Hós. IX. RÉSZ Hós. 9,1–9. Az örömünnep gyászra fordul.

A prófétai ítélethirdetés valószínűleg az őszi lombsátor-ünnepen hangzott el, mely egyúttal a szüret alkalmából tartott hétnapos ünnep is volt a szérűkön, örvendezéssel és körtánccal (Deut 16:13k.; Bír 21:19k.). Az 1–5. v. pattogó ritmusa az ünnepi ének ujjongását utánozza, míg a tartalma ellentétes vele. Ez a kontraszt fokozza az igehirdetés átütőképességét. Úgy kell magunk elé képzelnünk a próféta fellépését, ahogy Ámósz is tette már korábban (vö. Ám 5:1k.), s ahogy Jézus is elkiáltotta üzenetét egy későbbi lombsátorünnepen (Jn 7:37). Hóseás az ünnep során így kiált: „Ne örülj, Izráel, tombolásig, mint a népek!” A gíl a dionysoszi ujjongássá, féktelen kurjongatássá fajult örömöt jelenti. A népeknek természetesnek tűnhet a termékenységi kultusz, de ne kövessék őket ebben, eltorzítva vele Jahve-hitüket. A szérűkön tartott kánaáni jellegű ünnepek parázna elszakadás Istentől. Az így ünnepelt természeti javak a baaloktól kapott bére bujaságuknak, de csalódni fognak bennük. A szérű, a prés (tulajdonképpen a legalsó gyűjtőmedence a kicsurgó must vagy olaj fefogására), s a must nem lesz kedvükre, becsapja őket. Jahve is felbontja az Ígéret földjére tekintő szövetségét. El kell távozniuk onnan, vissza Egyiptomba és Asszíriába. Ott fognak majd tisztátalant enni, ahonnan egykor kihívta atyáikat. A fogságban lehetetlenné válik a kultusz, megszűnnek a különböző áldozatok. Életük az elhurcolás után a gyász idejéhez lesz hasonló, mert a gyász heteiben még az elfogyasztott étel is tisztátalannak számított (Num 19:14k.; Jer 16:7). Mohón felfalt kenyerük (a näfäs ez esetben „torok”-ként is fordítható) nem jut el Jahve házáig, ami nemcsak Jeruzsálemet, hanem átvitt értelemben az áldozat hiteles célját is jelenti. És mit kezdenek majd a Jahve-ünnepekkel? Lehetetlenné válnak azok is. Az idegen föld tisztátalannak számított és azzá tesz majd mindent számukra. Volt, aki az Egyiptomba menekülés gondolatát dédelgette, oda kívánkozott. Ám csalódni fog (6c: „az oly nagyon kívánt lesz csalódásukra”), mert csupán bujdosásuk, s aztán eltemetésük helyévé lesz az. Memphisz, akkor már 2000 éves piramisaival a halál és a temetkezés klasszikus helyének számított (a szövegben Móf néven olvasható). – Az üresen hagyott, lakatlan sátrakat fölveri a tövis. Ebből az olvasható ki, hogy az ítélet váratlanul fogja meglepni őket, mint derült égből a villámcsapás. Eljöttek ugyanis a meglátogatás és a megfizetés napjai, bűneik sokasága miatt (a 7b folytatása az fg sorok; míg a cde – magyarázatát lásd alább – közbeiktatott gondolat, tanúsítva a szabadon elmondott beszéd laza szerkesztését).

A prófétát – talán a prófétai eksztázis ismert jelenségei okán, vagy egyszerűen a képtelenségnek tartott üzenet miatt – „bolond”-nak, „őrjöngő”-nek nevezték. Az eseményekből megtudja majd Izráel, hogy tényleg őrjöngő volt-e! A 8ab leginkább elfogadható rekonstrukciója: „Leselkedik Efraim a próféta sátránál”. Az effajta érdeklődéstől nem sok jót várhat. Ellenfelei mindenüvé tőrt vetettek neki, a kultusz hivatalosai áskálódnak ellene. Olyan közöttük, mint az űzött vad. Helyzete nagyon hasonlít a Bír 19 névtelen lévitájáéhoz, míg Efraim állapota a benjámini Gibea romlottságához hasonlítható. A fenyítés is hasonló lesz ahhoz, ami egykor utolérte a benjáminiakat (Bír 20–21; vö. még 10:9k.).

Az evangélium követeinek is osztozniuk kellett abban a meg nem értésben, mely már. az ÓSZ prófétáinak is osztályrészük volt. Igaz volt ez elsősorban az Emberfiára, akinek nem volt hová lehajtania a fejét (Mt 8:20). Maga az evangélium is képtelenségnek tűnt sokaknak. Erről vall az apostol az 1Kor 1:18–31 kapcsán.

Hós. 9,10–17. Megbüntetem az atyák vétkét a fiakban.

Lehetséges, hogy az előzmények során kenyértörésre került sor a próféta és a hallgatói között. Vagy kiutasították az országból, vagy pedig – esztelennek nevezve őt – nem vettek többé tudomást róla. Talán itt keresendő annak az oka, hogy ettől kezdve inkább Izráelről beszél és nem közvetlenül Izráelnek (kivétel a 10:9–15). Ettől fogva a tanítványok szűkebb köre lehetett a hallgatósága (vö. Ézs 8:16k.).

Váratlan meglepetés volt Jahve számára, amikor a pusztában rátalált Izráel népére. Ki gondolna arra, hogy a puszta közepén érett szőlőfürtökre fog bukkanni. De örömöt szerez az előző év hajtásain megérett korai füge is, ami sokkal nedvdúsabb (Ézs 28:4), mint az idei hajtásokon ősszel érő termés. – Öröm és szeretet töltötte be Jahve szívét, amikor rátalált erre a népre (vö. Ez 16:8). Mire ők már az első időkben hűtlenné lettek Jahve iránt. – Baal-Peór istennév: baal, akit a Peór hegyén imádtak (Num 23:28; 25:3); ott szánták oda magukat a „gyalázatnak”. Sommás megbélyegzése ez a kánaáni kultuszoknak. Az ily módon talált szerelmi örömükben maguk is förtelmessé váltak. Hamar jön majd a büntetés. A gyalázatot választották, elröppen hát dicsőségük, mint a madárcsapat. S ezzel már, kiindulva az atyáktól, a jelenbe érkezik a próféta. A baaloktól várt termékenység meddő lesz. S ha nevelnek is gyermekeket, nem lesz reményteljes jövendőjük. Sokkal kínosabb lesz a „jaj”, ha fölnevelve veszítik el őket, mintha meg sem születtek volna. Olyannak látja a fiakat a próféta, mint akik a „késpenge” (cór, vö. Ex 4:25; Józs 5:2; Zsolt 89:44; 2Sám 2:16) számára plántáltattak a mezőn. Ezért Efraim a „hóhérhoz” (hangutánzó fordítás a hórég szóra) lesz kénytelen kihozni fiait. Az atyák vétke miatt háborúk nyomorúsága és a fogság sötét árnyéka vetődik a fiakra, s az atyák nem veszik észre. Vajon átkot mond a próféta a 14. v.-ben, midőn elvetélő méhet és kiszikkadt emlőket kér népe számára? Nem! A meg nem változtatható ítélet tudatában könyörög a legkisebb rosszat jelentő megoldásért. Dávid is így járt el egykor (vö. 2Sám 24:12k.). Ennek nyomán mondja boldognak Jézus a meddőket, amikor majd a „száraz fa” lángra lobban (Lk 23:29k.).

Egyenes következménye a vallási eltévelyedésnek a politikai zűrzavar. Bétel mellett Gilgál volt mindkettőnek a melegágya. A 4:15; valamint az Ám 5:5 két helységet említ a tisztátalan kultusz centrumaként Gilgál pedig Saul engedetlenségére is emlékeztet (1Sám 15:12.21), „ott gyűlöltem meg őket, gonosz cselekedeteik miatt” – mondja Jahve. A „gyűlölni” ige sehol másutt nem fordul elő a könyvben. Nem szereti többé őket, kiűzi őket házából. A „ház” nem a templomot, hanem az Ígéret földjét jelenti. Ott minden Jahvéé és neki szentelendő. Ő az egyetlen király. Ezért, ami a vallás tekintetében paráznaság, az politikai szemszögből ellene való lázadás. – A 16. v.-ben egy villanásra újból visszatér a fa vagy szőlőtő hasonlata, midőn Efraimot koronájától megfosztott, mintegy villámsújtott, száraz fának nevezi. Nem lesz gyümölcse, s ha lesz is egy-kettő, az is a halálnak születik, legyen az bármilyen kedves. Efraim tehát ellentétévé lesz önmagának, hiszen neve a megszaporíttatásért mondott hálaadás volt egykor József ajkán (Gen 41:52). – Az egymásra halmozott képek üzenetét most a maga rideg, szókimondó prózaiságában így summázza: „Elveti őket Istenem”; oka pedig egyszerűen ez: „mert nem hallgattak rá”. Ez a rövid mondat ismét sejtetni engedi a próféta és intései visszautasítását. Ezért a sorsuk a népek közötti bujdosás lesz. Az eltaszíttatás és a nyugtalan bolyongás Kain történetére is utalhat (Gen 4:14). Benne van nemcsak az asszír fogság teljes szétszórattatása, de a zsidó nép egész hányatott és szenvedésteljes történelme is.

Jézus is fügét keresett a fán, de nem talált, pedig vágyott rá (Mt 21:18k.). Kiszáradás, kivágattatás és tűzre vettetés a sorsa a fának, mely gyümölcstelen (Mt 7:19). Gyümölcs azonban csak akkor teremhet rajtunk, ha rajta maradunk a tőkén (Jn 15:1k.).

Hós. X. RÉSZ Hós. 10,1–8. Széttört oltárok.

Mint a 9:10-től, úgy itt is a népéről, s nem közvetlenül népének szól az üzenet. A „szőlő” hasonlat is a 9:10-zel mutat rokonságot, bár most egészen más irányú az alkalmazása. – Az Izráel név az északi királyságot jelenti, míg Efraim az ország szívét, az ősi efraimi területeket. A próféta visszatekint a jólét esztendeire. A szőlőtő vagy szőlőinda rossz értelemben veendő „bujasága” (vö. Zsolt 80:9k.) ama végzetes tévedést jelenti, hogy a föld termésének bőségét a baaloknak tulajdonították. Ennélfogva hálájuk és jómódjuk egyaránt a maccébák, a szent oszlopok szaporításában és szépítgetésében mutatkozott meg. Ezt pedig a próféta szívük csalárdságának nevezi (a hálaq esetleg fordítható így: „megosztott a szívük”, vö. Illéssel: „Meddig sántikáltok kétfelé?” 1Kir 18:21), de most meglakolnak. Az oltárokat és szent oszlopokat pedig Jahve maga fogja széttörni.

A 3. v. „most” szócskája határozott történelmi hátteret sejtet, miközben szavaikat idézi a próféta. Benne mintha némi bűntudat is megrezdülne: még a király is tehetetlen, ha az istenfélelem hiányzik. Ezért, ha van is király, olyan, mintha nem lenne. Mégis inkább csalódás és letörtség, s nem bűnbánat az, ahogy beszélnek. Következésképpen csupán szavaknak minősülnek – megtérés helyett, ámbár esküdözéssel próbálják hitelesebbé tenni fogadkozásukat. A bűnbánatot nem pótolhatja semmiféle ügyeskedés sem. A „szövetség kötése” jelentheti az új király: Hóseás és a nép frigyét, vagy pedig az általa 724-ben Egyiptommal kötött szövetséget (2Kir 17:4), mely tragédiához vezetett, mert V. Szalmanasszár letette Hóseást a trónról és fogságra vetette. – Ha őszinte volna megtérésük, lennének szociális következményei is, de a tünetek az ellenkezőjét mutatják, mert a nagy isteni ajándék, a „jog” jogfosztássá torzult a kezeik között (a mispát ezúttal eufém jelentéssel a jogtalansággá fajult joggyakorlatot jelenti a nincstelenek kárára). Ámósznál még részletesebben olvashatunk erről (Ám 5:7; 6:12).

A királyság intézménye iránt érzett csalódás, továbbá a történelmi helyzet szorítása szinte felkorbácsolja bennük a vallásos nosztalgiát: egyedüli királyunk az, akit Bétel (Bét Áven) aranyborja kiábrázol; akár Jahvénak, akár Baalnak nevezik is őt (az cäglót nőnemű, pedig egyebütt cégäl „bikaborjú” hímnem; ezért lehetséges az ‘äglút olvasat, gúnyos jelentéssel: „ő borjúsága!”). Jahve azonban nem vállalja ezt a kultuszképet, összetöri a róla alkotott torz elképzeléseket. Kitűnik az emberkéz csinálta borjú tehetetlensége. Lelepleződött, odavan neki tulajdonított dicsősége, hiába őrjöng körülötte előbb reménykedő, utóbb gyászos kultuszi forgatag. Újból kínálkozik szemléletes összehasonlításként a Baal-papok eredménytelen istenkényszerítő kultusza a Karmel hegyén, Illés idejében (1Kir 18;28k.). Az aranyborjúból zsákmány lesz, ajándék a „nagy király” számára (vö. az 5:13 magyarázatával). Istenképéhez hasonlóan Efraimnak is meg kell szégyenülnie oktalan, ügyeskedő taktikái miatt (cécáh „terv, elgondolás, politika, éca”). A már említett, Egyiptommal keresett szövetség végzetes következményeit nevezi meg vele a próféta. A király, aki letört ágként sodródik a vízen – jelentheti a foglyul ejtett királyt, mégis inkább a királynak kijáró tisztelettel övezett aranyborjút. Szó volt már arról, hogy tulajdonképpen a láthatatlan Jahve trónja volt ez az állatalak, de a közfelfogás hamarosan Jahve kiábrázolásának tekintette az aranyborjút. Sorsa ugyanaz lesz, mint volt Áron aranyborjáénak, amikor is Mózes megégetve és porrá zúzva a vízbe szórta (vö. Ex 32:20-szal, ahol az ittenivel közel azonos kifejezés: cal-pené hammáim olvasható). – Nincs ellentét a 6ab és a 7ab között, mert a „mint” szócska jelzi, hogy hasonlattal van dolgunk. A „királyt” magukkal sodró vizek jól szemléltetik az asszír hadakat, ahogy diadalmasan viszik magukkal a becses hadizsákmányt. Megsemmisül Samária, az oltárokkal tűzdelt áldozóhalmokat gaz növi be. Ezeket tömören „az Izráel vétké”-nek nevezi a próféta, mert minden romlás onnan eredt. – Majd pedig apokaliptikus látomásban rémlenek fel előtte a menekülők, akik – hogy ne essenek Jahve kezébe – a tisztelettől övezett, szent ligetekkel ékesített hegyeknek és halmoknak könyörögnek, hogy rejtsék el őket, vagy pedig essenek rájuk, de azok mozdulatlanok és némák maradnak (vö. Ézs 2:19k.).

A szív hamisságától a végső apokaliptikus számonkérésig rajzolja fel a próféta népe sorsának lázgörbéjét. E prófétai előzmények ismeretében jobban értjük, amit Jézus a szívből származó gonoszról mondott (Mt 15:19). De érthetőbb az is, amit az ÚSZ a végső időkről mond, amikor az emberek keresnék a halált, de hiába. A hegyek sem rejtik el, s nem mentik meg őket (Lk 23:30; Jel 6:16k.; 9:6). Hós. 10,9–15. „Ki mint vet, úgy arat.”

Újból visszatér az Efraimot közvetlenül megszólító prófétai beszéd. Vajon vége lett – ha átmenetileg is – a kényszerű hallgatásnak? Nem tudjuk bizonyosan. A „Gibea napjai” a próféta és a nép közötti feszültség idejére emlékeztetnek (9:9), ezért lehetséges, hogy a közbeeső 9:10–10:8 részlet a szöveg rendezése során került mostani helyére, s ennélfogva szakaszunk tkp. a 9:9 folytatása.

A 9a fordítható így: „Gibea… óta”, de valószínűbb a hasonlító értelem: „Gibea napjainál vétkesebb vagy…”. A prófétát továbbra is élénken foglalkoztatja a Bír 19:21 hagyománya. Akkor azonban még mindig jobb volt a helyzet, mert „ott felléptek… a gonoszság fiai ellen, kívánságom szerint és harcot kezdtek (velük)” – mondja Jahve. A 10b ve’ässzorém-je után a milhámáh egy másoló elnézéséből kimaradhatott, mivel fölötte a 9d végén is ugyanez a szó áll. A 9cd pedig közbeszúrt mondat: „hogy el ne érje őket Gibea miatt a harc”. – Azért vétkesebbek Gibea napjainál, mivel most nem tesznek semmit a fajtalanságok ellen és Jahvét sem kérdezik meg, mi volna a teendő. Büntetésük szintén a gibeai mintát fogja követni, de nagyobb arányokban. Akkor a törzsek (Bír 20:20k.), most pedig a népek gyűlnek majd össze a vétkesek ellen, azaz Izráel ellen, „mind ellen, kivétel nélkül” (ez a be’oszrám jelentése) „hogy kiigyák forrásaikat”. A gibeai vétek miatt majdnem elapadt a benjáminiták életforrása, úgyhogy gondot okozott a többieknek a törzs helyreállítása. A „népek” – mely a sokféle nációból verbuválódott asszír seregeket jelenti – így fognak minden életnedvet kiinni Izráel testéből, s nem esik szó helyreállításról.

A 11–13. v. a cséplésnek azt a módját alkalmazza Efraimra, midőn az állat szabadon ugrálhatott (Jer 50:11), nem kötötték be a száját sem (Deut 25:4). De most nehéz munka következik, mert igát húz „nyaka szépségére”. Efraimnak és Júdának is szántania kell, meg boronálnia. (A 11. r. végén a „Jákób”-vocativus és nem vissza, hanem előre tekint.) – A verítékes igába töretés azonban felvillant valamit egy új kezdet lehetőségeiből. A szántás és vetés ugarra szórt vetőmag beforgatását jelenti, tehát egyetlen műveletet. Kemény munka, de ígéretes, mert aki így vet igazságra, az Jahve kegyelmét és ragaszkodását fogja aratni. Ideje hát keresni Jahvét, sürgeti őket a próféta, mint a jó gazda, aki fölismerte a soron következő mezei munka halaszthatatlanságát. Ha elindulnak e töredelmes úton, az eljövendő Jahvéval fognak találkozni, aki igazságot fog tanítani nekik, avagy „esőként hullatni” rájuk. Ha a jelenben gonoszságot aratnak és eszik a hazugság gyümölcsét, ez azért van, mert igazságtalanságokat szántottak és vetettek. Ezért kell új ugart törniük.

Efraim önbizalma harcosaiban volt. A LXX még „harci kocsijaidban” szöveggel olvasta azt a részletet, amit az M szöveg „bíztál utadban” jelentéssel ad elénk. Samáriának valóban híres harci kocsiparkja volt, mert elestekor (721) II. Sargon a zsákmányoltak közül ötvenet azonnal besorolt királyi csapataihoz. A próféta mintha már látná is az összes erődítmény teljes pusztulását, ami a fönti időben be is következett. – A kortársak előtt jól ismert lehetett az az esemény, ami számunkra már csak homályos történelmi utalás: „ahogy elpusztította Salman Bét-Arbélt”, amikor is a kegyetlen vérengzés kisgyermekeket és anyákat sem kímélt. Ez lesz a sorsa Bételnek is – határtalan gonoszsága miatt. Izráel királyának pedig „idő előtt”, vagy oly gyorsan, „mint a hajnalpír” kell elpusztulnia. Már említve volt, hogy Hóseás királyt a végső pusztulás előtt három évvel fogságra vetette V. Szalmanasszár. A „szántsatok magatoknak új ugart” a Jer 4:3 is hirdeti. Az ÚSZ-ben a Gal 6:7 során találkozunk ismét a hóseási gondolattal: „…mert amit vet az ember, azt aratja is”.

Hós. XI. RÉSZ Hós. 11,1–11. Közöttetek van a Szent.

Újabb hasonlat van itt Isten szeretetéről. Mert ahogy az apa szereti gyermekét, úgy szereti Jahve Izráelt. Izráel azonban nem természetes fia Jahvénak, hanem mintegy örökbe, tehát kegyelembe fogadott fiú. A fönti szeretet tehát egyenlő az elhívás, sőt a kegyelemből való kiválasztás tényével. Izráelben akkor sem volt semmi szeretnivaló. „Ifjú” volt, ami nem délceg voltát, hanem éppen gyámoltalanságát jelenti. A na’ar szóban, mely azt is jelenti, „bojtár, szolga”, van némi célzás az egyiptomi szolgaságra is. Ott érte el őt Jahve szabadító hívása, mely azóta sem vesztett érvényéből: „Egyiptomtól kezdve neveztem fiamnak”. Hóseás itt megint a Deuteronomium teológiájával áll legközelebbi rokonságban (vö. Deut 7:7k.; 14:1). Izráel azonban hamarosan hűtlenséggel válaszolt erre a megmagyarázhatatlan, csodálatos szeretetre. Mert amikor Sittimben a móábi nők hívogatták őket tisztátalan kultuszukra (Num 25:1k.), eltávoztak Jahve színe elől (a 2b-ben mippánaj hém olvasandó). Efraim ekként bánt méltatlanul Istenével, holott a fiúság jeleként atyai gondoskodásának ezernyi jele vette körül őt. Istene járni tanította. Ha elfáradt, karjaira vette. S ő mégsem vette észre, hogy naponként rá van szorulva Jahve gyógyítgató gondozására (ráfá’, vö. Ex 15:26: „Én vagyok Jahve, a te gyógyítód”).

Az emberi kötelékek, melyekkel Jahve vonta őket, nem jelentenek kényszerítést, ellenkezőleg, a „szeretet szálai” azok. Míg a 10:11k. az igába töretés kemény fegyelmezéséről beszélt, most viszont arra emlékezteti őket, hogy ő volt az, aki leemelte az igát állkapcsukról és enni adott nekik (ló’ helyett ló olvasandó, s még a 4. v.-hez tartozik).

Az üdvtörténeti előzményekbe való visszatekintés után a próféta elérkezik a jelenig (5k.). – A régvolt szolgaság, amiből Jahve egykor kihívta őket, ismét fájdalmas valósággá lesz. Részben ismét Egyiptomban (vö. Deut 28:68), másrészt Asszíriában, hiszen mióta Hóseás király börtönbe vettetett, gyakorlatilag már Asszíria uralta Efraimot. A prófécia ebben az időben hangozhatott el (724–721), s hamarosan a továbbiak is szomorú történelmi valósággá lettek: „Rom pusztít városaiban és megsemmisíti részeit, majd (egészen) megemészti – elgondolásaik miatt”. A 6. v. úgy rekonstruálható, hogy a häräb („kard”) helyett horäb „rom” jelentést részesítjük előnyben. Így van értelme a bad akár „rész”, akár „kapuszárny” fordításának. Meg kell esnie ennek, mert nem akarnak megtérni (5c). Az okok természetesen mélyebben rejtőznek. A megtérés lehetősége Istentől van, s olykor elvétetik ez a lehetőség, nyilván ítéletként úgy, hogy Jahve fordul el tőlük. Erről beszél, az egyébként igen nehezen fordítható 7. v., amelyet pl. a Zürcher Bibel egyszerűen lefordítatlanul hagy. Bármilyen fordítás tehát csak kísérlet lehet: „Népem elfáradt, mert elfordultam tőle. És az iga miatt kiált, (amelyet) egyedül nem (vagy „együtt sem”) emelhet le”. A telú’ím helyett mitlá’im és az cal helyett col olvasandó. Míg a jiqrá’u hú’ úgy bontandó szét, hogy jiqrá’ hú’-t vagy jiqrá’ú hú’-t olvasunk, s a hú’ már a következő mellékmondatot vezeti be. A hallás utáni leírás vezethetett ilyen elíráshoz.

Midőn az ÚSZ-ben magához hívta Jézus a megfáradtakat és megterhelteket, követésének és szolgálatának igáját így jellemzi: „Mert az én igám boldogító, és az én terhem könnyű” (Mt 11:28k.). Minden más iga leroskaszt, az övé azonban felemel és szinte hordoz.

A teljes magárahagyatottság ítéletes és riasztó víziója után váratlanul 180 fokos fordulat következik be. Nem csupán a mondanivalóban, hanem ott, ahonnan a prófétai üzenet is kezdetét vette: Isten szívében. „Ellenem fordult a szívem”, vallja Jahve. „Hogy adnálak oda, Efraim, szolgáltatnálak ki Izráel?” – kerdezi elsősorban önmagától. Isten megtér ítéletes elhatározásából, visszatér tulajdon hűségéhez, hűtlen gyermekéhez. Drámai pillanatnak vagyunk tanúi. Már-már felrémlett a Deut 29:23 átkának közelsége (Sodoma és Gomora) Admáh és Cebóim pusztulásának hasonlatossága szerint, midőn egyszerre csak felforrósodott Jahve szíve Efraimért. Az együttérzés, amit most fia iránt érez, részvét, megbánás és vigasztalás is egyben. Ezért nem fogja véghezvinni haragja tüzét és nem pusztítja el Efraimot. Mi a magyarázata e változásnak? Egyedül csak az, hogy Ő Isten és nem ember. Ő egyedül Szent népe között. És ott is marad igazán Szentként közöttük. Ezért nem enged felgyúlt haragjának és „nem érkezik felindulással” (vagy „nem gurul dühbe” 9f).

A 10k. már az ítélet utáni kegyelmes összegyűjtésről szól. A tengerek felől, Egyiptomból, Asszíriából jönnek remegve, de engedelmesen a szétszórt fiak, hogy ismét házukban, azaz az Ígéret földjén lakjanak. – Jahve szava, mint oroszlán ordítása, ismét ámószi örökség (Ám 3:4.8), de itt – minden félelmessége mellett – már kegyelmes jeladást jelent, amelyre ugyan megremegnek a madarak (galambok), de mégis elindulnak hazájuk felé (vö. a madarak vonulásának hasonló természeti megfigyelését és alkalmazását a Jer 8:7-ben). – Jahve megtérése népe jövendő megtérésébe vetett, újult reménységet is jelent.

Tévedett-e a próféta, amikor Efraim, s az egész északi tíz törzs összegyűjtéséről prófétált? Hiszen tudjuk, hogy ez nem következett be. Isten azonban többet mondott el a próféta által, mint amit ő maga is megérthetett abból az üzenetből, amely rábízatott. – Mert amit nem tett meg Efraim, hogy „Egyiptomból” elinduljon újra, megtette azt Jézus. Így értette az evangélista, mikor idézi Hóseást, s Jézus Krisztusban látja beteljesedni az ígéretet: „Egyiptomból hívtam ki az én fiamat” (Mt 2:15).

Hós. XII. RÉSZ Hós. 12,1–15. Jákób természete felütötte fejét.

Már a 11. rész végén álló ne’um-Jahvä is jelezte, hogy itt egy cezúra van a könyvben, tehát a 12–14. részek az utolsó nagyobb tartalmi egység.

Az 1ab – hasonlóan a 9:7k.-höz – a próféta személyes panasza. Őt vette körül hazugságokkal Efraim és Izráel háza. Az utóbbi a királyi és papi tisztségviselőket jelenti. Amíg a kahas a felebarát becsapását, rászedését jelenti (4:2; 7:3), a mirmáh „csalás” már megüti az alaphangot ahhoz, ami majd az egész fejezeten végig követhető. Ez pedig a Jákób-motívum (Gen 27:35).

Nem kedvezőbb Júdában sem a helyzet, velük is pere van Jahvénak (3a), éppen ezért az 1c sor rád-ja ráb-ként olvasandó (ríb „perelni”). Júda is perel Istennel és a „szentekkel” állandóan. Ezékiás trónra lépte (725) előtt igen megromlott a helyzet Júdában, mert pl. atyja, Áház kritikátlanul utánozta és behozta a damaszkusziak kultuszát (vö. 2Kir 16:10) és – Ézsaiás próféta intése ellenére – Asszíria kegyeit kereste. Ezzel függhetett össze Ézsaiás visszavonulása tanítványai szűk körébe (Ézs 8:16k.). E prófétai csoportok lehettek a „szentek”. Az elnevezés szokatlannak tűnik, de már a 2Kir 4:9 „szent”-nek nevezte Elizeust, az Isten emberét.

Ugyancsak a 724 előtti időkből való a 2. v. is, amikor Hóseás király végzetes manőverekkel tetteti a hűséget egyszerre két világhatalom irányában: „tetszeleg” a keleti szélnek (a rácáh arameizáló rácáh), de Egyiptomnak is küld olajat, mely a szövetségi hajlandóságnak jelszerű felmutatása lehetett, s nem valamiféle olajexport. – Így sokasodott, halmozódott nap mint nap a hazugság és erőszakosság. A fenyítés tetteik szerint fog bekövetkezni.

A Jákób név (3b) egyszeriben emlékezteti a prófétát a közös törzsi ős: Jákób jellemére. A régi ravaszságok félelmetes hasonlatossággal, sőt sokszorozódva térnek újból vissza népe viselkedésében. A továbbiakban a Gen-ből ismert Jákób-hagyományt alkalmazza a próféta, de módosítottan. Szemléletes példát adva ezzel arra, miként alakult időről időre a hagyomány értelmezése a konkrét üzenet szempontjai szerint.

Jákób az anyaméhben becsapta testvérét. A Gen 25:26 ebben az esetben nem tud Ézsau becsapásáról. A szóbeli hagyományban tehát több változat élt, mint ami aztán írásban is rögzítődött. – A két részre szakadt ország súrlódásaiban ugyanezek a vonások fedezhetők fel. – Jákób, amikor visszatért, erejében (tkp. gazdagságában) bízva küzdött Istennel, ill. az angyallal (Gen 32:21k.) és kitartott (a „győzött” fordítás eltúlozza a jákal jelentését ezen a helyen). A sírással és könyörgéssel vívott kitartó küzdelem eredménye volt az Izráel elnevezés, melyet ha nem is kifejezetten, de az 5a első két szavában szójátékszerűen megtalálhatunk.

Jákób életútja során Bételhez jelentős fordulatok kötődtek. Az aranyborjúval most csúffá tett Jahve-kultuszhely egykor a bálványoktól való megszabadulás (Gen 35:1k.), s már előbb a Jahvéval történt találkozás helye volt (Gen 28:11k.). Hóseás, északi patriótaként, nem magát a kultuszhelyet, hanem az ott űzött tisztátalan kultuszt ostorozza. Egyébként is az istentisztelet központosítása csak Jósiás reformja idején (621) következett be. Ez a személyes hang érezhető meg az 5cd-ben: „Bét-Élben talált rá, ott beszélt velünk” az, Akinek neve Jahveként említendő. Ha népe visszatérne Istenéhez, s megőrizné a szövetség ajándékait, bizonyos, hogy rájuk találna, ahogy egykor rátalált Jákóbra Bételben, s beszélt is vele.

A 8. v.-től visszatér az ítéletes hangvétel. Izráelnek állandó kísértése volt, hogy az ott élő őslakos népekhez hasonuljon. Íme, elérte, amire vágyott: Kánaán a neve. A név, átvitt értelemben, a nagyobb nyereség elérésére gátlástalanul üzérkedőt, a gyengéket kizsákmányoló kereskedőt és a kalmárszellemet jelenti itt (Zak 14:21). A csalás klasszikus eszköze volt a hamis mérleg (Ám 8:5; Mik 6:10; Péld 11:1; 20:23). Az erkölcsi gátlás hiányát és az elbizakodottságot jellemzi a nehezen fordítható 9. v.: „…meggazdagodtam… vagyont szereztem… Nyereségeim egyike sem ér tetten, azaz bűn(ben), amely vétek (volna)”. Más szavakkal: bűnnek csak az számít, amit tetten érnek. Fő az tehát, hogy ne derüljön ki. Ez a nyerészkedő örök apológiája, s ha legtöbbször nem is formálódik szavakká, de eszerint él.

A 10. v. a Tíz ige, az Ex 20:2 szavaival kezdődik: „Én Jahve (vagyok) a te Istened”, a folytatás már csak tartalmi összecsengéssel: „Egyiptom földjétől kezdve”. Most majd a sátrakban lakás szűkös viszonyai közé vezeti vissza őket. Ám az volt a Jahvéval való találkozás boldog ideje! – Volt egy korabeli szekta, a rékábiak, akik – talán éppen a Hóseáséhoz hasonló próféciák és váradalmak hatására – ellene voltak a földművelésnek és a lakóházaknak, inkább laktak sátrakban (Jer 35:7). Hóseás nem tartozott ehhez a szektához. A sátrakban lakást nem a népnek kell mintegy mesterségesen megvalósítania. Jahve hozza el majd azt és önmagában nem az állapot az eszményi, hanem a visszatérő lehetőség a Jahvéval való újbóli találkozásra az igazán kívánatos; a puszta csupán az alkalmat adja meg rá.

Az első pusztai találkozás óta az üdvösségtörténet folytonossága a prófétáknak (tkp. a „prófétákra”; az cal Jahve felsőbbségét jelenti) adott kijelentésekben, a megsokasított látásokban adott jelet magáról. Az ’adammäh jelentheti a próféták által alkalmazott hasonlatokat, de inkább „pusztítani” értelmében veendő a dámáh (vö. 4:5k.; 10:7.15). A tények ismertek pl. az Illés-történetekből (1Kir 18:40).

Gileád már a 6:8 során példája volt a véres erőszakosságoknak. A tartomány 733-ban asszír kézre került, ezért a megsemmisítő ítéletet szemléltette a kortársak előtt. Gilgál, Bétellel együtt, már a 4:15-ben a fertőzött kultusz gócaként szerepelt. Ez a Gilgál Jerikó mellett, a Jordán völgyében volt. Oltáraival együtt kőrakássá, pusztasággá lett.

A Jákób-tradíció újabb, s meglepő időszerűsége foglalkoztatja a prófétát. Íme, Jákób Arám mezejére, atyái őshazájába futott egykor vissza, s hosszú ideig asszony miatt s asszonyért pásztorkodott ott, mint szolga. Ma ismét – gondolja a próféta – így kell száműzetésbe mennie Efraimnak oda valahová az egykori Arám mezejére Asszíriába, parázna nőszemélyek és a tisztátalan kultusz miatt. Valóban meglepő gondolattársítás, ugyanis egészen más értelmezést ad az ismert jákóbi hagyománynak (Gen 29).

Viszont Isten szabadító és népét megőrző tettei a próféták által valósultak meg. Alig van hely az ÓSZ-ben, ahol ilyen magasra lenne értékelve a prófétai szolgálat. Hóseás szerint egyedül ők voltak Jahve eszközei. Illetőleg: Mózestől kezdve Isten minden szabadító és megőrző küldötte, eszköze próféta volt. Félreismerhetetlen ismét a Deut teológiája: „Prófétát támaszt néked Jahve… olyat, mint én…” (Deut 18:15), „…olyat, mint te…” (18:18) – olvassuk Mózesről kétszer is. A prófétai szemlélet kizárólagosságához, öntudatuk kiépüléséhez hozzájárult az északi hivatalos papság vallási és erkölcsi romlása. Ezt a mély csalódást tükrözi a 15a: „Felbosszantotta (Őt) Efraim a keserűség(ig)”. A megtorlás nem fog elmaradni. A büntetés azzal fog tetéződni, hogy Jahve rajtuk hagyja a vérontás bűnét (Lev 17:4).

Az ÚSZ is a próféták láncolatában látja azt a hordozó vázat, amelyre az üdvözítés történetének változatos eseményei ráépültek. Éppen ezért az elutasított próféták kiömlő vére miatt kellett Jézusnak ítéletet hirdetnie népe között (Mt 23:34k.; 27:25).

Hós. XIII–XIV. RÉSZ Hós. 13,13:1–14:1. Neved az, hogy élsz, pedig halott vagy.

A rövid visszapillantás Efraim múltjába még kiáltóbbá teszi az ellentétet mostani állapota és dicsőséges múltja között. Mert efraimi volt Józsué (Józs 24:30). Sámuel (1Sám 1:1), majd I. Jeroboám is (1Kir 11:26). Ezért valóban „tekintély” (ni¶¶á’ vagy ná¶i’ „fejedelem” olvasandó az 1b-ben) volt Efraim Izráelben. Pedig a régebbi időkben az efraimiak beszédében még feltűnő tájnyelvi eltéréseket lehetett felfedezni, ami a többi törzs előtt olyannak tűnt, mint a selypítő gyermekbeszéd. Az 1a ugyanis – egy arab szó segítségül hívásával – így fordítandó: „Amikor Efraim (még) selypítve beszélt”. Erre jó példa a Bír 12:6; ahol az efraimiak szibbólät-et ejtettek sibbólät helyett. A nyelvi különbségek azóta természetesen kisebbek lettek, de éppen Hóseás szövegében fedezhetők fel itt-ott dialektusbeli eltérések.

Az egykori tekintély a Baal-kultusz miatt semmivé lett. Meglepő a tömör megállapítás: „és meghalt”. Vagy a Num 25:9-re utal, de inkább a jelenre. A 733-as asszír invázió, majd a 724-es büntető hadjárat, következésképpen az egyre kisebbre zsugorodó ország együtt jelentik a haldoklásnak e folyamatát (impf). Állapota azért is menthetetlen, mert mintha nem is észlelné haldoklását. Tovább szaporítja az öntött képeket, azok „áldozói”-nak vallják magukat. Nem kevés iróniával tűzdelt a megállapítás: „Emberek borjúkat csókolgatnak” (vö. 1Kir 9:18). S mindez idézet: „ők mondják (magukról)” – illeszti be a próféta a 2e sorba. – A 6:4 során még csak hűségüket és szeretetüket hasonlította korán illanó felhőhöz és harmathoz. Most már ők maguk válnak azzá, tetézve még további hasonlatokkal: olyanná lesznek, „mint a szérűről elsodort polyva és mint füst a nyílásból” (a házakon levő nyílás, ahol a füst eltávozott).

A 4ab sorok már ismerősek a 12:10ab-ből. Jahve kijelentette magát; Istenük volt Egyiptomtól kezdve. Ezért rajta kívül nem ismerhetnek mást és szabadító sincs kívüle más. Amikor megismerte őket, az „aszályok földjén” táplálta, legeltette őket (a legtöbb ókori fordítás ezt olvassa az „ismertelek” helyett). A gondos legeltetésre mégis hálátlanság volt a válasz. Jóllaktak és felfuvalkodtak, Jahvét meg elfelejtették. Amit az Ám 5:19 még személytelenül és hasonlatként mondott el „Jahve napjá”-ról, most már történelmi ítéletté válik. Isten, aki eddig pásztorként legeltette és védte nyáját (1Sám 17:34), most majd maga lesz nyájának ragadozó ellensége (vö. 5:14). Fiatal oroszlánhoz, zsákmányra leső párduchoz, kölykétől megfosztott nőstény medvéhez lesz hasonló. Feltépi áldozata mellkasát, s végül az egészet felfalja. A tobzódó hasonlatok találóak. Hiszen már eddig is fokozatosan lett martaléka az ország Asszíria telhetetlen étvágyának. Samária áll még egyedül, de a nagy ragadozó fel fogja tépni a megerősített falakat, s felfalja az ország szívét is, ahonnan a hűtlenség kiszármazott. Az ítéletes események mögött pedig Isten áll. Az semmisíti meg őket, aki eddig segítőjük volt.

A prófécia a 724 utáni időkből való, talán közvetlenül Samária eleste előtt hangzott el. A király fogoly (2Kir 17:4). Így különösen időszerű a kérdés: „Hol van hát királyod, hogy megmentsen téged?” (10a). Ezért lehetséges, hogy a jósicaká szó ironikus utalás a sajnálatos véget ért Hóseás királyra. A bírák és a főemberek, cinkosaiként a pártütő királynak, szintén elveszítették hatalmukat. Végső kimenetele felől most már jobban látható, hová vezetett a királyság intézménye, amit oly sürgetve kértek valamikor (1Sám 8:5k.). S ha adott is királyt, haragjában adta Jahve, most pedig felindulásában el is vette. A próféta a Bír 9 és az 1Sám 8 nyomán erős kritikával illeti a királyság intézményét. Többet is tud a történtekről, mint amit ma olvashatunk az ÓSZ szövegében, mert az 1Sám 8 pl. nem említi, hogy főembereket is kértek volna, midőn királyt kértek.

Egyetlen vétkes óhajtásnak ilyen súlyos következményei lennének évszázadok múltán? Igen! Efraim vétke, mint a fontos okiratok, beburkolva, begöngyölve (tkp. konzerválva) eltétetett és megőriztetett. A két szenvedő igealak Istenről beszél, aki most elővette a vádló okiratokat. A próféta történetszemlélete nagy távlatokat fog át, s ezzel együtt válik tanítása Isten igéjévé.

A szülő nő vajúdása prófétai hasonlatként a 13. v.-ben lép elénk először (vö. Ézs 26:17; Jer 6:24; 22:23). A megszületendő fiú Efraim, aki azonban nem bölcs. Pedig a történelmi idők vajúdása az újjászületés alkalmává lehetne számára, ha felismerné a rendelt időt, de „nem ékelődött be (cámad) időre a fiak áttörésébe”. A fájdalmak csúcspontja a megszületés helyévé és idejévé válhatna. Efraim azonban nem ismerte fel, hogy mit kellene tennie e válságos fordulóponton. Így élet helyett halálba torkollik a gyötrelmes kín (vö. Ézs 37:3).

A 14. v. talán egy kánaáni kultuszénekre utal, ő utána tesz kérdőjelet: „A Seól kezéből váltsam ki őket? A halálból szabadítsam ki őket?”. Ez pedig jelenti azt, hogy Jahve közbeléphetne úgy, hogy a Seól markából, a halál mezsgyéjéről életre segítse őket, a leselkedő halált pedig meg tudná rontani. Neki hatalmában lenne így cselekedni Efraim esetében. De azután tegye ezt, ami történt? A felelet erre: Nem! A „részvét elrejtetett” szeméből. Hadd jöjjön hát elő a halál pestise és a Seól ragályos vésze (más javaslat szerint „tövise” és „fullánkja”). A LXX értelmezése szerint: „hol (pou) a fullánkod…”, ami azt jelenti, hogy Jahve megidézi, előhívja ezeket a pusztító erőket, neki erre is van hatalma.

A 15a egy arab gyök felől kapja meg a szükséges világosságot, mely azt jelenti: „elválaszt, megoszt” (frj). Eljön tehát – mint Jahve szele – a keleti szél, azaz Asszíria, és végképp leválasztja Efraimot Júdától. A fönti, szokatlan igét azért választja a próféta, mert szójátékra ad alkalmat, tekintettel az Efraim névre. A tikkasztó szél semmiképpen nem hoz termékenységet, mert nyomában kiszárad, elapad Efraim életének forrása, kútfeje. A neve ugyan életről beszél (vö. a 9:16 magyarázatával), pedig már halott. A 15fg sorokból nyilvánvaló, ahol is kincsek, s gazdagság elrablásáról olvashatunk, hogy itt valóban Asszíriáról van szó. E versben már felrémlenek a fogság nyomorúságai és szegénysége. Az ellenséges hadak már ott állanak Samária kapui előtt: „Bűnhődnie kell Samáriának” (14:1), mert ellenszegült Istenének. A próféta szinte látja az ókori háborúk borzalmait, amiket csak a modern háborúk szörnyűségei képesek fölülmúlni. – A kard immár az ország szíve, Samária ellen fordult. – Így kíséri végig a próféta népe engedetlenségének és bukásának minden részletét egészen a végső pusztulásig, Samária elestéig (vö. 2Kir 17:5k.).

Isten, aki ítéletében egykor szabad utat engedett a halál erőinek, sőt előhívta azokat, hogy Efraimot megfenyítse, maga nem hajtott térdet a halálnak. Ura maradt akkor is; amikor azt egy időre szabadon engedte. A Jel 6:8 – Hóseás szövegére (LXX) támaszkodva – ugyanerről van meggyőződve, midőn a negyedik pecsét felnyitásakor a sárga színű lovat látja előjönni. Jézus pedig a maga és tanítványi körének gyötrődéseit méltán hasonlítja a szülőasszony szorongásaihoz (Jn 16:21), ami azonban halálon át élethez fog vezetni. – Az Ő győzelmének hitében lesz Pál apostol ajkán gúnyos kérdéssé és diadalmas kihívássá az addig félelmetes hóseási mondat: „Halál! Hol a te fullánkod? Pokol! Hol a te diadalmad?” (1Kor 15:55).

Hós. 14,14:2–10. Gyógyulás ingyen kegyelemből.

A 2b az okokkal, s a bekövetkezett tényekkel való szembesítés: „…bűnöd miatt buktál el”. Samária tehát már elesett és az életben hagyottak hosszú sorokban vánszorognak száműzetésük helyére Asszíriába, közelebbről Észak-Mezopotámiába (2Kir 17:6k.; 18:11; 1Kir 5:26), ahonnan nem volt többé számukra visszaút. Hacsak a kései utódok közül némelyek nem csatlakoztak azokhoz, akik majd a babiloni fogságból térnek vissza. Ezt már felderíthetetlen homály fedi. A tragédia bekövetkezett, s a helyzet vigasztalan. Annál meglepőbb és csodálatosabb, hogy a könyv legderűsebb és reményt keltő ígéretekkel teljes részlete éppen ez az utolsó szakasz – a legkomorabb történeti háttérrel.

Egyáltalán lehetséges még Izráel számára a Jahvéhoz való visszatérés? A kérdésre igennel felel a próféta, de legyen a megtérés teljes és következetes. Az cad Jahväh (vö. Ám 4:6–11) „Jahvéig” kritikát is sejtet. Az addigi félmegoldások, vallásos, kultikus reneszánsz (6:1k.; 10:3) helyett az őszinte, Jahvéig megérkező megtérés vezethet gyógyuláshoz. Minden elveszett ugyan, de megmaradtak az igék, amiket a szorgos, Jahvéhoz hű prófétai és lévita csoportok összegyűjtöttek, leírtak, formába öntöttek. Ezeket vigyétek magatokkal! Kiáltja a tovavonuló foglyok után a próféta – talán valahonnan Júdából. Vajon meghallották-e az elhurcoltak ezt a kiáltást? Lehet, hogy nem. De amit ők nem hallottak meg, azt 150 évvel később egyetlen megoldásként és vigaszként ismerték fel a babiloni fogságban élő kegyesek, hogy ily módon, minden nehézség ellenére, hűek maradhassanak Jahvéhoz. Mert minden elszárad, a virág elhervad, de Isten beszéde mindörökre megmarad (Ézs 40:6k.).

Ne a kétségbeesésnek, hanem Jahvénak adjátok át magatokat. Az Ő kegyelmesen ítélő kezébe tévén le sorsotokat, önként, s e szavakkal: „Mind bocsásd meg a bűnt” (3d), majd képesek lesztek szolgálni azzal, ami tetszése szerint való, ami „jó” (vö. Ám 5:15; Mik 6:8). Isten – az áldozatok helyett – inkább a hálaadó ajkak gyümölcsét (vö. Zsid 13:15), más fordítási lehetőség szerint az „ajkak tulkait” fogadja szívesen.

A próféta derűjének az is az oka, hogy a vereségben, s a fogságra hurcoltatásban egy még halálosabb lelki-szellemi fogság kötelékeiből való szabadulás tényét ismeri fel. Eleddig három kísértés vezette félre őket, melyek ellen mind ez ideig hiába küzdött. Most azonban Jahve, segítve a prófétai szolgálatot, a történelem eseményeivel közbeszólt és összetörte a hármas téveszmét. Mondjátok hát őszinte szívvel Jahvénak – tanácsolja a próféta: Sem Asszíria és semmi emberi hatalom nem lehet megmentőnk. Lovaink és harci szekereink ügyességében és erejében sem bízunk többé. És nem nevezzük többé Istenünknek azt, amit csupán a kezünk faragott – a bálványainkat. Mert ez volt a három fő eltévelyedésünk. – Igaz, árvák lettünk, de éppen az árva találhat nálad kegyelmet! (Vö. Jn 14:18.)

A szakasz csúcsához érkeztünk el az 5. v.-nél, midőn maga Jahve kezd szólni: „Meggyógyítom… Szeretem őket odaadással… elfordult haragom tőle”. „Ő előbb szeretett minket” tesz ugyanerről bizonyságot az ÚSZ (1Jn 4:19). – Ahogy az ítéletben a tikkasztó keleti szél minden életet kiszívott belőlük, most, amikor Jahve mint harmat hull rájuk, megújulnak és megtelnek élettel. Szinte torlódnak egymásra a természeti képek. A legszínesebbek a szerelmi énekekből ismert „liliom” és a „Libánon” (Énekek 2:1.16; 4:5.12; 5:13; 6:2k.; 7:3). S ha még arra is gondolunk, hogy az észak felé terelt elhurcoltak hosszú útjuk során távolról ráláthattak a Libánon vonulataira, akkor értjük igazán a Libánon gyakori említését (6–8). Mint amikor Jézus rámutatott a mezei virágra, hogy szemléltesse Isten gondoskodását. – Szépség, erő és illatozás az újra megújuló természet jeladása. Így fog gyökeret verni lent és sarjadni fent, Jahvétól megáldottan, a meggyógyított nép. Ülés a szeretett társ árnyékában szintén a szerelmi líra ismert fordulata lehetett (Énekek 2:3). Gabonát termelnek majd. Kis változtatással: „…megelevenednek, mint (egy) kert” (dágán helyett kaggan). Vagy esetleg baggán – tekintettel az óhéber ábécé bét és dálet betűinek hasonlóságára: „kertben élnek majd” (vö. Gen 3:8–10). A folytatás is valamelyik változtatást javallja: „és virágoznak, mint a szőlő” (8). Hírük olyan lesz, mint a Libánon boráé.

Hóseást eddig az üdvtörténet teológusaként ismertük meg, s most nem tud betelni a természeti képek gazdagságával. A természet körforgásához fűződő kultusz többé már nem oly nagy kísértése a megfenyítetteknek. Efraimnak nincs köze többé a bálványokhoz, ezért a próféta bátrabban élhet e hasonlatokkal. Ezek között is páratlan a befejező 9c, ahol Jahve – egyetlen helyen az ÓSZ-ben – dús lombú gyümölcsfához hasonlítja önmagát. – Ez a prófécia – keresztyén hitünk és Írás-értelmezésünk szerint – Jézus Krisztusban találta meg értelmét. Benne, aki „zöldellő fa”-ként jött (Lk 23:31), hogy meghirdesse a kegyelem esztendejét, hozva a foglyoknak és a lesújtottaknak szabadulást, s a töredelmes szívűeknek gyógyulást (Lk 4:18k.). De eszünkbe jut az üdvösségtörténet kezdetén és végén ott álló, az ember által elveszített, de Isten által visszaajándékozott „élet fája” is (Gen 3:24; Jel 22:2). A könyv záró mondata felfogható imádságos sóhajtásként, amit egy későbbi kegyes illesztett a könyv végére, mert számára is nehézséget okozott itt-ott a szöveg megértése. De érthető intésként is: „Aki bölcs, értse meg…” Ez a bölcsesség azonban nem merő elmélet, legyen valóságos életfolytatássá, ebben mutatkozik meg a hit valódisága és értéke. Mert az igaz járni tud Jahve egyenes útjain, a vétkező viszont elesik rajta.

Jöjj el hozzánk, megigazító kegyelem, hogy el ne essünk az úton!