BARCZA JÓZSEF

 

Dr. Török István emlékezete

(1904-1996)

 

Confessio 1996/3

A Confessio hasábjain nemrég köszöntöttük a 90. életévét betöltõ dr. Török István ny. teológiai professzort (1995/2.sz. 47-52), most pedig halála kapcsán kényszerülünk emlékezni Rá. Dr. Török István a Pápai Református Kollégium, majd a Debreceni Tudományegyetem teológiai tanára, a Budapesti és a Kolozsvári Református Teológiai Fakultás tiszteletbeli doktora, a Societas Ethika alapító tagjainak egyike, a Debrecen Árpád téri Református Egyházközség presbitere életének 92. évében elhunyt. Hamvainak temetése 1996. május 3-án volt Pápán, az Alsóvárosi temetõben. Az alábbiakban tanítványa, dr. Barcza József írását, és dr. Török István 1956. december 12-én mondott (eddig publikálatlan) beszédét adjuk közre. A Confessio szerkesztõsége és szerkesztõbizottsága e két írással tiszteleg az elmúlt ötven esztendõ kiemelkedõ teológusa emléke elõtt. (– A Szerkesztõ)

Életmûvét teológiai- és egyháztörténeti jelentõsége miatt hitelesen csak egy még magára várató doktori értekezés mutathatja be. A Confessio ennek ellenére megemlékezik róla. Ezt okkal megteheti, hiszen hosszú, hivatalos elhallgattatása után az 1989. évi 4. számában leközölte „A lelkipásztori etika alapvonásai” címmel elhangzott elõadását.

E cikk megírására azért kért fel, mert a hozzá legközelebb álló tanítványainak egyike voltam. Akitõl elfogadta, hogy az ún. rehabilitációs eljárások során – bár többször nyomatékosan kifejezésre juttatta: „saját személyére vonatkozó rehabilitációs igénye nincs” – kapcsolódó írás jelenhessék meg róla (Református Egyház 1990. 74), 90. születésnapján pedig az õ „egyháztörténeti szerepe” kerüljön méltatásra (uo. 1994. 212). Ezeket a rövidke írásokat szeretném az alábbi mozaikszerû kiegészítésekkel bõvíteni.

Ötgyermekes református lelkészcsaládból származott. Édesapja: Török Vince (1875-1963) Tiszaeszláron szolgált 1903-1909 között, majd 1950-ben bekövetkezett nyugdíjba vonulásáig Karcagnak volt nagytekintélyû lelkipásztora. Õt a helybeli Stefánia Gyermekvédõ Egyesület és a Központi Hangya Szövetkezet elnökévé, a Széchenyi Társaskör pedig társelnökévé választotta meg. Irodalmi munkásságának a maga korában maradandó nyoma: „Konfirmációi káté a magyar református hitrõl vallást tevõ növendékek számára”. Elsõ kiadása 1910-ben, az ötödik pedig 1927-ben jelent meg.

Török István még Tiszaeszláron született 1904. december 1-én. Iskolai éveit Karcagon kezdte meg, ahol 1923-ban jeles eredménnyel érettségizett. Ezt követõen a debreceni Tisza István Tudományegyetem Teológiai Fakultására iratkozott be. Elsõ lelkészképesítõ vizsgáját 1927-ben, a másodikat 1930-ban tette le szintén jeles eredménnyel. Elõzõleg, az 1926/27. tanévben a berlini, 1928 márciusától 1929 szeptemberéig egy-egy féléven át ismét a berlini, majd a münsteri és magdeburgi egyetemen mélyítette el ismereteit. Saját elmondása szerint Debrecenben leginkább Csikesz Sándor köréhez tartozott, akit tudományos téren a maximalizmusra való törekvés, másfelõl a prófétikus kritikai szellem jellemzett. Külföldön is a kritikai teológia iránt mutatott nagy fogékonyságot. Legszívesebben Hans Lietzmann, Karl Barth és Rudolf Bultmann elõadásait hallgatta, de nem vált epigonjaikká.

Hazatérte után – Csikesz Sándor indíttatására – a pápai gimnáziumban pályázta meg és nyerte el a helyettes vallástanári állást 1929. szeptember 1-én. Egy év múlva teológiai akadémiai óraadó, helyettes, 1932. szeptember 1-tõl kezdve pedig nyilvános rendes tanár lett az ottani teológián. Ekkor már egyre szélesedõ körben ismerték és értékelték. A Debrecenben benyújtott és 1932. március 20-án summa cum laude elfogadott doktori értekezése – „Barth Károly teológiájának kezdetei” – különösképpen rá irányította az egyetemi tanárok figyelmét. Õk szorgalmazták, hogy 1940-ben habilitáltassa magát magántanárként. Ez év június 26-án jelentkezését a Kar – Vasady Béla és Makkai Sándor elõterjesztése alapján – egyhangúlag elfogadta, „a szóbeli értekezlet alól” felmentette és november 9-én magántanárául ismerte el. Röviddel késõbb pályázatot írt ki a megüresedett etikai tanszékre és oda hatott, hogy azt Török István is benyújtsa. Õ ekkor már nõs ember volt. Feleségül vette 1936-ban Pongrácz József (1885-1963) pápai teológiai tanár egyik lányát: Etelkát. (Házasságukból 1939-1942 között három fiúgyermek született.)

Három pályázat érkezett be. Ezeket a Kar 1941. június 7-én tartott ülésén 336. sz. alatt Vasady Béla akkori dékán ismertette. A jegyzõkönyv rögzítése szerint többek között ezeket mondta: „A legkedvezõbb helyzetben dr. Török István pápai theologiai professzor tudományos munkásságának méltatásánál vagyunk. Hiszen õt mindnyájan személy szerint ismerjük, karunk volt hallgatója, summa cum laude doctora s habilitált magántanára… Itt csak röviden azt említjük újra meg, hogy Török István különbözõ dolgozatai közül a legkiválóbb »A házasság keresztyén jellege« c. habilitációs mûve, amely theologiai ethikai irodalmunkban hézagpótló jelentõségû és minden tekintetben méltó arra, hogy mind a tudományos theologiai irodalom hivatott mûvelõi, mind a lelkipásztori hivatás betöltõi áttanulmányozzák és jól átgondolt tanításait anyaszentegyházunk, igehirdetésünk és theologiai-ethikai gondolkozásunk javára gyümölcsöztetni igyekezzenek. Török István alapos szakirodalmi tájékozottsága, kiváló rendszerezõ képessége, éles problémaérzéke, választékos magyar theologiai nyelve és stílusa, eddigi nevelõi és oktatói munkássága, személyével és munkásságával kapcsolatban a legszebb reményeket ébreszthetik bennünk … ha túlságosan termékeny tudósnak nem is mondható, de amit kiad kezébõl, az kristálytiszta, személyes hitén keresztül leszûrt igazságokat tartalmaz és a minden irányú körülhatároltság biztos jegyeit viseli magán. Írásait mindig szívesen olvassuk, mert azok mind az Ige odaadó szolgálatáért érlelõdnek, s új meg új problémák felvetésére késztetnek bennünket…„

Így és ezért került Török István Debrecenbe és vezette az Etikai, majd a II. világháború után Vasady Béla Amerikában való letelepedése miatt a Dogmatikai Tanszéket is. A közismert események miatt 1957-58-ban annyi változás történt vele, hogy tanulmányi szabadságot kapott, majd az etika elõadását másra bízták. Nyugdíjaztatására 64 éves korában, 1968. január 1-ével került sor. Kritikai szelleme miatt. Amit az önmagát abszolutizáló, az adott rendszert kiszolgáló egyházi vezetés nem tudott és nem akart elviselni. Ennek híre Nyugat-Európában is elterjedt. Karl Barth pl. mindjárt 1968. január 6-án ezért írta neki: „Mit Anteilnahme habe ich Ihren persönlichen Veraenderungen gehört. Gerade auch mich Blick darauf möchte ich Ihnen sagen, dass ich Ihrer auch weiterhin gern und treulich gedenke.” Itthon a hatalmi tényezõk igazolására törekedtek, hûséges tanítványai azonban rendszeresen látogatták. Sõt, a Tiszáninneni Református Egyházkerületben kialakítottak egy olyan kört, amelyik idõrõl-idõre meghívta, hogy aktuális kérdéseik megoldásában útmutatást kérjen és kapjon tõle. Ezek voltak azok a bizonyos „fekete konferenciák”, amelyekrõl legutóbb Szabó Dániel írt a Reformátusok Lapja 1996. 21. számában, és amelyek anyagából válogatást közölt „Határkérdések szolgálatunkban” címmel Sajtóosztályunk 1990-ben. Benne 35 olyan elõadása jelent meg, amelyek témáiknál fogva „óvó szót, ismételt számvetést sürgetnek a Jeremiás 23,28 jegyében”.

Két tankönyve, a „Dogmatika” és az „Etika” Amsterdamban jelent meg 1985-ben, ill. 1988-ban magyar nyelven. Ennek a 132. és 135. lapján olvashatjuk: „Paradoxonnak látszik, s mégis igaz: az egyházban lehet harcolni, az egyház ellen az egyházért… A teológiai egyházkritika sohasem önmagáért van, hanem mindenkor és minden mozzanatában szolgálat, mégpedig egyházi szolgálat. Maga a kritikus is az egyház tagja, állandó közösséget érez, egynek tudja magát a megkritizált egyházzal. Vétkeit, mint a saját vétkeit fájlalja s maga is igyekszik jóvátenni a mulasztásokat, pótolni a hiányokat. Fogyatékosságában úgy beszél az egyházról, mint az édesanyjáról, szeretettel és alázattal. Reménysége az õ reménysége: tud imádkozni érte. Az ilyen kritika épít. Ráillik Berzsenyinek szava: »A jó kritika … nem egyéb, mint alkalmazott tanítás … míg … céljainak megfelel nem gyûlöletünket, hanem egész tiszteletünket érdemli« (Berzsenyi: A kritikáról).

Mindjárt az elsõ éves hallgatóit a teológiai enciklopédia keretében arra tanította, hogy „a teológiának, mint tudománynak, a tudomány természetébõl kifolyólag reflexiónak kell lennie.” Azért, mert a teológiai gondolkodás forrása a Biblia, ami „üdvüzenet, direkt prédikáció. A teológia pedig eszmélõdés (reflexió) a prédikáció felett… Hasonlattal élve, olyan a teológia szerepe, mint az élelmiszervizsgáló intézeté. Nem állít ugyan elõ élelmiszert, de az élelmiszert felülvizsgálja, hogy káros anyag ne kerüljön bele a szervezetbe.” (Theologiai enciklopédia. 2. kiad. Debrecen, 1957. 27-28.)

Ezt a vonalat képviselte attól kezdve, hogy katedrára lépett. Pályafutásának az elején például így: „teológiánknak nem lehet ma kisebb feladata, mint az ellenõrzõ szerep újra való felismerése és a prédikálás megújhodásának szolgálata. Ez a szolgálat nem úttörés, hanem csak útmegtalálás. Azt kell tennünk, amit a reformátorok a maguk korában már példaadó módon megtettek… Legyen a prédikációtok ismét bibliamagyarázattá, mégpedig ne szóhüvelyezõ, tudálékos magyarázattá, hanem az Írást megszólaltató prófétai magyarázattá, mert arra van szükség, hogy ne témákról, hanem textusokról beszéljetek, s ha a textusról nincs mondanivalótok, jobb ha egyáltalán nem beszéltek!” (Igazság és Élet 1937. 12.)

Tanítványait a széles látókör folyamatos megszerzésével együtt a kritikai teológia önálló mûvelésére igyekezett felnevelni. A gondolkodó, ezért õt nemcsak kérdezõ, hanem vele akár vitába is szálló diáknak mindig örült.

Arra törekedett, hogy „az igazi valóságot” átfogja és benne „a valódi igazságot” képviselje. Azaz: a gyökerekig menõen elemezze és illúziók nélkül értse meg, értékelje ki a valóság alakítására törõ szándékok indítékait és célkitûzéseit is. Tájékozódjon felõlük, de ne hozzájuk alkalmazkodjék. Az ember így nem fog abszolút módon viszonyulni ahhoz, ami embertõl való, tehát relatív és ideiglenes. Úgyszintén nem fog relatív, vagy eklektikus módon viszonyulni ahhoz, ami abszolút és örökkévaló, mert Isten kijelentése. Tájékozódása során találkozik részigazságokkal – gyakran használt kifejezésével: igazságmozzanatokkal – azokat ne vesse el eleve, de túl se értékelje, hanem rakja valós helyükre.

Jól tudta, hogy a mindenkori korszellem milyen nagy, esetleg álcázott veszélyeket jelent a Kijelentés értelmezésére. Amennyiben pedig a teológia a maga ellenõrzõ szerepét feladja, óhatatlanul függvényévé válik valamely éppen divatozó – vagy akár idejétmúlt – eszmeáramlatnak, politikai rendszernek és az annak megfelelõ egyházpolitikának. Ezzel pedig feladja sajátos rendeltetését, csak pótlékká válik. Megnyerheti ugyan – pillanatnyilag – a világot, de elárulja az egyházat. Kárt okoz, de maga is kárt vall.

Az eligazodás kérdésében ezért ne motiváljon sem az ellenzékieskedés, sem a szervilizmus. A lényeg helyett ne a látszat és ne is a járulékos elem kerüljön a középpontba; a krisztocentrikus, ne pedig a rá csak hivatkozó egocentrikus jellegû gondolkozásmód és magatartás érvényesüljön. Az egyházpolitikának nem a napi politikai eseményeken, a kézenfekvõnek ígérkezõ elõnyökön, hanem a mindenkori reális helyzetekben is a Szentlélek belsõ megvilágosító munkája által megértett írott Igén, és ennek teológiáján kell tájékozódnia.

A fentiek hiteles illusztrálására közlésre bocsátom – tekintettel az 1956-os forradalom 40. évfordulójára – dr. Török Istvánnak Debrecenben, 1956. december 12-én, a lelkészértekezleten elhangzott elõadásának szövegét. Ezt tõle kaptam röviddel késõbb, szabad rendelkezésre. Hátterérõl is informált, információját levéltári kutatások csak megerõsítették, bõvítették. – Azokat a dokumentumokat, amelyekre hivatkozik, felesleges ismertetni, mert a Confessio 1989. 3. számának Dokumentumok c. rovatában, a 104-106. lapokon már közreadta.

Az elõadás megtartására a professzort az egyházmegye elnöksége kérte fel. Ennek elõzményéhez tartozik két fontos tény. Az egyik az, hogy azév november 1-én az egyházkerület püspöke jó munkatársaival együtt tisztségérõl lemondott. Török István az Árpád téri gyülekezet presbitere volt és tudott lelkipásztorának lemondásáról, az õt ért inzultusról is. Az õ kezdeményezésére a presbitérium azért nem fogadta el a lemondást, mert – idézem – „a lelkipásztori tiszt nem lehet politikai széljárások játékszere”. A másik tény pedig: a bevonuló orosz tankok hatására, méginkább a felsõ pártvezetés állásfoglalása miatt többen elhamarkodottnak ítélték meg lemondásukat, azt máris vissza akarták vonni. Török István arccal a tisztújítás felé fordulva bírált minden „egyháziatlan magatartást”.