4. Dogma, dogmatizmus, dogmatika
4. Dogma, dogmatizmus, dogmatika
4.1 A szóhasználatról
A dogma görög szó; kétféle jelentése van: politikai és bölcseleti. Csak
később, az egyházi szóhasználatban vált teológiai fogalommá.
Politikai értelemben a dogma szó a felsőbbség parancsát, rendeletét,
határozatát vagy döntését jelenti. Latinul: decretum, edictum. — A görög
bölcselők pedig olyan alapigazságokat neveztek dogmáknak, amelyek nem
szorultak bizonyításra, mert magától értetődtek s minden további okoskodás
kiinduló pontjául szolgáltak. Ilyen tudományos alaptétel vagy axióma pl. a
matematikában: 2×2=4, a logikában a=a stb. A világi szóhasználatból kellett
kiindulnunk, mert ez kihatott a későbbi egyházi szóhasználatra is.
Már az ószövetség görög fordításában találkozunk a dogma szóval,
mindannyiszor politikai értelemben. A szó későbbi szerepét tekintve meglepő,
hogy az Újszövetségben aránylag ritkán fordul elő, mindössze ötször. Két
helyen császári parancsot jelent, tehát politikai értelmű (Lk 2,1; Csel
17,7). Pál apostol ugyancsak két ízben, a zsidó törvényt jelöli vele s
szembeállítja a farizeusi törvényeskedést az evangéliummal (Ef 2,15; Kol
2,14). Végül van egy hely: Csel 16,4, ahol a szentíró a jeruzsálemi zsinat
határozatát (Csel 15,28k.) nevezi dogmának. Ez nyitja meg az egyházi
szóhasználat útját. Már az őskeresztyénség óta a dogmákon általában zsinati
végzéseket, hittételeket értenek. Kialakult a köztudat, hogy a dogma, mint a
keresztyén hit igazságát szavakba foglaló tétel, tiszteletet érdemel s a
szent dolgok körébe tartozik. Ezen a helyzeten csak az újkor világias
gondolkozása próbált változtatni: megtépázta a dogmák köré képzelt
dicsfényt.
4.2 A dogmatizmussá torzulás
A dogma a felvilágosodás kora óta, olykor még egyházi körökben is rossz
hangzású, pejoratív értelmű szóvá lett, ötvöződött a dogmatizmus fogalmával.
Merev tanokhoz, ósdi elvekhez és képzetekhez való makacs ragaszkodást
értenek rajta, tekintet nélkül az élet tényeire, a tudományos haladásra,
egyszóval: a valóságra. A dogmatizmus tehát kritikátlan gondolkozás, amely a
tekintélyelv alapján ellenőrizhetetlen állításokra, megkövesedett, idejét
múlt, változatlan formulákra, dogmákra (támaszkodik. Maradiságában minden
újnak és jónak kerékkötője, teljesen irreális jelenség.
Vigyázzunk ezekkel a ma meglehetősen közkeletű és velünk szemben
kihegyezett formulákkal. Lehet dogmatizmus az is, ami nagyon haladónak
látszik. Descartes, Spinoza, Leibnitz pl. nagyon haladó volt, de az emberi
elme teljesítőképességének túlértékelésével dogmatizmusba esett. Aztán meg
minden világnézet, minden ideológia, a dolog természeténél fogva
dogmatizmust rejt. Valamilyen elvre esküszik. Mennél következetesebben és
eltökéltebben érvényesíti alapelvét, annál inkább kiütköznek rajta a
dogmatizmus vonásai: türelmetlen, erőszakos, kegyetlen. Platón állama a
riasztó példa, hogy az idealizmus is milyen embertelenségbe veszhet. Nem ok
nélkül küzd a marxizmus sem a dogmatizmus veszedelme ellen.
4.3 A dogmatizmustól való mentesség
Hangsúlyozzuk, a dogmatika, lényege szerint, sokkal mentesebb a
dogmatizmustól, mint bármely világnézet. A dogmatizmus ugyanis
- nem valamely elv körül jegecesedik ki, mint a világnézetek, hanem
egy páratlanul színes és gazdag egyéniség: Jézus Krisztus áll a
központjában.
- Jézus Krisztus nem valami elvben vagy elvrendszerben adódik, hanem
az Isten és az ember egymásba fonódó, kimeríthetetlen történetében, az
üdvtörténetben van előttünk.
- Ebbe a történetbe mi magunk is beletartozunk, mint Krisztus-követők. A
keresztyénség tehát elsőrenden nem tan, hanem élet, a Krisztus követés
gyakorlata. A tanítás, a dogma csak a Krisztus-követés történeti
összefüggéseit, értelmét tudatosítja.
Kérdezhetnők: hol van az az elv, amely mondanivalójának gazdagságában és
elevenségében Jézus Krisztus személyiségével versenyezhetnék? Hol van az az
elv, amelynek hitelessége, valóságtartalma egyáltalán megközelíthetné az
üdvtörténet megélt valóságát?
– De hát akkor, hogy következhetett be az az önellentmondás, hogy mégis
éppen az egyház dogmatikai munkásságáról mintázhatták meg a dogmatizmus
fogalmát? A válasz röviden ez: azért, mert az egyház a hitet félreértve,
elvrendszert, ideológiát csinált a Krisztus-követésből. A “tiszta tan”
fontosabbá vált a gyümölcstermő hitnél, amit eredetileg szolgálni akart.
Sőt, gyakran öncéllá torzult a dogmák igaznak-tartása. Ehhez járult aztán a
kikényszerítés, a kényszer mozzanata.
4.4 Az ideológiai beütés
Ennek a folyamatnak külső és belső oka volt, nevezetesen egyfelől a
pogány bölcselők támadásainak kivédése, másfelől a herezis ellen megindult
belső küzdelem.
Az első századok apologétái a pogány bölcselők dogmáival szembeállították
a keresztyén dogmákat, mintha ez is olyasmi volna, csak jobb kidolgozásban.
Justinus pl. mint a legtökéletesebb filozófiát magasztalta a
keresztyénséget. Elfeledték, hogy Isten gondolatai nem a mi gondolataink.
sőt az ő gondolatai a mienkhez viszonyítva botránkozást váltanak ki és
bolondságnak látszanak. Az apologéták és utódaik, mit sem sejtő
jóhiszeműséggel, akaratlanul is előkészítették a gnózist. A hitigazságot
észigazsággá, filozófiai elvvé, világnézetté, ideológiává párolták. Más
szóval mondva: a hitigazságot sajátos természetéből kivetkőztették,
megszegényítették és elerőtlenítették. A hitigazságot önmagában vették és
elfeledkeztek élő központjáról, éltető erejéről, uráról: a Jézus
Krisztusról. Ilyen körülmények között aztán a dogmatizmus a dogmatika
eredendő betegségévé vált.
A külső támadás mellett a belső veszedelem: a herezis a dogmatizmus
kiváltó oka. A herezis a keresztyén hit olyan alakja, amely formailag
tagadhatatlanul keresztyén, Jézusról, egyházról, üdvről beszél, de nem tudja
vagy nem akarja megérteni azt a hittartalmat, ami a keresztyén formákban
van. A velünk közös formákat úgy magyarázza, hogy azt csak a hittel szemben
való ellentmondásnak tekinthetjük. Pedig a herezis, eredetét tekintve nem
okvetlenül rossz. Felfedez és kiemel egy elfelejtett bibliai igazságot, de
aztán azt a Biblia többi mondanivalójától függetlenül vagy azok ellenére
érvényesíti. Még az ébredési mozgalmaknak is kísértése lehet, hogy pl. a
megtérést, Krisztus vérét egyoldalúan hangsúlyozza; a felfedezés örömében
más igazságot elhanyagol.
A herezisben rejlő egyoldalúság és önkény az egyházat védekezésre
kényszeríti: a vitás kérdések dogmatikai tisztázására. Az ügyvéd pörös
ügyekből él, a bíró a tolvajból, a katona az imperialistákból, a dogmatikus
meg a herezisekből? Igen, mégpedig abban az értelemben, hogy ott lappang
valami a herezisből a mindenkori egyház életében, kivált az igehirdetésben.
A vitás kérdések dogmatikai tisztázása azonban még nem szükségképpen
dogmatizmus. Hogy lett akkor a herezis a dogmatizmus kiváltójává?
4.5 A dogmakényszer valóságos és látszólagos
esetei
A herezissel szemben való védekezés nem egyszer elkeseredett küzdelmekre
vezetett. Ezek révén tapadt a dogma szó köznapi értelmezéséhez a kényszer és
a kikényszerítés képzete. Ez aztán eleve gyanússá teszi a dogmát sokak
számára. Különösen a felvilágosodás hánytorgatta az idejétmúlt
dogmakényszert, nyilvánvaló agitációs célzattal. Az öröklött tekintélyek
nyűgéből való felszabadulást akarta vele szemléltetni és népszerűsíteni. Mi
ennek a dogmaellenes agitációnak a történeti alapja?
Midőn a keresztyénség a Római Birodalom államegyházává lett, a dogma
egyszerre közüggyé vált s az állami hatalom jogi védelme alá került. A
heretikust az állam üldözte és büntette. Volt korábban is
dogmakötelezettség, de nem jogi értelemben. A jogi értelemben vett
dogmakényszer nem valami őseredeti jelenség, hanem csupán konstantini
koncepció, az államegyházi rendszer velejárója. Csak a 4. századtól kezdve
gyakorolták, s bizonyos fenntartásokkal a II. Helvét hitvallás 30.
cikkelyében is ott van a nyoma. A jogi kikényszerítés vezetett az inkvizíció
borzalmaira is. Mint Madách Tankrédje mondta: “Csatára szálltam szent eszmék
után. s találtam átkot, hitvány felfogásban; Isten dicsére embert áldozának.
s az ember korcs volt eszmémet betöltni.” Az inkvizícióban — bárki követte
is el — szégyenletes valóság a dogmakényszer.
De még ez sem valami példátlan dolog s korántsem keresztyén specialitás.
A világ is élt vele; éppen a felvilágosodás kora a maga területén is
gyakorolta. Robespierre pl. fejével fizetett, mert szembefordult a
forradalom valamelyik elvével. Pedig itt nem is isteni kijelentésről volt
szó, hanem forradalmi ideológiáról. Nem is egyetlen esete ez a politikai
herezis véres üldöztetésének. s mentheti-e a dogmatizmust, ha a hangoztatott
elvek gyakorta csak a nyers hatalomvágy leleplezésére szolgáltak?
A dogma fogalmában természetesen benne van, hogy az igazság erejével
kötelez. De ez még nem jelent külső kényszert, erőszakos kikényszerítést. Ha
valaki a keresztyén egyház tagja akar lenni, önként vállalja a dogmát. Ez a
“kényszernek” csak nagyon látszólagos esete. Formai szempontból nézve,
olyasféle, mint ha valaki filozófus akar lenni, kötelezőnek ismeri el a
gondolkozás törvényét: a logikát, vagy ha matematikus akar lenni, akkor az
egyszeregyet. Kötelező tehát, de nem kikényszeríthető. — Mi ez a keresztyén
igazság?
Már amikor az apostolok hirdetni kezdték az evangéliumot, tanításaiknak
volt valami sajátos, jellemző vonása, ami megkülönböztette őket a zsidóktól
és pogányoktól. Éppen ezért keltett tanításuk botránkozást és
ellenségeskedést. A szeretet gyakorlása, a feddhetetlen élet sürgetése még
nem váltott volna ki elkeseredett üldözést. Az életüket formáló hitükért
üldözték őket. Tanításaikban a páratlan és sajátos az a vallástétel, hogy a
megfeszített és feltámadott Jézus Krisztus az élő Isten ama Fia. Ez pedig
már hittétel, vagyis “dogma”. Ennek folytán váltak külön s lettek harmadik
nemzetséggé a zsidók és pogányok mellett. Azokat vették magok közé, akik az
apostoli tanításnak hittek és hitükről vallást tettek. Így követték Krisztus
meghagyását: a missziói parancsot. Az őskeresztyén gyülekezet nem valami
hittartalom (”hitelvek”) nélkül való jótékonysági társulat, filantropikus
egylet volt. Ma is a keresztyén addig keresztyén, amíg ezt a Krisztus-hitet
vallja, nemcsak szóban, hanem tettben is.
A dogmatizmus sokágú kérdésének tárgyalása során tisztázódott a dogma
néhány fogalmi jegye. Összefoglalásul szedjük most ujjhegyre ezeket a
jegyeket:
- A dogma hittételt fogalmaz meg, nem pedig valami emberi eszmét.
Mégis sorsává lett a dogma szó filozófiai használata. Ennek nyomán
elvrendszert, világnézetet, ideológiát csináltak a dogmákból, ez pedig már
dogmatizmus.
- A dogma mindenkor a hitetlenséggel szemben vallja meg a hitet. A
tévelygéssel vagy herezissel szemben a biztosabb és teljesebb igazságot,
amint éppen a szükség hozza. Ebben a vonatkozásban meg a dogma sorsává lett
a szó politikai használata, amivel együtt járt a jogi kikényszerítés, vagyis
egy elv vagy elvrendszer kötelezővé tétele, kritikátlan elfogadtatása, más
szóval: a dogmatizmus.
- A dogma megfogalmazása nem egyéni vállalkozás, hanem a közösség
dolga. Nem a teológiai professzor, nem a püspök alkot dogmákat, hanem a
zsinat. A hitbeli döntés az egész egyház közös ügye. Mégsem a “többség
dönt”, hanem az igazság, hiszen úgynevezett “rablózsinat” is volt. A dogma
szó használata a felsorolt pontok határolta értelemben vált általánossá az
egyházban.
4.6 A dogmatikáról általában
A dogma szóból ered a dogmatika elnevezése. Dogmatikának szokták nevezni
azt a tudományt, mely a dogmákat rendszeresen előadja és magyarázza.
Dogmatikai munkásság az első századok óta folyt az egyházban, maga az
elnevezés azonban viszonylag késői keletű. Reinhart alkalmazta először
Synopsis theologiae dogmaticae című, 1659-ben megjelent művében. Ugyanezt a
tudományt Origenes még archai-nak (=principia) nevezte (Peri archon) , a
középkor nagy skolasztikusai meg — Aquinói Tamás, Petrus Lombardus és mások
– a sententiae, summa sententiarum, vagy summa theologiae elnevezést
használtak. A reformátoroknál pedig az institutio vagy a loci névvel
találkozunk. Utóbbival Melanchton jelölte az 1521-ben megjelent dogmatikai
művét, az első protestáns dogmatikát, mely a Római levél gondolatmenete
nyomán halad s a levél tanítását, lépésről-lépésre bizonyító erejű bibliai
lókuszokkal támasztja alá s a felsorakoztatott lókuszok kapcsán magyaráz. A
mi Szegedi Kis Istvánunk is Melanchton nyomán adja nagy műve címét:
Theologiae sincere loci communes de Deo et homine: a mű 1585-1608-ig öt
kiadást ért s ma is idézik.
A 17. század második felétől kezdve aztán a dogmatika elnevezés vált
általánossá, egészen Schleiermacherig, aki új elnevezést honosított meg. Az
általa véghezvitt teológiai fordulatnak megfelelően, a dogmatikát hittannak
nevezte (Glaubenslehre). Hangsúlyozta vele az egész irányára jellemző
szubjektivizmust. Ma újra a dogmatika megjelölés az általános.
|