsolatnak embert védő voltát egy új, kísérletekkel bizonyító tudomány is hangsúlyozza, nemcsak lelkészek hirdetik különböző szószékekről. Ám a fekete betűs hétköznapok sajátos és szakaszos megszenteléséről, egészséges megéléséről jóval kevesebb szó esik s még kevesebben gyakorolják. Ha történik is efféle, azt többnyire versenyző sportolók teszik - korunk új "szerzetesei" – jobb eredményük, teljesítményük érdekében, és nem a keresztyének, hitből fakadóan, hogy Mesterüknek jobb tanítványai legyenek.

A mai emberek zömmel vagy alatta vagy felette élnek hétköznapjaiknak.

Vagy roskadozva alatta, vagy felületesen felette; kevesen vannak, akik úgy élnek benne, hogy nem roskadoznak, vagy nem röpködnek – nem lihegnek, vagy nem libegnek, hanem helyesen helyezkednek. Mégpedig a mindenség rendjéhez és ritmusához, mert tudják, hogy ők már nem egyetlen barlang, tájegység, földrész vagy e parányi bolygó lakói csupán, hanem a Földdel együtt - a kozmosz részei is. Ennek a teremtett mindenségnek pedig "megadatott" ritmusa van. Aki egész lényével - lelkestől-testestől - nem lüktet együtt a rend ritmusával, úgy jár, mint az a lovas, aki nem mozog együtt a vágtató lóval: leesik. Ma így mondják: kiborul. Vagy elmerül, mint az a hullámlovas, aki nem igazodik a hullámokhoz; depressziós lesz s összetöri magát, mint az a vitorlázó repülő, aki nem veszi figyelembe "rendjét és ritmusát" annak az elemnek, amelyben repül, s amely segíti - ha hozzá igazodik. (Az állatnak nem kell ezt újra megtanulnia, mert nem esett ki belőle. A hal pl. úgy él a tengerben, hogy nem tud a tengerről, "csak" benne van.)

A mindenség rendjén és ritmusán belül lüktet és éltet bennünket bolygónké: az évszakok, a nap s az éj váltakozása, az apály és a dagály - és sorolhatnók. Ez befolyásolja pszichobíológiai életritmusunkat, tehát mindenkinek ezen belül, ebben kell megtalálnia (élet)-rendjét és (élet)-ritmusát.

E renden belül kell (kellene) mindenkinek minél előbb megtudnia, mi az ő RENDeltetése. Gyönge hasonlattal: hol, mikor és melyik vonatra kell felszállnia, hogy meg is érkezzék. Majd a vonaton belül meg kell keresnie a fülkéjét s számozott ülőhelyét. E vonaton mindenki azt teheti, amit akar: randalírozhat vagy vigasztalódhat; a szerelvény hosszában mehet - akár a menetiránnyal szemben is -, a vonat akkor is

oda érkezik, ahová érkeznie kell, s ott vagy virággal, vagy bilinccsel várja Valaki. Az elRENDelésünkön belül ez a szabad akaratunk.

Ezt látjuk Jeremiás próféta élettörténetéből is: Így szólt hozzá az Úr: "Mielőtt az anyaméhben megformáltalak, már ismertelek, és mielőtt a világra jöttél, magamnak választottalak, népek prófétájává tettelek" (rendeltelek). (Ez volt a Jeremiásnak szánt "vonat".)

- Az indulási időpontot (s a "fülkét") így kapja meg: "Lásd én a mai napon népek és országok fölé rendellek, hogy gyomlálj és irts, pusztíts és rombolj, építs és plántálj!" (1,10).

És Jeremiás engedelmeskedik az eleve-elRENDelésének és az aktuális parancsnak is, "a napiRENDnek"; bár olykor nehezére esik e kettős rendnek engedelmeskednie (20,-9), de ő úgy éli ezt át, mint csontjaiba rekesztett tüzet, amely fölött nincs hatalma. Később Jézus ezt így fejezi ki: "Igen, Atyám, mert így láttad jónak" (Mt 11,26).

Nekünk is, egyen-egyenként meg kell találnunk rendelt helyünket a Renden belül, mégpedig naponként, sőt napszakonként, hogy ki-ki típusának, lelki alaphangjának megfelelően együtt lüktessen a rendelt rend ritmusával, hogy idő előtt "ki ne essék" belőle.

Sokan szenvednek amiatt, hogy nemcsak szívük dobogása aritmiás, s akadozó a lélegzetük, hanem egész életük az.

 Reggel

A rend-ritmussal harmonikusan együtt élő ember észrevétlen átmenettel lép át az alvásból (s az EGÉSZ-ségét biztosító álomból) a félálomba, s a félálomból az ébrenlétbe. Nem kell számára "ébresztő", mert szinte percnyi pontossággal nyitja ki a szemét, hiszen megszokta: mikor kell felkelnie s ez a megszokás belső ébresztőjévé lett. A rendben élő és alvó emberbe beépül az ébredés ideje. Azok, akik csak ébresztőre tudnak úgy-ahogy magukhoz térni, gyakran fejfájással, szédüléssel, ingerültséggel, vagy ún. reggeli depresszióval kezdik a napot, s órákba telik, míg valahogy bele- zökkennek - az életbe. Sok munkahelyen több csésze feketekávé és semmitmondó fecsegés kell, míg feladatukhoz tudnak látni. Ez nem annyira munkafegyelmi, mint inkább lélektani probléma. Az utóbbi rendbetétele sokat segítene az előbbin.

Aki nem az élet alatt, vagy felette él, az tehát reggel máris az életbe lép; a homo christianus nem egyedül, valahogy úgy, mint a zsoltáros: "...felserkenek s mégis veled vagyok" (139,18.b).

Sőt Benne. " ..őbenne élünk, mozgunk és vagyunk" (ApCsel 17,28). Ez a mi titokzatos többletdimenziónk; a hétköznapok higiéniás gyakorlatai éppen az ebben való megmaradásunkat célozzák, mert ki lehet lépni, sőt esni belőle. Többek között úgy, hogy felébredéskor nem kelünk fel, hanem ébren álmodozunk Babits Gólyakalifájaként -valami párhuzamos életbe képzelve magunkat. Ez eltávolít a valóságtól, sőt szembefordít vele. Életidegenné, tétovává, RENDetlenné tesz. - Ismerek valakit, aki erre való hajlamát úgy küzdötte le, hogy felébredése után tüstént torna- és légzőgyakorlatokba kezdett, gondolattársítással; kilégzéskor: Vedd el, Uram, a nyomottságom; belégzéskor: Lelkeddel légy velem. - Egyszerre gyakorolta a helyes lélegzést és LÉLEK-zést.

Egy homo christianusnak, akit depresszió fenyegetett, és egyre nehezebben tudott felkelni, ahogy ő mondta: ágykoporsójából -, azt ajánlottam, az éjjeliszekrényén tartson egy kartonlapocskát, amelyre, ha kinyitja a szemét, rá kell néznie s el kell olvasnia:  "Lázár, jöjj ki!" (Jn 11,43).

És sikerült "kijönnie", nap nap után könnyebben, teljes RENDbejöveteléig, gyógyulásáig.

Igen jó, ha valaki meg tudja tenni, hogy a "napiparancsot" (az Igéből) már reggel átveszi (a katona sem este kapja). Hacsak nem önhajszoló kapkodással kezdjük a napot, mert ebben az esetben, természetesen, képtelenek leszünk bármiféle napirendet kialakítani magunknak.

Emlékszem valakire, aki őszintén vallotta: Ha reggel olvastam volna a napi Igémet és nem este, nem történhetett volna meg velem, ami megtörtént.

- Igével indulni, egy idő után, már azt jelenti: az Igében (abban a többletdimenzióban) indulni. Egy külföldön élő volt gyülekezeti tagunk mondta, hazalátogatásakor: Nekem a napi Ige nemcsak azt jelenti, hogy az Úrral vagyok, hanem - otthon és veletek is. Tudom, hogy nagyon sokan azon a reggelen is ugyanazzal indulnak, amivel én. Ez ad erőt életem elviseléséhez.

Délelőtt

Szinte közhely, amit valaki így fogalmazott meg: - Mire a munkába érek, már elfáradok, ugyanakkor tele vagyok feszültséggel a közlekedés miatt, s még ha időben érem is el a járművet, amire fel akarok szállni, a zsúfoltság szikrázó atmoszférája rámragad, mert vagy az én lábamra lépnek, vagy én a máséra, ha csak jelképesen - egy odavetett szóval is. - Ebből lépünk át a napi munkába. Sokszor már a "start" nem jó.

Egyik, azóta már a nagyéletben élő, lakatos presbitertársamra mordult rá valaki a villamoson, mert behunyt szemmel kapaszkodott: - Ne itt aludjon, öregem! Lépjen arrébb!

Mire az önkéntelenül kimondta: - Nem alszom, csak imádkozom. - És arrébb lépett. Pillanatnyi csönd lett a villamosban.

Néhányan biztosan magukkal vitték ezt a csöndet, s jobban sikerült munkakezdésük.

Egyébként komoly munkapszichológiai felmérések, megfigyelések bizonyítják, hogy a legtöbb dolgozó (fizikai, szellemi egyaránt) nem a munkában fárad el, hanem a munkatársaihoz való feszült viszonya meríti ki. Sokan ezért cserélnek annyiszor munkahelyet. Pedig, ha lázas az ember, hiába forgatja a párnáját. Nem az meleg, őbenne van a láz.

Vannak homo christianusok, mert vannak, akik jelenlétükkel: békességszerzők. Nem beszélnek sokat, csak rámosolyognak azokra, akik mosolytalanok.

S ha szólnak hozzájuk: ők meghallgatják a másikat. Minden jó kapcsolatnak, találkozásnak ez az alapja. Ez is a "többletdimenzió" titka. A csönd, a mosoly s a meghallgatás készsége; "...aki mást felüdít, maga is felüdül" (Péld 11,25).

A munkához való viszonyunk is úgy lesz nyilvánvaló, hogy az, aki szereti a munkáját, a "vastagján" kezdi, aki nem, az a mellékes babrálásokon, apró-cseprő intéznivalókon, mintegy semmittevésként. (Ám abba is halálosan bele lehet fáradni.) Az előbb idézett lakatosnak szóltak oda egyszer brigádja tagjai: - Leállhatsz, Pali bácsi, kiment a "góré". - Ő azt felelte: Az enyém nem - és mosolygott. Különös, vagy nem is olyan különös - soha, senki nem haragudott rá.

Ő volt brigádja "gyóntatója", kölcsönadója, beteglátogatója. Ez volt egyik kedves Igéje: "Az én Atyám mind eZ ideig munkálkodik, és én is munkálkodom" (Jn5,17).

Bármilyen munka végzésénél két véglet fenyeget: a fejetlen, RENDetlen kapkodás és a kényszeresen aprólékos tervezgetés, olyannyira, hogy idejéből már nem futja - a kivitelezésre. Az eredményes, RENDes munkához koncentrácíó, azaz összpontosított figyelem és áttekintés kell. Úgy figyelünk a részletekre, hogy az egészet sem veszítjük szem elöl. Ez adja meg bármilyen munka helyes ritmusát. Csak ebben a ritmikus rendben tudunk még munkatársainkra is figyelni, vagy éppen figyelemmel lenni irántuk.

Még az így végzett délelőtti munka közben is jelentkezhet egyeseknél tíz és tizenegy -, másoknál kettő és három óra között bizonyos fáradtság, bágyadtságérzés, aritmia. Meteorológiai frontbetöréseknél különböző pszichoszomatikus jelenségeket is produkálhat: ingerűltséget és puffadtságot, fejfájást és szétszórtságot, szívdobogást és szorongást. Sorolhatnók. Van, akin egy csésze feketekávé, pohár víz vagy két-három kockacukor (szőlőcukor) már segít.

Van, aki ilyenkor a mosdóban hideg vízzel megmossa az arcát, s ha módja van rá, nyitott ablaknál mélyen ki- és belélegzik.

Ismerek egy igazi rendben és ritmusban, a többletdimenzióban dolgozó bérelszámolót, aki ilyenkor locsolja meg a virágait, csak azokra figyelve; szinte azonosulva velük. - Így lépek ki a szobámban maradva a "zöldbe" - mondta egyszer - s máris ütemben vagyok.

Egy "ingyencseléd", de boldog nagymama, aki családja háztartását vezeti - mondta el: "Amikor a szatyrom s a kosaram súlya alatt rogyadozva beesem a konyhába, leülök a kisszékemre s mielőtt főzéshez kezdenék, el-elmondogatom magamnak: Ż... akik az Úrban bíznak, erejük megújul...® (Ézs 40,3). És megújul, tessék elhinni"! Nemcsak elhittem, hanem magamnak is mondogatva, másoknak is ajánlom a nagymama lelkigyakorlatát.

Dél

Mindenki - vagy majdnem mindenki - ebédel valahol. Ám nem mindegy hogyan, legyen az egy diétás szendvics, vagy bőséges menü – kapkodva, benyelve, "túlesve" rajta; esetleg evés közben az asztaltársakkal mást vagy másokat harapdálva, rágva. Csoda-e, hogy annyi a vastagbél- és gyomorfekélyben, vagy krónikus gyomorhurutban vagy vegetatív neurózisban szenvedő ember? Mert evés közben "emberhúst" is eszik, az "fekszi meg" a gyomrát, még akkor is, ha vegetáriánus. Ha az evés közben lenyelt indulatainkat nem tudjuk megemészteni, nem az ételtől betegszünk meg, hanem az utóbbitól.

Ez az otthoni étkezésre is érvényes. Az a feleség, aki mosollyal, derűvel körített paprikáskrumplit tesz az asztalra, jobb falatot kínál, mint az, aki roston sült süllőt tálal, s ő maga hozzá a "citrom". Így is lehet gyomorsavtúltengést kapni - s ulcust (fekélyt).

Az otthoni "fehér asztal" mellett elfogyasztott ebédnek szinte agapé jellege lehet, mint volt egykor az első gyülekezetekben, ahol "ujjongással és tisZta sZívvel résZesültek aZ ételben" (ApCsel 2,46).

Életem legszebb emlékei közé tartoznak az itt vagy ott elfogyasztott, de ilyen ebédek. Láttam egyszer egy ős-öreg dinnyecsőszt, aki kunyhója előtt úgy kanalazta lebbencslevesét, hogy az már "liturgikus" mozdulatsor volt és környezete, a természet lüktetésének szerves része.

Így kellene tudnunk enni. Az is közhely: mi magyarok jóval többet és kalóriadúsabban étkezünk a kelleténél. Így is lehet "ételmérgezést" kapni, a felesleges kilók súlya alatt is össze lehet roppanni.

Csak az idős embernek ajánlatos, sőt szükséges az ebéd utáni leheveredés, egy kis szunyókálás. A fiatalok, ha tehetik, inkább üldögélve lazítsanak. Aki depresszióra hajlamos, annak többet árt, mint használ az ebéd utáni lefekvés vagy alvás, mert fokozhatja önmagába süppedését, fél-éber állapotban elboríthatja tudattalanja vagy az a bizonyos "ólmos-szürkeség", a jobb volna nem lenni, mint lenni: szuicid gondolatok. Ha fel is tud tápászkodni, késő este lesz, mire magához tér. Akkor meg nem tud lefeküdni s lassan egész életrendje átbillenhet. Csak este vagy éjjel tud dolgozni, nappal nem.

Rendetlensége lesz a "rendje", de - meddig? Mivel környezete ezt nehezen viseli, elszigetelődhet, ami csak fokozza depreszszióját, s így bezárul az ördögi kör.

Délután

Idegileg gyengébb, lelkileg érzékenyebb emberek inkább délután munkabírók (még többen este). Ám a délutánnak is lehetnek borongós órái, amikor valakit megrohan a kedvetlenség, levertség, unottság s testi-lelki fáradtság. Többnyire 5-6 óra körül. Különösen azokat fenyegeti ez a depreszszoid hangulat, akik magányosak vagy egyedül dolgoznak otthon. A szürkeség halálgondolatokat támaszthat: a múló nap - az elmúló élet szimbólumává válhat, s így hathat. Különösképpen őszszel. Ezt már a régiek is átélték: "...este bánat száll be hozzánk, reggelre öröm" (Zsolt 30,6).

Egy magányos, a leírt hangulatokra igen érzékeny, idős asszony mondta, hogy ha ráfonódik a késő délutáni külső-belső homály, az 511. éneket dúdolja: Maradj velem, mert mindjárt este van, Nő a sötét, ó, el ne hagyj Uram!

- Ez mindig feloldja szorongásom - tette hozzá.

Munka után: pihenés Akár fizikai, akár szellemi dolgozó valaki, munkája valamikor csak véget ér, s ekkor kellene pihennie, lazítania, kikapcsolódnia, ám ehelyett második műszakot kezd (lehet szükségből), de ha nem, akkor tüstént bekapcsol valamit: rádiót, tévét, magnót, hangkulisszákkal veszi körül magát, s ha nem is figyel oda, párhuzamosan "bekapcsolódik" valamibe.

Igen sokan szenvednek ún. tériszonytól, de még többen idő-(szabadidő-) iszonytól. Ellenséggé lett a szabadidő, valamivel "agyon kell ütni ". Képtelen csak lazítva lenni. Tenni, tenni, valamit tenni kell. Ha csak üldögél, azonnal restancia-érzése támad és idegessé válik, ha nem tesz-vesz, matat vagy rohan valahová. A restanciaérzéssel gyakran párosul az űrérzés, s azt fel kell tölteni. Így válhat valaki először iszogatóvá, majd alkoholistává. Nőknél ez a tett-düh nemegyszer takarítási és mosási mániába

torkolhat. Egy elkeseredett férj panaszolta: Ha a feleségem hazajön, minden egyszerre zúg nálunk, ha nem is kellene, a porszívó, a mosógép, a centrifuga, a rádió s minden, ami van. Így ő - a férj – "elmenekül", s mert elmenekül, a feleség még dühösebben zúgat mindent, hogy ki- és feltöltse kevéske szabadidejét és bezárul az ördögi kör. A nő a magányát, egy alapos belső nagytakarítás helyett, szüntelen külső takarítással pótolja (racionalizálja); a férj az ürességet alkohollal töltögeti fel és indulatát kártyacsapkodásban vezeti le. Már csak "megbeszélnek" (a legszükségesebbet), de régen nem beszélgetnek.

Ez az egyre romló helyzet úgy alakult ki, hogy nem tanultak meg pihenni, lazítani, együttLENNI. Csak lenni néhány órát és diskurálni erről, arról. (Nemcsak a gyerekről s a munkahelyről.)

Valamit meg kellene saját szívünktől tanulnunk: az egészséges szív percenként 72-80-at ver (amíg meg nem áll), egy-egy része viszont "részletekben" napi nyolc órát "pihen", és csak harmaderőt fejt ki.

Így biztosítja élettartamát és a gazdájáét is. Aki nem hangolódik saját szíve rendjére és ritmusára - sőt szívét sem hagyja "békén" rendben dolgozni -, az ellensége önmagának. Akármilyen banálisan hangzik, de a banalitások olykor a legnagyobb igazságok: ha dolgozunk, akkor - dolgozzunk. Ám ha pihenünk, akkor valóban pihenjünk. Aki akkor pihen - lazsál -, amikor dolgoznia kellene, a közösségnek árt vele s ha akkor tesz-vesz, nyüzsög, dolgozik, amikor pihennie kellene - önmaga ellensége.

A modern embernek újra meg kell tanulnia restanciaérzés és lelkiismeret-furdalás nélkül pihenni.

Három pihenési szakaszt kell jól felhasználnunk:

1. Évenként legalább összefüggő két hét igazi pihenésre van szervezetünknek szüksége. Ne féljünk olykor a téli pihenőtől. (Ha erre is módunk van.) Már csak azért sem, mert ez az időszak egybeesik a természet (s az állatok) pihenési ciklusával s így a mi pihenésünk téli ciklusa is természetessé, a rendbe-illővé válhat. Valamikor a parasztember télen pihent. Itt-ott még ma is. Ezért is kevesebb köztük a neurotikus.

2. Hetenként legalább egy napra, mint már említettük, egészségünk érdekében szükség van, hogy ilyenkor szellemi-lelki módon, az említett többletdimenzióban föl tudjunk töltekezni; ez nemcsak "Istennek tetsző", hanem testünknek-lelkünknek is.

3. Naponként is szükség van pihenésre - az alváson kívül, amelyről még szólunk. Az egészséges napi életritmus olyan, mint a szív ritmusa: összehúzódik - kitágul. Összehúzódik - azaz öszszeszedi magát. Kitágul – szétosztja (nem szívja) magát. Ez a szétosztás a homo christianus önmagával való naponkénti életgazdagítása: naponként hozzáadja valamihez, valakihez (valakikhez) magát, hogy ízesebb, megtartottabb és világosabb legyen körülötte az élet. Hiszen sóvá és fénnyé kell lennie, ahogy Jézus kéri (Mt 5,13-14).

Hogy így oszthassa szét, ahhoz naponként újra és újra össze is kell szednie önmagát. Erre olykor egy fél óra is elég, ha megtanul csöndben maradni és helyesen, keresztyén módon meditálni.

A csönd

Itt és most se tudom eléggé hangsúlyozni, hogy a hétköznapok higiéniájához ez nélkülözhetetlenül hozzá tartozik: a nap valamelyik - ha lehet, megszokott - szakában bizonyos időre való teljes csöndben maradás. Izsák pátriárka is kiment a mezőre, hogy ott imádkozzék (1Móz 24,63), és Jézus gyakran elvonult a hegyre, pusztába, még tanítványaitól is (Mt 14,23).

Nem könnyű dolog ez, mert nehéz a ma emberének valamiféle csöndes zugot, taimeiont, "belső szobát" (Mt 6,6) találni, ahol magára zárhatja az ajtót. (Lehet ez olykor a fürdőszoba, egy kis éléskamra, vagy ha van, kertünk egyik sarka.) De lelki egészségünk érdekében rendkívül szükséges. Nem csak nehéz manapság csöndes zugot találni, a csöndre találás nem is veszélytelen, mert a csönd megcsendülhet, hangot adhat, szembesíthet önmagunkkal, sokan éppen ettől, a "halálos" csöndtől és nem is mindig a legjobb "társaságtól" menekülnek, mint  Ady Endre:

Holdfény alattjárom az erdőt.

Vacog a fogam s fütyörészek.

Hátam mögött jön tíz-öles,

Jó Csönd-herceg

És jaj nekem, ha visszanézek.

Óh, jaj nekem, ha elnémulnék,

Vagy fölbámulnék, föl a Holdra:

Egy jajgatás, egy roppanás. 

Jó Csönd-herceg

Nagyot lépne és eltiporna.

A ma embere gépesítetten "fütyörészik" vagy szüntelen fecseg a Csönd ellen, hogy az el ne tiporja. Nemcsak magunkkal szembesíthet a csönd, de magunkban a semmivel is, amikor a semmi már van. Az a tény, hogy a kongó csöndet gyakran éppen fecsegéssel akarjuk megtörni, bizonyítéka a semmi jelenlétének (M. Heidegger).

Nem véletlen, hogy a fogházakban súlyos büntetésnek számít a legtöbb ember számára a magánzárka (mert összezárják önmagával, a csönddel és a semmivel).

Aki azonban abban a bizonyos többletdimenzióban él - annak számára a csönd ajándék és sajátos út a transzcendens valósághoz, illetve utat nyit számára ehhez, mint Illésnek a hegyen (1Kir 19,11-15); a zsoltáros is ezt tanácsolja: "Légy csendben és várj az Úrra" (37,7).

Ez az Őt váró csönd a jó meditáció alapfeltétele. A Csönd az Isten otthona (J. Duperray).

 A meditáció

J. Rainwater amerikai pszichológusnő értelmezése szerint a latin meditatio fordítása: vonzódás a központ felé.

Meditáció alatt ma azt a csöndben történő, lényünk centruma felé közeledő, a külvilágtól távolodó lelki mozgást értjük, amely a napi zűrzavarból visszaszerzett énünk összeszedettsége, tehát teljes befelé fordulás, amikor "szívünket Hozzád emelve" készek vagyunk a Szentlélek hatásaira (és csak arra) rezonálni. Ilyenkor úgyszólván egész lényünk válik imádsággá (Gal 1,16/a).

"Jól csak szívével lát az ember. Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan" - írja SaintExupéry A kis herceg-ben. S ez így is van.

Vagy: "Többet ér, ha szíved adod bele az imádságba, még ha nem találsz is hozzá szavakat, mint megtalálni a szavakat anélkül, hogy beleadnád a szívedet" (Gandhi).

Ha Gandhi mondja és nem Luther vagy Kálvin (akik egyébként naponta meditáltak), akkor is igaz.

Meditálni tehát képletesen: szívünkkel imádkozni - a csöndben.

Természetesen meditálni egy virág vagy kő felett ima nélkül is lehet, de Isten jelenlétébe helyezkedve szívből imádkozni és imádni az Urat, csönd és meditáció nélkül aligha. Ennek a keresztyén meditációnak sajátos ajándéka, hogy az ebben fakadó ima - szavak nélkül is - dialógussá válhat. S. Kierkegaard így ír erről: "Amint egyre inkább megtanultam imádkozni, úgy lett egyre kevesebb az, amit mondtam. Utóbb aztán teljesen elhallgattam. Majd egyszer csak elkezdtem odafigyelni Istenre. Valamikor azt hittem: imádkozni, annyi mint beszélni. Most már tudom, hogy imádkozni nem annyi, mint hallgatni, hanem odahallgatni! Csendben figyelni, mit mond nekünk Isten. Számtalanszor szól hozzánk, de nagyon ritkán figyelünk Rá."

Mert a csönd valóban megcsendül, hangot ad: Igéket hoz föl (vagy le), s a reggel olvasott napi Ige kigyulladhat, mint Mózesnek a csipkebokor és Hangot hallhatunk.

Isten jelenlétébe való meditatív belehelyezkedés különös rezonancia is, átélése annak, hogy nem vagyok egyedül. Ketten vagyunk: ember + VAGYOK. A Vagyok, aki Vagyokkal - vagyok: ember. Homo christianus és nem csupán homo sapiens.

Csak hasonlatokkal lehet ezt a misztériumot körülírni: úgy vagyunk Őbenne, mint szőlővessző a szőlőtőben; mint a szivacs a vízben s ugyanakkor a víz a szivacsban. Az ilyen csöndből, ha csak tizenöt-húsz perces is, megtisztulva, feltöltekezve békességgel, új erővel lép ki az ember - a másik ember felé! Ez teszi meditációnkat keresztyénné. És különbözteti meg az önmagáért való egyéb befeléfordulási gyakorlatoktól.

A meditációnak nemcsak "helye", de "hogyanja" is van. Hasznos egy alacsony, kényelmes karosszék, félhomály, amelyben néhány percig élvezzük, szinte "belélekezzük" a csöndet. Majd leengedjük a karunkat, kezünk csüngjön lazán a szék mellett, mintha nem is a miénk lenne.

Ugyanígy lazítjuk el - egyenletes ki- és belélegzés (lélekzés) közben lábunkat, nyakunkat, minden izmunkat. Így egészen lazítottan várjuk, hogy megcsendüljön a csönd. Eleinte bizonyos sötét kavargás kezdődhet körülöttünk, a tudattalan s a negatív lélek (Ef 6,12) ránk zúdulása, de félelem nélkül tekintsük ezt sivatag vagy alagút-élménynek -, hamarosan ki- és megvilágosodik. (Keresztes Szent János vizes-tuskó

szakasznak nevezi ezt: a nedves fa előbb serceg, rossz illatú füstös gőzt enged ki magából, s csak később lobban lángra.) Mi "jó vonaton" utazunk, védve vagyunk a sötétség ellen, Világosságba érkezünk, amiben már nem vagyunk egyedül. (Aki ezt éveken át gyakorolta, zsúfolt vonaton, buszon vagy villamoson is meg tudja tenni, ha behunyja a szemét.)

Ha valaki a testhelyzet ajánlást afféle keletieskedésnek, Zen-ezéskedésnek vélné, felhívom a figyelmét, milyen gyakran hangzik el pl. szószékeinkről a felhívás: "Csöndesedjünk el!" "Megalázván magunkat, hajtsuk meg a fejünket és imádkozzunk! " Ez is felszólítás bizonyos testi és lelki magatartásra.

Azért időztem kissé tovább a naponként gyakorlandó csöndnél és meditációnál, mert elfelejtettük az egyházatyák és az atyák által még olyan jól tudott keresztyén gyakorlatot, amely a hétköznapok higiéniájánál - szerintem - nélkülözhetetlen.

Este

Akár a munkában, akár szórakozásban, akár önmagunk összeszedettségében (vagy "szétosztásában") talál ránk az este - elérkezik a vacsora és sok helyütt a tévézés ideje. Ma már mindenki tudja (vagy tudnia kellene), hogy a bőségesen fogyasztott, nehéz ételek és az evés közben nézett műsorok elronthatják egész éjszakánkat.

Idővel mindenki megtapasztalja, mi árt neki, mi zavarja elalvásában, pihenésében: van, akit a sok étel, van akit az ital, a kávé vagy a dohányzás (az is közhely, hogy saját fogainkkal és szenvedélyeinkkel ássuk meg a sírunkat).

A lefekvés előtti jó beszélgetés a családban, amely nemcsak a legszükségesebbekre vonatkozó megbeszélés, hanem véleménycserére, sőt érzelmeink megmutatására: szükségem van rád (rátok)!, ha mód van rá friss levegőzés, rövid séta, gyors lemosakodás (nem forró vízben való szunyókálás) csak használhat.

Elalvás

A ma emberének teste, lelke, idegzete csak lassan tud a hajszolt tempóból átállni az alvásra. Ezért nem jó túl későn lefeküdni. Aki későn fekszik le, nehezebben alszik el; aki nehezen alszik el, az kevesebbet alszik és fáradtan ébred; aki fáradtan ébred – lankadtan morzsolja le a következő napot és még keservesebben alszik el. Ez az ún. boszorkánykör. Sokan szenvednek ebben a körben - lassan megszokva először a gyengébb, majd az egyre erősebb és több altatót. Az adagok emelése pedig narkománsághoz (gyógyszer-függőséghez) vezethet.

Ám különböztessük meg a rossz elalvókat a rossz alvóktól. A nehezen elalvás - lassú átállás az ébrenlétből az alvásra, majd az álmodásra, s ez inkább pszichológiai kérdés. A rossz alvás, különösképpen a huzamosabb ideig tartó, már orvosi kezelést igényel.

Miért nem tudunk gyorsan elaludni a már említett okokon kívül?

Mert mindenáron el akarunk aludni. Tehát aktívak vagyunk (leszünk), amikor csak a teljes passzivitás segítene. Ehelyett mi növekvő türelmetlenséggel és ingerültséggel ide-oda forgolódva várjuk az elalvást. Közben kényszeresen elkezdünk gondolkodni, emlékezni. Végül engedjük, hogy mindenféle gondolat borítson el bennünket.

Örvényszerűen kavarognak az érzések; a képek kaleidoszkópszerűen forognak, a dolgok, események különös jelentőséget nyernek. Egy hidegebb szó a főnöktől - sértéssé jegecesedik; a bizonytalanság - félelemmé; egyre inkább képtelenek vagyunk az elmúlt naptól szabadulni.

Hasonlatossá válunk ahhoz a lóhoz, amelyik a Ligetben egész nap körben jár, kisgyermekekkel a hátán, s amikor pihenhetne: tovább folytatja a körben járást. Közben egyre nagyobb pánikba esünk, hogy nem tudunk elaludni, másnap képtelenek leszünk rendesen dolgozni, gyűrött lesz az arcunk stb. Pedig maga a nyugodt fekvés, az ún. félálom is felfrissít.

A test és az agy részletekben is pihen. Ami káros, az nem a nem-alvás, hanem a feszültség, a növekvő indulat, nyugtalanság, félelem.

Leghelyesebb, ha nem vesszük túlságosan komolyan az elalvást, így rendszerint hamarabb elérkezik. V. E. Frankl ilyenkor paradox intencióval még azt is ajánlja: ne akarjunk elaludni - akkor biztosan elalszunk. "Én lefekszem és elalszom; felébredek, mert az Úr támogat engem" (Zsolt 3,6). Ez a zsoltáros "intenciója".

Nem mindegy azonban, mivel fekszünk le, mivel indulunk álomba.

Detektívregények, tévékrimik gyilkost kutató feszültségével, vagy Isten Igéjének üzenetével. Az utolsó gondolatok elalvás előtt - álomnyitó gondolatok.

Nincs jobb feszültségoldó, mint a lélek mélyéről fakadó esti imádság, mert így: "Békességben fekszem le és legott elalszom, mert te Uram, egyedül adsz nekem bátorságos lakozást" (Zsolt 4,9). És: "Nem bocsátok álmot szemeimre, s pilláimra szendert, míg helyet nem találok az Úrnak... " (Zsolt 132,4-5).

Az alvás

Erről csak annyit, hogy az nem az ébrenlét ellentéte, hanem a szervezet másféle felfrissítő tevékenysége, hasonló ahhoz, mint amikor pl. egy akkumulátort feltöltünk. "Szerelmesének álmában ád eleget " (Zsolt 127,2).

Hogy kinek mennyi alvásra van szüksége, az különböző. Általában nyolc óráról beszélnek a szakemberek. De pl. Napóleon, Edison háromnégy óra alatt teljesen kialudta magát. A túl sok alvás éppen olyan ártalmas lehet, mint a túl kevés.

Az alvás mélysége legtöbbször éjfél előtt éri el a mélypontot. Ezért jó, ha éjfél előtt néhány órával le tudunk feküdni. Az alvás két-három óra között veszít mélységéből. Ez az ún. álomidő. Hajnal felé újra mélyül az alvás.

Neuraszténiás emberek kritikus ideje reggel négy és hat között van.

Ilyenkor nem tudnak aludni, nyugtalanná válnak. Másoknál ez az időszak - és a közvetlen felébredés előtti - az emlékezetes álom ideje.

 Az álom

Erről külön fejezetet írtam a Magunkról magunk- nak c. könyvemben (103-118 old. VIII. kiadás). Ezért itt ezzel nem foglalkozom bővebben.  

Ébredéssel kezdtük, s íme az ébredéshez érkeztünk vissza. Az ember, elsősorban a homo christianus átlagos hétköznapját kíséreltük meg keresztmetszetben bemutatni. Ha röviden is, de az eddigi elhallgatott "hogyan"-ra igyekeztünk rámutatni: Igével és a modern lélektannal.

A lélektan felszínre tudja hozni a bajokat, de azokat meggyógyítani igazán és egészen maradéktalanul, sokszor csodával határos módon csak Isten Lelke tudja, Aki a rendetlenségbe került embert visszahelyezi a rendbe! A mindenség, a föld, a tér, az idő, az emberi közösség s saját maga ritmusának rendjébe.