4./ Világosság ragyog a halál árnyékának földjén. Kovács Zoltán osztályvezető felett.

"Nem lesz mindig sötét ott, ahol most szoron-gatás van... A nép, amely sötétségben ül, lát nagy világosságot, és akik a halál árnyékának földében ülnek, fény ragyog fel, felettük! (Ézsaiás 9.1a-2.)

A minden élők útján tragikus hirtelenséggel eltávozott Kovács Zoltán testvérünk a népből származott. Egész életén át hűségesen és humánusan szolgálta a népet, a nép államát. Koporsójára is a százados népi józan realitásával tegyük az első virágot:

Csak buborék földi életünk.
Meghalunk mind, akik születünk.
Azt sem tudjuk, mikor lesz végünk,
Nincs a halállal szövetségünk.

Ma ragyog vidám nappalunk,
Holnap - meglehet – meghalunk."

Az egészségesnek ismert férfit, a hűséges jó férjet, a melegszívű édesapát, a biztos támaszt és oltalmat jelentő drága gyermeket, a jó barátot, Pápa Város Tanácsának egyik köztiszteletben álló osztályvezetőjét három hét alatt kétvállra fektette a kegyetlen halál. Bizony, ma ragyog vidám nappalunk, holnap meg lehet meghalunk.

Kovács Zoltán jellemét, emberbecsülő magatartását, a társadalmi haladás ügyét töretlenül és becsületesen szolgáló életstílusát az ősi Kollégium formálta, melynek homlokzatára oda volt írva a százados program:

Istennek - Hazának - Tudománynak.

Koporsója mellett, itt maradt Szeretteinek, és nekünk mindnyájunknak, akik szerettük őt és mélyen sajnáljuk korai távozását, úgy adjon vigasztalást Isten örök igéje, hogy megvigasztalva, könnyek között, kemény kereszt hordozása alatt is össze ne roppanjunk, hanem ki-ki a maga helyén hűséggel szolgálhasson Istennek, Hazának és a Tudománynak.

Istenünk vigasztalást adó karácsonyi evangéliuma 2700 esztendő távolságából hangzik hozzánk: " Nem lesz mindig sötét ott, ahol most szorongatás van, … A nép, amely sötétségben ül, lát nagy világosságot, és akik a halál árnyékának földében ülnek, fény ragyog felettük," /Ézsaiás 9/

Ne csodálkozzatok Szeretteim, hogy e koporsó mellett karácsonyi evangélium hangzik. Azért van, mert nem feledhetjük ugyanis, itt a temetőkertben sem, hogy holnapután este otthonainkban kigyúlnak a karácsonyfákon a gyertyák, szikráznak a csillagszórók, kipirulnak gyermekeink boldog arcai, és mi felnőttek is ünnepi áhítattal kívánunk egymásnak békés, boldog ünnepeket Krisztus Urunknak áldott születésén.

De feledhetjük-e, hogy milyen szorongással teli, "sötét" karácsonya lesz a mi kis városunkban is azoknak a kedves Családoknak, akiknél Valaki hiányzik a családból, aki a legutolsó karácsonykor még velük volt! És szabad-e felednünk, milyen nehéz karácsonya lesz ennek a kedves Családnak, amely karácsonyi készülődés helyett ezt a temetést kellett, hogy előkészítse!? Bizony illik reátok ked-veseim a prófétai szó: "És aztán a földre tekint, és íme mindenütt nyomor és sötétség és szorongásnak éjszakája, Ő pedig a sűrű sötétben elhagyatva,"

De nem vagytok elhagyatva, A szorongatást és a sűrú sötétséget legyőzte a Fény és Világosság, amelyet Isten karácsony éjszakáján Jézus Krisztusban küldött a halál árnyékának földjére. És ezt nem csupán egy-két napos ünneplésre, és nem csupán néhány kiválasztottnak küldte. Isten szeretete egyetemes és állandó, mint a napfény:

”Mert úgy szerette Isten e világot, hogy az Ő egyszülött Fiát adta, hogy valaki hisz Őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen."

Nem lenne méltó hozzánk, ha nem vallanánk meg, hogy mi hiszünk az örök életben; a keresztyén Anyaszentegyház Credójának záró pecséte a mi szívünk reménysége és öröme is: "Hiszem a testnek feltámadását és az örök életet."

De ugyanakkor azt is meg kell vallanunk, hogy a kálvini kegyesség olyannak ismerte meg Istent, akinek nemcsak az ember földöntúli boldogságára van gondja. Mennyi szeretet van abban, amikor az Úr a temetés fináléjában kimondja a tételt: "Nem jó az embernek egyedül lenni, szerzek néki segítőtársat!" íme, az egyedülvalóság, a magány, az elhagyatottság boldogtalanság így űzte el a teremtő akaratával, közösségteremtő szeretetével a Teremtő, Aki azt akarja, hogy az embernek jó legyen itt a földön is.

Ebből a bibliai felismerésből következik az, a magatartás, mellyel a református reformáció immár 450 év óta itt a magyar földön is, legjobbjaiban mindig a társadalmi haladást, a szabadság, egyenlőség, testvériség forradalmi szentháromságát szolgálta. Ezért vállalták hitvalló eleink népünk százados szorongatása és tudatos sötétségben tartása idején a küzdelmet a fény és a világosság oldalán. Ott vagyunk, és ott leszünk e küzdelemben akkor is, ha ezt a világosságot, az emberek tudati felszabadulásának fényét nem az egyház emberei gyújtották meg, és annak terjesztésében nem ők jártak elől.

Ebből a bibliai felismerésből következik, hogy mindazok akik ezen a gyökéren nőnek fel és ennek életerejével táplálkoznak, azok a maguk helyén, legyenek munkások, mérnökök, orvosok, vagy pénzügyi szakemberek, teljes erővel küzdenek az ember boldogságát alapjaiban tönkretevő önzés sűrű sötétsége és szorongatása ellen; és meleg, humánus magatartásukkal, a néphez való természetes hűsé-gükkel, megbízható módon szolgálják a közösséget.

Így áradt Szeretteim Kovács Zoltán életéből is a fény, és Világosság Családjára, Szeretteire, Munkatársaira, és mindazokra, akik hálásan emlékezünk közvetlen, kedves, segítőkész alakjára, így lett ő mindig megbízható munkálója népe boldogulásának.

A Pápai Református Kollégium öregdiákjai méltó módon adták tudtul egyik országos napilapunkban Kovács Zoltán halálhírét. Pápa és Budapest között ő volt az összekötő, ő volt szervező, a bázis, akire bizton lehetett számítani, - milyen boldogan szervezte volna meg 1981-ben az ő Szeretett Alma Matere alapításának 450, évfordulója alkalmával rendezendő ünnepségnek Pápa városától, az itt lakó Öregdiákoktól várt és kívánt hozzájárulást. Sajnos nem érhette meg. A nagy ügy keresi és várja azt, aki helyette beáll ebbe a szolgálatba, hogy a következő nemzedékek is hírt vehessenek róla: Volt itt egy híres Kollégium.

Mohács után 5 évvel alapították. Századokon át a magyar nép szegény fiainak iskolája szép nevet viselte. És, a mi nemzedékünkben is számos neves művészt, költőt, tudóst, politikust és papot adott a 1945 utáni Magyarországnak.

Pápa, 1978. dec. 22. Kovács Zoltán osztályvezető felett.