5./ Porté és aranykeret /Temetési beszéd Bujáky Miklós ny. mezőlaki lelkész felett./ 

 

Balról jobbra: Bolla Kálmán mezőlaki, + Csizmadia Káros esperes, + Hargita Pál pápai lelkészek

Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam, végezetre eltétetett nekem az igazság koronája, amelyet megad nekem az Úr, az igaz bíró ama napon; de nemcsak énnekem, hanem mindazoknak is, akik várva várják az ő megjelenését. Timótheus 4,7-8

Úgy ítélem meg, hogy ez a fölolvasott Ige nagyon talál a kedves férjre, a jó édesapára, Bujáky Miklós nyug. mezőlaki lelkipásztorra, a pápai gyülekezet presbiterére. Pál apostol önvallomása egy harcos élet kemény vonásokkal megrajzolt portréja, és egyben annak a reménység aranyába foglalt kerete is. Bujáky Miklós küzdő ember volt, a Jézus Krisztus jó vitéze, akit teherbírásra, nemes harcra szánt az Örökkévaló.

Egész élete egyetlen, nagy harc volt. A kispiriti kántortanító 2 éves kicsiny árvájaként innen a szomszédos Temető utcából indult el, s amíg ide nem érkezett az Alsóvárosi temetőbe - ahol dunántúli református egyházkerületünknek, és egyetemes magyar művelődésügyünknek annyi áldott, nagy harcosa pihen - szüntelenül harcolnia kellett. Mennyi nemes harcot látott maga előtt, amikor özvegyen maradt édesanyja inkább varrásból, mintsem az akkor nagyon szegényes özvegyi nyugdíjból nevelte három kis árváját...

És mennyi harcot jelentett az árva fiúnak, míg 1912 őszétől a híres pápai pápai Kollégiumban Faragó János, Lakos Béla, Sarudy György, Sándor Pál és a többi neves tanár diákjaként az első világháború utáni esztendőben érettségizett; majd,1921 őszétől Antal Géza, Csizmadia Lajos, Czeglédi Sándor, Pongrácz József, Trócsányi Dezső, Vass Vince professzorok keze alatt készült a lelkészi szolgálatra...Milyen őszinte melegséggel emlékezett mindhalálig arra a Miklós nevű lelkészre, aki végrendeletében palástját egy Miklós nevű teológusra hagyta, s azt az Akadémia Tanári Kara neki ajándékozta.

Vállán ezzel a palásttal indult el teológus diákként a lelkészi szolgálat nemes harcára. Útja az adászteveli gyülekezetbe vezetett. Sokszor elmesélte, milyen bátorságra és mennyi körültekintésre volt szüksége, hogy a lelkészválasztás harcában az igazság és szeretet együtt érvényesülhessen a gyülekezet épülésére... Így indult, hogy Neszmély, Császár, Tata, és Szombathely rövid állomásai után 1929-ben Mezőlakra érkezzék, ahol 33 éven át annyi nemes harcot vívott a faluért, a gyülekezetért;és igazi papné-lelkületű hitvesével mennyit harcoltak a „mezőlaki-paptagon”a három gyermek példás neveltetéséért. Én nem csodálkozom, hogy neki a halálért is meg kellett küzdenie. Nem úgy távozott az élők sorából, mint ahogyan a megsárgult falevelet lesodor a fáról az őszi szél. Úgy ment el közülünk, mint amikor mélyen gyökerező, az őszben is tavaszi reménylombokat lengetős erős, szép tölgyfát csavar ki a hirtelen kerekedett vihar.

Íme, a harcot diktáló erős szív megállt, a kéz lehanyatlott, az Isten beszédét hirdető ajak egy halk ámennel lezárult. De holtában is üzeni nekünk: ama nemes harcot megharcoltam. Bujáky Miklós ezt a nemes harcot mint magyar református keresztyén lelkipásztor harcolta meg. Amikor erről szólunk, nem őt dicsőítjük, hanem a mi Urunk Jézus Krisztust, ki az ő erőtlen szolgáit győzelemre segíti. Áldassék érte szent neve!

Nemes harcot harcolt mint magyar ember. Nem volt ő nacionalista, a nacionalizmus korában sem. Más népeket megbecsülő, de saját fajtáját is szerető lelkész volt. Példája annak a lelkésztípusnak, akire illik ez a szép mondás: Néppel a népért, tűzőn, vízen át! Ti, mezőlaki kedves hívei, és ti pápai kedves barátai, ti vagytok a tanúi az ő magyar népét szerető meleg szívének, őszinte barátságának, és mindig, mindenben segíteni kész szeretének.

Nemes harcot harcolt, mint református ember. Nem volt benne felekezeti gőg. Megbecsülte és tiszteletben tartotta mások hitét és meggyőződését, de hitvalló módon képviselte a magáét. Példája annak a lelkésztípusnak, aki tudja, hogy egyházunk vagy újra meghódítja a saját tagjait, vagy pedig végérvényesen elveszíti azokat; üres ritualizmussá válik, amit csak a hagyomány tart fenn. Liturgia lesz csupán az egyház és nem is az üres cselekmény, hanem az üres szó liturgiája. Jól tudta: minket az a veszély fenyeget, hogy a kálvinizmus saját híveinkben nem szenvedély, nem életprogram, nem mindennél drágább lelki kincs, hanem csak ünneplő ruha, amit egyre ritkábban ölt magára a földi gazdagságot hajszoló ember. Ezért harcolta a nemes harcot a gyülekezetében, egyház-megyéjében, és a változásnak nem könnyű időszakában az egyházkerületben És ezért lett nyugdíjasként a pápai presbitériumnak oszlopa, nemes harcra hívogató öreg tárogatósa.

Harcolta a nemes harcot, mint keresztyén ember. Keresztyénsége a zsoltáros, hitvalló, kálvinista keresztyénség volt. Az első zsoltárt nyilván özvegy édesanyjával énekelte, az utolsó – a szanatórium és kórház közötti lélegzetvételnyi szünetben – velünk énekelte a Séllyei Istvánra és Kocsi Csergő Bálintra emlékező szép ünnepünkön. S a kettő között ott volt – s benne mindvégig pozitív vonásokba n volt ott - az ősi pápai Kollégium hármas-egy programja: Istennek, Hazának, Tudománynak!. Lelkész volt, aki egy életen át Isten Igéjét hirdette. Én mégis az Ige hallgató keresztyént kell magasztaljam benne, mert én úgy ismertem meg őt. Tudott buzgó hallgatója, melegszívű befogadója, könnyes szemű megvallója, és állhatatos cselekvője lenni a hirdetett Igének. Isten engedte meglátnom, és reám bízta hirdetni, hogy Bujáky Miklós példája annak a lelkésztípusnak, akiről az apostoli levél írója: Emlékezzetek meg a ti elöljáróitokról, akik az Isten igéjét hirdették nektek. Figyeljetek életük végére, és kövessétek hitüket.

És végül harcolta a nemes harcot, mint lelkipásztor. Pásztor volt, pásztori prudenciával és hűséggel megáldva. Példája annak a lelkésztípusnak, aki tudja, hogy az Istent az emberben, az egész emberben, minden emberben lehet csak igazán szolgálni...És közben pásztora az Ő kicsiny nyájának, kedves családjának. Nehéz időkben, viharban, fergetegben mutatta az utat, amit tőle tanultatok kedves gyermekei: Előtted a küzdés, előtted a pálya; az erőtlen csügged, az erős megállja.

Özvegye és gyermekei, Unokái és minden Szerettei, akikért példásan égett a szíve, akiket erős karja egybeölelt, az ő ajka már néma lett, a tiéteken szólaljon meg a szelíd áldás.

Atyák és Testvérek, Lelkész és Presbitertársak, köszöntsétek az a férfiút, aki atyátok is, testvéretek is, jó barátotok is volt egész szívvel. Írd fel nevét annáleseidben, de írd fel szívedben is mezőlaki egyházközség, pápai egyházmegye és dunántúli egyházkerület, mert ő felírta nevét a nemes harcosok sorába.

Keresztyén hívek, búcsúzzatok el egy szegény bűnös em-bertől, aki bár pásztorrá szenteltetett az Isten Anyaszent-egyházában, mindvégig báránya is maradt a Főpásztornak. Az átszegzett karja fogja át, az ő érdeméből nyerje el a megigazulás koronáját és csorduljon ki reá az örök krisztusi kegyelem: Az a víz s a drága vér, melyet ontál a bűnért, Gyógyír legyen lelkednek, bűntől s vádtól mentsen meg!

És búcsúzom Tőled utoljára én is, atyai jó Barátom, kedves Lelkésztársam és hűséges Presbiterem. Amikor Újév-napján régi szép szokás szerint a presbitérium felkereste lakásán pásztorát, hogy köszönte őt, itteni szolgálatának első teljes esztendejére az ő szívből jövő áldásával indulhattam el. Én elindultam az övével s íme ő megérkezett az enyémmel. Amikor a halálos ágyán búcsúztam tőle s imádságom után elmondtam az áldást: Az Atyának kegyelme, a Fiúnak szeretete, a Szentlélek vigasztaló ereje legyen velünk. Ámen – ó azt nem szabad felednem, és ti sem feledjétek Kedvesei, ahogyan az utolsó erejét összeszedve ismételte utánam suttogva, de hallhatóan: ...legyen velünk. Ámen … S most, amikor elvégezte az áldásmondó szolgálatot, most érzem igazán, mennyire adósod maradtam A Szentlélek vigasztalása legyen velünk. Ámen.

Pápa 1976. szeptember 10.