13./ Aki cserépedényben hordozta kincsét. (2 Kor 4,7) Sándor Pál 97 éves vasdiplomás pedagógus felett.

Bibliai időkben agyagból készült törékeny cserépedényben tartották a kincseket. Maga a cserépedény mint csekély értékű, törékeny anyag, a gyengeségnek, múlandóságnak, értéktelenségnek a jelképe lett a Bibliában. Krisztus nagy szerelmese, Pál apostol, saját életét és szolgálatát ilyen törékeny cserépedényhez és az abban őrzött kincshez hasonlítja: „Ez a kincsünk pedig cserépedényben van, hogy ezt a rendkívüli erőt az Istennek tulajdonítsuk, és ne magunknak." (2 Kor 4,7)

Esztendők óta úgy tekintettem Sándor Pálra, a pápai református kollégiumot a két világháború között hírnévre emelő tanárikar utolsó tagjára, a vasdiplomás pedagógusra, a pápai református gyüleke-zet példamutatóan hűséges presbiterére, mint aki szemmel láthatóan törékeny cserépedényben hor-dozta hosszú élete nagy kincsét.

Most széttört ez a törékeny agyagedény. Porrá lesz, ami porból lett. Mi sajnáljuk és siratjuk ezt az eltört cserépedényt is, mert úgy hozzá tartozott életünkhöz, Pápa városához az ő törékeny barokk egyénisége, ahogyan hozzátartozik a barokk Főtér és az ősi református Kollégium.

A cserépedény eltűnt előlünk. Nem látjuk már töb-bé kedves, szelíd, szeretettől sugárzó arcát. De itt marad közöttünk a kincs, amit 97 évig hordozott ez a törékeny test. Annak méltatására, hogy milyen kincset jelentett Sándor Pál, mint magyar-latin, görög - szépírás szakos tanár, mint termékeny költő és író, mint nyolc irodalmi társaság tagja, mint a Pápai Hírlapnak 6 évig kiadója, majd 1939-45 közötti nehéz esztendőkben deportált, börtönviselt szerkesztője, mondom ennek méltatására nem vagyok hivatott. Elvégzik azt bizonyára - és nem is csak egy temetési búcsúztatás erejéig - neves és hálás tanítványai, a pápai református Kollégium Öregdiákjai. Én most arra a kincsre mutatok rá, amit Sándor Pál, mint keresztyén ember jelentett.

Jókai Mór, Jósika Miklós fölött mondott emlékbeszédében ezt mondta: „Amennyivel hanyatlott előttünk Jósika, a 70 éves veterán mint költő, annyit emelkedett, mint ember, mint hazafi, úgyhogy midőn végképp elmerült, akkor volt a legnagyobb."

Nos ezt nyugodtan elmondhatjuk Sándor Pálról is:

Amennyivel hanyatlott előttünk Sándor Pál, a csaknem száz éves veterán mint költő, mint tanár, annyit emelkedett mint ember, mint hazafi. S mikor végképp elmerült, akkor lett a legnagyobb.

Gyászoló Gyülekezet!

Közületek sokan sokkal jobban ismerték őt. Én közelebbről alig négy év óta ismertem. De mindjárt hozzáteszem: és megszerettem. Mert Sándor Pál olyan ember volt, akinél a megismerés mindjárt vonzotta a szeretetet is. Egyszerű, nemes embersége melegséget sugárzott. Nyilvánvalóvá lett előttem, hogy ő is kapott abból a kincsből, amelyről Pál apostol vall. Az ő életének és emberségének is az volt a titka, hogy csodálatos ajándékot nyert Jézus Krisztusban.

Volt valami kijelentésszerű számomra abban, hogy első nagy élményem, élete nagy kincséhez való odatalálásom akkor történt, amikor összetörtén találtam rá az utcán. Így történt: 1976 karácsony első napján az esti istentisztelet után feleségemmel mentünk haza a templomból. Az utca sötétes és néptelen volt. Egy idős néni a Városháza előtt megszólít: Itt van egy öregember, félig összefagyva, véresen. Odamentem hozzá, bárki legyen is az, hogy segítsek rajta.

Meglepődve látom, hogy ez a vérben, fagyban didergő öreg ember a mi kedves Pali bácsink. Egy kedves családnál volt ebéden. Kicsit későn indult haza, el is tévedt az egyik lakótelepen, a sötétben lelépett a járdaszélről, elvágódott az úttesten, összetörte magát. - Két oldalt belekaroltunk feleségemmel, és vezettük, vittük a kórházba. S míg a kórházba értünk, az öreg tanár, Jézus Krisztus jó tanítványa, egyre csak két dolgot hajtogatott: „Jaj, tessék vigyázni nagytiszteletű asszony, de szégyellném, ha össze vérezném a kabátját, kesztyűjét... Palikám, értesítsétek feleségemet, hadd tudja hol vagyok, ne aggódjon értem."

Íme a keresztyén Sándor Pál, akinek szívében felgyűlt a Krisztus arcán az Isten dicsősége. Nem azon jajveszékelt, hogy mennyire összetörte magát, hanem akkor is a másikra gondolt. Értitek ugye Testvérek? Önző, maguknak élő, magukkal törődő emberek között milyen kincs az ilyen ember!

S, hogy ezt a rendkívüli erőt nem magának tulaj-donította, hogy hozzá is a sötétségből világosságot ragyogtató Isten szólt, hogy ez az Isten gyújtott vi-lágosságot az ő szívében, arról balesete után írt versében így vall:

Szentkarácsony óta
őrzöm ezt az ágyat.
Elűztem magamból
minden álmot, vágyat,

Csak egyre gondolok:
Krisztus kegyelmére,
Akinek értem is
hullott drága vére.

Közeleg a gyásznap,
sóhaj kél keblemből.
Könnyáradat indul
bágyadt szemeimből.

Mert rögös utamon
A vezérem Ő volt,
tágas élet-útról
a keskeny felé vont.

1978 áprilisában pedig megajándékozott - talán utolsó - versével, melyben Számadást vet 97 év után.

Hivatásom itt a földön
betöltöttem már.
Eliramlott a tavaszom,
El a hosszú nyár,

Ősz fejemnek nem kell többé
se hírnév, se jutalom.
Csak a telem legyen csendes,
legyen benne béke rendes,
rég óhajtott, zavartalan,
megérdemlett nyugalom!

Nyugodjál immár kedves Pali Bácsi! Széttört egy cserépedény, kincse itt maradt köztünk. A reá emlékezés jelentsen számunkra mindig meggazdagodást: Legyünk olyan emberek, akiknél a törékeny cserépedény kincset hordoz, rendkívüli erőt, mely Isten dicsőségét és embertársai javát szolgálja szeretettel, alázatosan. Ámen

Pápa, 1978. december 4. Sándor Pál vasdiplomás pedagógus felett