Jer. I. RÉSZ

Jer. 1,1–3. Felirat.

Jeremiás könyve – öt más prófétai könyvhöz hasonlóan – felirattal kezdődik, amely a legszükségesebb tudnivalókat tartalmazza a próféta származását és működési idejét illetően. A felirat nem magától Jeremiástól származik, hanem igéinek összegyűjtőitől és továbbhagyományozóitól. A benne foglalt adatok azonban helytállóak. Közlésük célja az, hogy hozzásegítsék az olvasót a prófétára bízott üzenet megértéséhez: Jeremiás nem időtlen vallásos eszmék hirdetője volt, hanem a konkrét történelmi események közepette végbemenő isteni ítéletről és kegyelemről tanúskodott. Szavait és a vele kapcsolatos dolgokat nem a személye iránti érdeklődésből jegyezték fel és őrizték meg, hanem az Isten igéje iránti tiszteletből, azért, mert hájáh debár Jahvähéláv (= szólott hozzá Isten igéje). Szavainak megőrzői a hűséges továbbhagyományozással arról tettek bizonyságot, hogy a Jeremiás által hirdetett igék újra meg újra megszólítják a más-más korokban élő gyülekezetet.

A Jeremiás név (héberül: Jirmejáh, vagy hosszabb formájában Jirmejáhú) etimológiai levezetése nem egyértelmű. Nyilvánvalóan theophoros név, mely második felében a Jahve nevet hordozza magában. Ha a masszóréták által vokalizált formából indulunk ki, a rámáh = „eldob”, „kilő” igét vélhetjük felismerni az első felében. Eszerint a Jirmejáh jelentése „Jahve eldob” lenne. A LXX Jeremias-nak írta át a próféta nevét, ami arra enged következtetni, hogy eredeti formájában Jerímjáhú-nak hangzott. Ebben az esetben a név első felét a rúm ige (qalban: magasnak, emelkedettnek lenni) hifil imperfectumi formájának tekinthetjük, „felemel”, „felmagasztal” jelentéssel. A Jirmejáhú név értelme tehát: „az Úr felmagasztal”, „az Úr felemel”, vagy a gyermekért mondott imádságként értelmezve: „az Úr magasztalja fel” (ezt a gyermeket).

Az Anatót név ma is tovább él egy Jeruzsálemtől észak-keleti irányban kb. 7 km-re levő falu, Anata nevében. Ez azonban nem azonosítható Jeremiás szülőfalujával, mivel az ásatások tanúsága szerint ennek a helyén nem volt lakott település a Kr. előtti 7. században. A Jeremiás korabeli Anatót a mai Anatától délnyugati irányban 800 méterre levő Rás el-Kharrúbeh nevű, ma elhagyott dombon terülhetett el. Az archeológiai kutatások szerint ez a település fejlődésének csúcspontját a Kr. előtti 8–7. században érte el.

Jós 21:18 Anatótot a lévita városok között említi. Tudjuk, hogy Salamon király trónralépése után ide száműzte Abjátár papot (1Kir 2:26) az Adóniával való együttműködése miatt. Ez az adat azonban nem ad elég alapot ahhoz a következtetéshez, hogy Jeremiás Abjátár leszármazottja lett volna. A feliratból csupán annyit állapíthatunk meg kétségtelenül, hogy Jeremiás papi családból származott, de őmaga nem volt pap. Apja, Hilkia (nem azonos a 2Kir 22-ben említett főpappal), valószínűleg a jeruzsálemi templomban teljesített időről időre szolgálatot. (Vö. Neh 11:20; Lk 1:39kk.) A szülői környezet a prófétának lehetőséget adott arra, hogy megismerje népe vallási hagyományait.

A felirat szerint Jeremiás Jósiás (Kr. e. 640–609), Jójákim (609–598) és Sedékiás királyok idejében hirdette Isten igéjét. A felsorolás nem említi a csak néhány hónapig uralkodott két királyt, Jóákházt (Kr. e. 609) és Jójákint (Kr. e. 598–97). Jeremiás működésének végeként Sedékiás uralkodása 11. esztendejének 5. hónapját jelöli meg, amikor a káldeus seregek lerombolták Jeruzsálemet és lakosságának nagy részét fogságba vitték. Nem tud tehát Jeremiásnak a város eleste utáni tevékenységéről (vö. Jer 40–44). Jer 1:1–3 eredetileg egy olyan gyűjtemény élén állhatott, amely a 39. fejezettel végződött. A 40–44. fejezeteket később csatolhatták a könyvhöz. (Jeremiás működésének kezdetét illetően lásd a bevezetést.)

Jer. 1,4–10. Jeremiás elhívatása.

Jer 1-ben a felirat után azokról az igékről és látomásokról olvasunk, amelyekkel Isten a prófétát szolgálatra elhívta. Az elhívási történet nemcsak azért került a könyv elejére, mert időileg Jeremiás prófétai működésének a kezdetén áll, hanem azért is, mert mind a maga, mind a hallgatói számára egész tevékenységének ez a fundamentuma. Jeremiás nem vallási újító, aki saját gondolatait és eszméit hirdeti, hanem az Isten által rábízott üzenet tolmácsolója.

„Mielőtt az anyaméhben megalkottalak, ismertelek.” A jáda’ = ismerni igének a jelentése itt is, mint Ám 3:2-ben és Hós 13:5-ben: „kiválasztani”. A szolgálatra való eleve kiválasztás gondolata nyer itt klasszikus megfogalmazást. Az elhívó szó olyan összefüggésbe állítja a próféta életét, amely túlmutat földi létének határain és szolgálatát Isten örök tanácsvégzésével hozza kapcsolatba. Ez a tudat a próféta életében egyszerre erőnek és alázatnak a forrása.

„Mielőtt az anyaméhből kijövél, megszenteltelek…” A „megszentelni” ige jelentése nem „bűntelenné tenni”, hanem egy bizonyos feladatra elkülöníteni, igénybe venni. Vagyis Jeremiás esetében azonos azzal, hogy Isten prófétává tette őt. A 6. vers tanúsága szerint Jeremiás, Mózeshez hasonlóan (Ex 4:10) vonakodik a megbízás elfogadásától. Fiatal korára hivatkozik. A héber na’ar szó nem ad elég támpontot a próféta életkorának a meghatározásához. Jelölhet egészen kis gyermeket (Ex 2:6) éppen úgy, mint felnőtt ifjút (2Sám 18:5). Nem egyéb tehát becslésnél, amikor a magyarázók többsége mintegy 20 év körüli fiatalembernek tekinti Jeremiást elhívása idején. Bármennyire is igaz, hogy az ilyen korú fiatalemberhez a szerénység, a háttérben való meghúzódás illik (Ézs 3:5; Jób 32:6kk.), Isten tehet kivételt e szabály alól. Elutasítja a próféta védekezését és a maga isteni hatalmával és tekintélyével úgy ismétli meg a parancsot, hogy nem lehet előle kitérni. Jeremiás számára nem marad más hátra, mint az engedelmesség: „oda fogsz menni, ahova küldelek és azt fogod szólni, amit én parancsolok”. A fiatalember félelmét azzal az ígérettel oszlatja el: „ne félj tőlük, mert én veled leszek, hogy megszabadítsalak”. A nácal ige, jelentése: végső veszedelemből az utolsó pillanatban kirántani, kimenteni. Jeremiásnak nem azt ígéri Isten, hogy megkíméli a megpróbáltatásoktól, hanem azt, hogy kimenti az életveszedelemből, mely szolgálata során leselkedik rá.

A 9. vers: „És kinyújtá az Úr az Ő kezét, és megilleté számat” arra mutat, hogy Jeremiás elhívása nem látomásban történt, hanem Istennel való személyes találkozásban. Olyan theofánia keretében, amilyenről Ésaiás és Ezékiel esetében olvasunk. Jeremiás rendkívül tartózkodóan beszél erről, mint legszentebb dologról. A szimbolikus cselekedet értelme, amellyel Isten látható jelben is kifejezi az elhívás lényegét, ez: „Íme, az én igéimet adom a te szádba”. A prófétának nem saját gondolatait kell hirdetnie, hanem Isten igéjét, amely Jer 23:29 szerint olyan, mint a tűz és mint a sziklazúzó pöröly. Ennek az igének az erejénél fogva lehetséges, hogy Jeremiás szolgálata a népek világára nézve is jelentőséggel bír. Eszköz lehet abban a munkában, amelyet Isten maga végez, és amelyet a 10. vers az épületekről és növényekről vett két képpárban (lerombolni – építeni, kiszaggatni – plántálni) ír le, negatív és pozitív oldalról. Nem szabad úgy értelmeznünk a próféta megbízatását, hogy idői egymásutánról lenne szó: előbb lerombolni és kiszaggatni, aztán építeni és plántálni. A kettő egymásba fonódottan történik: Isten kegyelme már jelen van az ítéletben, a régi lerombolásával megnyitja az utat az új előtt.

Jer. 1,11–16. Két látomás.

A próféták gyakran kapták látomásban az isteni kijelentést. A mandulaág, illetve gőzölgő fazék látomása szoros kapcsolatban áll Jeremiás elhívásával, mint ahogy Ésaiás és Ezékiel esetében is látomások követték az elhívást (Ézs 6; Ez 1–3 rész). Jeremiást a két vízió prófétai szolgálatára készíti fel. A próféta figyelme – miközben küldetésének kérdései foglalkoztatják – egy mandulaágra irányul. Amikor Isten kérdésére kimondja a látott tárgy nevét, egyszerre világossá válik előtte az üzenet, amelyet Isten akar közölni vele. A mandulafa neve héberül sákéd, amely a sákad ébernek lenni, vigyázni igével függ össze. Valószínűleg azért nevezték így a mandulafát, mert a tél elmúltával elsőként rügyezik ki, borul virágba, „ébred fel”, amikor a többi fák még „alusznak”. Ehhez kapcsolódik az isteni kijelentés csaknem teljesen hasonló hangzású kulcsszava: sókéd ’ani = én éberen vigyázok az én igémre, hogy beteljesítsem azt. Vagyis Jeremiás az őt küldetése során leginkább gyötrő kérdésre kap választ: beteljesednek-e azok az ítéletes igék, amelyeket hirdetnie kell és amelyek miatt annyi támadás érte. Jer 20:8-ból tudjuk, mennyit szenvedett a próféta amiatt, hogy az általa hirdetett üzenet hosszú időn át nem ment teljesedésbe: „Ahányszor csak szólok… így kiáltok: erőszak és romlás! Mert az Úr szava mindenkori gyalázatomra és csúfságomra lett nékem”. Az a biztatás, hogy Isten éberen vigyáz igéje beteljesedésére, itt inkább ítéletes fenyegetésként, mint kegyelmes ígéretként hangzik.

A második látomás is egy hétköznapi dologhoz kapcsolódik. Jeremiás valószínűleg népének sorsáról töprengve ül házában, amikor tekintete a tűzhelyen gőzölgő fazékra téved, amelynek déli széle kissé lebillent, úgyhogy további hevítés esetén forró tartalma északról jövő veszedelmes árként csap ki. Ez a mindennapi látvány Isten sugallatára szimbolikus jellé válik a próféta számára. Megérti belőle Isten szándékát, amelyet hirdetnie is kell (vö. 4–6. rész): észak felől hoz veszedelmet az engedetlenné vált népre. Ezt a bizonyosságot Jeremiás nem a világpolitikai fejlemények mérlegeléséből meríti, hanem Isten kijelentéséből kapja. Működésének elején még nem gondol konkrétan valamely nagyhatalomra, mint Isten ítéletének végrehajtójára. Elhívása idején, Kr. e. 627 táján, Júda régi félelmes ellensége, Asszíria hatalma hanyatlóban van. Emberi számítás szerint tehát északról nem fenyegethet veszedelem. Valóban, a 15. vers még általában „északi országokról” beszél. Jeremiás csak működésének egy későbbi szakaszában jut el arra a felismerésre, hogy Isten ítéletének végrehajtója az újbabiloni birodalom, élén Nebukadneccárral.

A 16. vers megindokolja az előző versben leírt ítéletet. A választott nép hűtlenné lett a vele szövetséget kötött Istenhez, idegen isteneknek áldozott. A fiatal Jeremiás, népe bűnét elsőrenden a vallási eltévelyedésben látja, nem a szociális vétkekben, mint pl. Ámós vagy Ésaiás. Arra mutat ez, hogy pályájának kezdetén Hóseás igehirdetésének a hatása alatt állott.

Jer. 1,17–19. A küldetés.

Miután a két látomással Isten felkészítette Jeremiást, most azt a parancsot adja neki, hogy induljon el megbízása teljesítésének az útján. Keleten a harcba, vagy munkába induló ember csatolt fel övet, hogy összefogassa vele az akadályozó ruhát. Bár a gőzölgő fazék látomása megmutatta Jeremiásnak Isten cselekvésének irányát, ez nem jelenti azt, hogy most már mindent tud, amit hirdetnie kell. Állandó kapcsolatban kell maradnia küldőjével, mert csak így tudhatja meg, mi Istennek az akarata egy-egy adott történelmi pillanatban: „mondd meg nekik mindazt, amit én parancsolni fogok neked”.

Jeremiás nemcsak életkoránál, de természeténél fogva is félénk, visszahúzódásra hajlamos ember volt. Isten jól ismeri küldöttét és intelme egészen személyhez szóló: „meg ne riadj tőlük!” Erre a bátorításra a prófétának újra meg újra szüksége volt (15:20). A 18. vers részletesen felsorolja azokat, akiknek a támadásaitól Jeremiásnak különösen sokat kell szenvednie. A nép vezetői ezek: az egymás után következő királyok, az udvari főtisztviselők (szárím), a befolyásos papok és a „föld népe”. Az utóbbi sajátos kifejezés alatt nem a köznépet kell érteni, hanem a vidéki kerületek elöljáróit. A vezetők ellenséges magatartása hatalmuknál fogva nagy veszélyt jelent Jeremiásra nézve, de Isten segítségével támadásaiknak úgy ellen tud állni, mint egy jól megerősített vár az ostromnak. Nem valami fölényes győzelmet ígér Isten Jeremiásnak. Külső és belső harcokon kell keresztülmennie, de üldözés, kínzás, börtönbe vettetés és halálos veszedelembe kerülés ellenére ellenségei nem vehetnek erőt rajta. Ebben ismerheti fel Isten mindig jelenvaló segítségét.

Jer. II. RÉSZ

A 2–6. fejezetben egymással tartalmilag szorosan összefüggő prófétai mondások gyűjteményét találjuk. Jeremiás népe bűnét a „Jahvétól való elfordulásban” látja, Hóseáshoz hasonlóan. Olyan állapotok ellen emeli fel szavát, amelyek a jósiási reform előtt uralkodtak. A 2:18.36-ból az derül ki, hogy Asszíria még nem szűnt meg nagyhatalom lenni. Mindezek arra engednek következtetni, hogy a 2–6-ban található próféciák Jeremiás prófétai működésének korai időszakából valók. Valószínűleg a templomban összesereglett ünneplő gyülekezet előtti felolvasás végett íratta le Jeremiás próféciáinak ezt a gyűjteményét Kr. e. 604-ben (vö. 36:5). Erre mutat a felirat a 2:1-ben, valamint a megtérésre való hívás újból és újból történő megszólaltatása.

Jer. 2,1–3. Az első szeretet ideje.

Jeremiás, Hóseáshoz hasonlóan (vö. Hós 2:14; 11:1kk.) úgy tekint az Egyiptomból való kivonulás és a pusztai vándorlás idejére, mint amikor zavartalan volt a választott nép és Jahve viszonya. Isten szeretetének a nép részéről a ragaszkodás, a hűség felelt meg. Ezért volt ez az időszak Izráel mátkaságának, fiatalságának ideje. Jeremiás a népet nemcsak morális egységnek, hanem annyira egy személynek tekinti, hogy fiatal korának érdeme idősebb korában javára íratik. Isten a hozzá való ragaszkodásra a nép oltalmazásával felelt. Úgy védte Izráelt az ellenség ellen, mint saját tulajdonát, mint „termésének zsengéjét”. „Szent volt Izráel az Úrnak”, senki idegen nem érhetett hozzá, „nem ehetett belőle”, akárcsak az Úrnak szentelt zsengékből (vö. Lev 22:10kk.).

Jer. 2,4–8. Izráel szövetségszegése.

Jahve és Izráel között szövetséges viszony áll fenn, amely mindkét félre kötelezettségeket ró. Jahve teljes mértékben eleget tett a ráháruló kötelezettségeknek: kiszabadította népét Egyiptomból, a szolgaság házából és az emberi településre nem alkalmas puszta ezer veszélyén átvezetve, bevitte a „bőség földjére”. Ez a föld Jahve tulajdona, „öröksége”, amelyet ajándékul adott népének. A föld javainak élvezése szüntelenül Isten jóságára, szövetségi hűségére kellene, hogy emlékeztessék Izráelt. Miután a nép semmi hűtlenséget nem állapíthat meg Jahve részéről, teljes joggal el lehetne várni, hogy a maga részéről teljesíti a szövetséges viszony által reá rótt kötelezettségeket: szorgalmasan tudakozódik Isten akarata után és az ő parancsolatai szerint él. De nem ez történik: Izráel idegen isteneket tisztel és ezzel megfertőzteti az ajándékul kapott földet. Az igaz hittől való elesésért különös felelősség hárul a nép vezetőire, a papokra, a „pásztorokra” (általános ókori keleti szóhasználat szerint a királyokat, fejedelmeket nevezték „pásztoroknak”) és a prófétákra. Az ő feladatuk lenne, hogy Isten akaratára tanítsák és aszerint pásztorolják a népet. A fogság előtti időben a tóra-adás, azaz valamely kérdésben az Isten törvénye szerinti döntés közlése a papok feladata volt. A prófétáknak Jahve akaratát kellett volna tudakolniuk, ehelyett azonban a „baálok által”, azaz nem Jahve Lelkétől indíttatva prófétáltak. (A ba’al, vagy ba’alim az Ószövetségben gyakran a kanaánita istenek gyűjtőneve.)

A 9. vers arról beszél, hogy Jahve a szövetség őre és nem hagyja szó nélkül a nép tőle való elpártolását, hanem „perbe száll” az engedetlenné vált néppel, amelyre – ha meg nem tér – a teljes pusztulás vár.

Jer. 2,10–13. A kettős gonoszság.

Izráel a Jahvétól való elszakadással olyan visszataszító és nem várt hűtlenséget követett el – mondja Jeremiás –, amelyhez hasonlót a környező népek körében nem lehet találni, akármelyik irányban vizsgálódik is valaki. A Kittim szigetének (a név Ciprusz szigetét jelöli, ott feküdt Kittion) említésével a próféta a Földközi-tenger szigetvilágának, s általában Nyugatnak a népeire utal, míg Kédár, a szíriai-arábiai pusztában élő nomád arab törzsek területe, a keleti népeket jelképezi. Az ókori népek történetében és vallástörténetében számos példát találunk arra, hogy valamely nép az őseitől örökölt istenek mellett újabbaknak a tiszteletét vezette be. Ez azonban nem vonta maga után a saját isteneitől való elszakadást. A vallások egyik fontos jellemző vonása minden korban éppen a hagyományokhoz való szívós ragaszkodás. Izráel azonban minden várakozás ellenére cselekedett: felcserélte „dicsőségét”, azaz Jahvét olyan istenekre, amelyek nem tudnak segíteni. E cselekedet súlyos következményeire figyelmeztet Jeremiás azzal, hogy az eget és a földet hívja tanúul. (Vö. Ézs 1:2; Deut 32:1.) Izráel eljárása nemcsak erkölcsileg kifogásolható, hanem ésszerűtlen is. Annak az embernek az oktalan cselekedetéhez hasonlítható, aki egy „élő vizű”, azaz állandóan csörgedező forrást ciszternával cserél fel, amely az esővizet gyűjti össze. A ciszterna még akkor sem egyenrangú pótléka az élő forrásnak, ha jól van megépítve, de ha a fala megrepedezik és elfolyik belőle a víz, akkor meg éppenséggel értéktelen. Palesztinában, ahol öt hónapon keresztül nem esett eső, felbecsülhetetlen értéket jelentett a természetes forrás. Akinek ilyen birtokában volt, azt ciszternára semmiképpen el nem cserélte volna.

Jer. 2,14–19. A hűtlenség ítélete.

Isten a hozzá hűtlenné vált néptől megvonja oltalmát. Ha a pusztai vándorlás idején szent volt Izráel és senki sem „emészthette” (2:3), úgy most ki van szolgáltatva ellenségeinek, amelyek prédára éhes vadállatokként pusztítják. Sanyarú sorsából nyilvánvaló, hogy már nem élvezi Isten gyermekének a királyi szabadságát. Kiszolgáltatottsága láttán egyenesen az a kérdés vetődik fel: vajon a szolgaságnak milyen fokára süllyedt? Pénzen vásárolt szolga-e, akit hét év után szabadon kell bocsátani, vagy már gazdájának a házában született-e, aki örökre szolga marad? (Vö. Ex 21:2–4.) A próféta nem hagy kétséget afelől, hogy Izráel jelenlegi elesettsége bűnének következménye: „a magad gonoszsága fenyít meg téged…” A 16. vers arról beszél, hogy Júdát Egyiptom részéről is csak bántalom éri. A héber szöveg szerint: „Nóf és Tahpanhész fiai is lelegeltetik koponyádat”. Bármilyen különösen hangzik is ez utóbbi mondat, szövegmódosítás helyett arra kell gondolnunk, hogy idiomatikus kifejezéssel van dolgunk, amelynek körülbelül ez az értelme: „megkopasztanak, kirabolnak”, Nóf = Memphis, Észak-Egyiptom fővárosa, amely Kairótól délre feküdt, Tahpanhész (így olvasandó a név a qerével, a ketíb elírás) erődítmény volt Egyiptom északkeleti határán. Nehéz eldönteni, hogy a próféta korának valamely már megtörtént eseményére utal-e a 16. verssel, vagy jövendöl. Az előbbi esetben a megiddói ütközetet (Kr. e. 609) követő egyiptomi büntető akciókra gondolhatunk. 2Kir 23:29–35-ből tudjuk, hogy a megiddói csata után Nekó fáraó súlyos hadisarcot vetett ki Júdára és szoros politikai ellenőrzése alá vonta azt. De jövendölésként is értelmezhető a 16. vers. Akkor a reménységét Egyiptomba vető Jójákim királynak szánt figyelmeztetés lehetett. A fenti vers egyik esetben sem származhat Jeremiás működésének korai időszakából, annak ellenére, hogy a 2–6. fejezetben találjuk. Amint a 18. versből látjuk, Jeremiás nyomatékosan óvott attól, hogy a választott nép valamelyik nagyhatalomba vesse bizalmát Isten helyett. A „vizet inni” kifejezés jelentése: „erőt meríteni”.

Jer. 2,20–28. Izráel engedetlenségének szemléltetése képekben.

A 20. versben a sábartí, illetve nittaqtí igéket a Károli-fordítás tévesen egyes szám első személyű perfektumi formáknak értelmezi és Jahve szabadító tettére vonatkoztatja: „összetörtem igádat”, „letéptem köteleidet”. Valójában azonban a fenti igealakok egyes szám második személyű nőnemű perfectumi formák, a régi –ti végződéssel. A helyes fordítás tehát: „régóta széttörted igádat és eltépted köteleidet”. Ez illik bele az összefüggésbe és a LXX így is fordítja a mondatot. Izráel Isten elleni lázadására vonatkozik a kép: a Jahvéhoz fűző kötelékek elszaggatásáról van szó. Jeremiás ebben a perikópában számunkra sokszor meghökkentő képekben ecseteli nemzedékének az elvakult szenvedélyét, amellyel a baálok kultuszának hódol. Nemcsak „szőlőtő fattyú hajtásának” nevezi a választott nép korában élő nemzedékét, hanem érzékiségében ide-oda futkosó kanca-tevének (23. v.), önmagán uralkodni nem tudó, mindig más férfi után futó szajhának is (25. v.). A 23. versből arra következtethetünk, hogy Jeremiás hallgatói visszautasították a Jahve iránti hűtlenség vádját. Úgy gondolták, hogy a baál-kultuszból átvett elemekkel szolgálhatják Jahvét. Az „utad a völgyben” kifejezés vagy a kultikus prostitúcióra, vagy még inkább a Hinnom völgyében bemutatott gyermek-áldozatokra utal (vö. Jer 7:31; 19:5). Jahvét nem lehet így tisztelni – mondja Jeremiás. S határozza meg, mi az előtte kedves istentisztelet – hirdették az ótestamentumi próféták (Mik 6:8).

Komoly figyelmeztetés hangzik a 27b–28 versből: nem elég csak a nyomorúság idején keresni Istent: „Kelj fel, szabadíts meg minket!” Ő azt akarja, hogy népe állandóan neki szolgáljon, parancsa szerint éljen. Nem biztos, hogy az engedetlenné vált nemzedék a szükség idején megtalálja a megbánás és megbocsátás helyét. Lehet, hogy ezt a kemény ítéletet kell meghallania: keresd a szabadítást isteneidnél!

Jer. 2,29–37. Isten ítéletének fel nem ismerése.

Szorosan kapcsolódik ez a perikópa az előzőhöz. A kérdések és vádak zuhatagával igyekszik a próféta kimutatni, hogy nem Isten, hanem a nép szövetségszegése az oka minden nyomorúságnak. A szövetséges viszony nem funkcionál. A nép ezért Jahvét okolja. Ő azonban visszafordítja a vádat: ne velem pereljetek, ti lettetek hűtlenekké hozzám. Isten, mint a szövetség őre megpróbálta a népet fenyítéssel a helyes útra téríteni, de „a fenyítés nem fogott rajtok”. Nem tértek vissza Jahvéhoz, mintha tőle nem kaphatnának valóságos segítséget (31. v.). Az Istenről való elfelejtkezés legnyilvánvalóbbá az Ő parancsolatainak a figyelmen kívül hagyásában, a szociális bűnökben, ártatlan vér ontásában vált. Ex 22:1 (magyar fordításban 22:2) rendelkezése szerint ha a betörőt rajtakapják és megütik, hogy meghal, nincs vérbűn miatta. Jeremiásnak azonban azt kell látnia, hogy ártatlan embereket ölnek meg. (A 34. vers szövege romlott. A kí ’al kól-’élläh félsor, amit a Károli-Biblia „hanem mindamazokért”-tal fordít, inkább tekinthető bevezetésnek a 35. vershez, de valami a másolások során kimaradt belőle és így nem illik az összefüggésbe.) A 35. vers valószínűleg Manassé vallási szinkretizmus által jellemzett (vö. 2Kir 21), de hosszú (55 éves) és viszonylag békés uralkodására utal. Jeremiás kortársai isteni jóváhagyásra következtettek abból, hogy Manassé idejében az országot nem érte ellenséges támadás. Nem tudták elfogadni azt a történelem-értelmezést, amely szerint a Manassé alatt elkövetett, s akkor látszólag büntetés nélkül maradt bűnök vezettek Júda végső pusztulásához (vö. 2Kir 23:26). A Gedáliás meggyilkolása után Egyiptomba menekült zsidók leplezetlenül ki is mondják ezt: „akkor beteltünk kenyérrel, és jó dolgunk volt, és semmi rosszat nem láttunk” (Jer 44:17–18).

A 36–37. versek feltételezik Asszíria bukását. Jeremiás figyelmeztet Jójákim Egyiptomra építő politikájának a veszélyeire. A döntő pillanatban Egyiptom nem lesz képes megoltalmazni Júdát, amely az elcsábított és cserbenhagyott nő mozdulatával fejezi ki kétségbeesését (vö. 2Sám 13:19).

Jer. III. RÉSZ

Míg a 2. részben található próféciák a Jahve iránti hűtlenség miatt feddik a népet, addig a 3:1–4:4-ben összegyűjtött próféciák újra meg újra visszatérő alapgondolata a megtérésre való felhívás. A súb ige alakjai 18-szor fordulnak elő ebben a szakaszban. Jeremiás több jelentésárnyalatban használja ezt a szót: „visszatérni”, „megtérni” értelemben, a népnek az Úrhoz való belső érzület szerinti visszatérésének érzékeltetésére és magának Jahvénak a néphez való kegyelmes odafordulására.

Jer. 3,1–5. A Jahvéhoz való visszatérés lehetősége jogilag.

Ez a perikópa jogi szempontból világítja meg a nép Jahvéhoz való visszatérésének a lehetőségét. Az ószövetségi házasságjog vonatkozó rendelkezése szerint (Deut 24:1–4) az elvált és újra férjhez ment asszony második férje halála után nem térhet vissza első férjéhez (az 1b-ben a hajjásúb ’élähá helyett a LXX-val hattásúb ’éláv = „vajon visszatérhet-e – ti. az asszony – őhozzá?”). A választott nép helyzete azonban – mondja a próféta – még ennél is súlyosabb, hiszen nem törvényes elválásról van szó, hanem többrendbeli házasságtörésről. Az idegen istenek kultuszában való részvételt Jeremiás Hóseáshoz hasonlóan (Hós 4:13kk.) gyakran nevezi házasságtörésnek. Jog szerint a népnek nincs lehetősége arra, hogy visszatérjen „első férjéhez”, Jahvéhoz. Egyáltalán nem magától értetődő tehát, hanem Isten megmagyarázhatatlan kegyelmének a munkája az, ha a megtérésre való felhívás mégis hangzik, sőt Isten fenyítéssel is (a korai és késői eső megvonásával) emlékezteti a népet a hűtlenségre és sürgeti a visszatérésre. A megtérés nem állhat csupán bűnbánó szavak mondásában és fogadkozásban: „Atyám, ifjúkori barátom vagy Te”. Hiábavaló, sőt veszedelmes az Isten megbocsátásáról szóló önmagában helyes theológiai tétel hangoztatása is (5. v.), ha a szavakat nem követik a tettek. Ahhoz, hogy a bűnbánó imádság meghallgatásra találjon és megújulás fakadjon a nyomában, a korábbi gonosz cselekedeteknek az elhagyására és az Isten parancsainak való tényleges engedelmességre van szükség.

Jer. 3,6–10. Az intő példa semmibevevése.

Jeremiás megszemélyesíti Júdát és Izráelt, úgy beszél róluk, mint két nőtestvérről (vö. Ez 23 és 16). Szimbolikus neveket ad nekik, amelyekkel magatartásukat jellemzi. Izráelt (Istentől) „elfordulónak”, „apostatának” (mesúbáh), Júdát pedig „hűtlenül cselekvőnek” (bógédáh) nevezi. Júda bűnét az súlyosbítja, hogy nem tanult nénje példájából, aki paráznaságáért elbocsátó levelet kapott Jahvétól (utalás Samáriának és vele Izrael országának Kr. e. 722-ben bekövetkezett pusztulására). A 10. vers szerint Izráel sorsának intő példájára Júda csak látszat-megtéréssel (besäqär) reagált. Valószínű, hogy Jeremiás e megállapításánál az Ezékiás korában végrehajtott reformáció (2Kir 18; 2Krón 29) elégtelenségére gondol. Nem a jósiási reformációt marasztalja el. De az is elképzelhető, hogy a 3:3-ban említett szárazság kapcsán tartott bűnbánati istentisztelet külsőségekben való megrekedését veti itt kortársai szemére.

Jer. 3,11–15. Ígéret Izráelnek.

Meglepő, hogy Jeremiás, aki az északi országrész bukása után (722) csaknem egy teljes évszázaddal (627) kezdte el prófétai működését, milyen eleven érdeklődést tanúsít Izráel sorsa iránt. Ez csak részben magyarázható azzal, hogy szülőfaluja, Anatót, Benjamin területén, közel az izráeli határhoz feküdt. A 3:6 szerint Jeremiás ezeket a próféciákat még Jósiás uralkodása idején mondta. A 2Kir 23:15kk. beszámol arról, hogy Jósiás reformációs tevékenységét kiterjesztette az északi országrész területére is. Bizonyára ezek az események fordították a próféta tekintetét is Izráel felé. A rajta beteljesedett ítéletet éppen úgy nem tudta végérvényesnek látni, mint Pál apostol (Róm 9–11) a zsidó nép elvettetését.

Izráel – hirdeti Jeremiás – amennyiben igazságosnak fogadja el Isten rajta végbement ítéletét, igazabb, mint Júda, amely bűntelennek tartja magát (Jer 2:23.35). Hasonló értelemben mondja az Újtestamentumban Jézus igazabbnak a bűnét megvalló vámszedőt a kegyes farizeusnál. Isten megfoghatatlan kegyelméről tesz e versekben bizonyságot Jeremiás: az elválólevél ellenére Isten kész visszafogadni az elpártolt Izráelt, mert Ő hű marad önmagához, és ezért a szövetséghez. Ez a megmagyarázhatatlan kegyelem teszi lehetővé a visszatérést, a megtérést Izráel számára. Az új középpont Izráel számára is Jeruzsálem lesz (14. v.) és közös pásztort (királyt) ad Isten Júdának és Izráelnek. Hasonló ígéretet olvasunk Hós 1:11-ben, (TM Hós 2:2), majd Ez 37:15kk.-ben.

Jer. 3,16–18. Jeruzsálem – az Úr királyi széke.

E versek – mivel a szentek szentjében őrzött láda, s így a jeruzsálemi templom pusztulását (16. v.), továbbá Júda fogságra jutását (18. v.) feltételezik, Jeremiás működésének legutolsó éveiből származhatnak. A szövetségláda sorsáról az Ószövetségből nem tudunk közvetlen adatokat attól kezdve, hogy Salamon templomában elhelyezték (1Kir 8:6). Valószínűleg Jeruzsálem bevételekor (587) veszett nyoma. A fogságból visszahozott kultusztárgyak között nem szerepel és 2Makk 2:4–6 tanúsága szerint a fogság utáni templomban már nem volt található.

Míg korábban a szövetségládát tekintették Jahve trónusának, addig az ítélet végbemenetele után felépülő új Sionban maga Jeruzsálem veszi át Isten királyi székének funkcióját. Isten az Ő jelenlétének ígéretét nem köti a jövőben kultikus szimbólumhoz. (János az új Jeruzsálemben templomot sem lát. Jel 21:22.) „Az Úr nevéért” zarándokolnak a népek Jeruzsálembe, hogy aztán az ő útmutatása szerint éljenek (vö. Ézs 2:2–4).

Jer. 3,19–25. Istenben van Izráel megmaradása.

Isten ajándékai kiáradásának akadálya a nép engedetlensége és hűtlensége. Jahve kész arra, hogy a nőnemű lényként megszólított népet a fiakat megillető kiváltságban (Num 27:1–11) részesítse, de viszonzásul elvárja a hozzá való hűséget. A töredelmes bűnvallásra (21. v.) azonnal kegyelmes biztatással válaszol: „meggyógyítom a ti elpártolásotokat”. A 2:31-gyel ellentétben („szabadok vagyunk, nem megyünk többé hozzád!”), a nép készségét fejezi ki a visszatérésre és vallást tesz Jahvéról: Íme, mi hozzád járulunk, mert te vagy az Úr, a mi Istenünk! Elismeri, hogy a gyermekáldozatot is követelő kanaánita termékenységi kultuszokban való részvétel nem gyarapodására, hanem vesztére szolgált. A töredelmes bűnbánathoz az is hozzátartozik, hogy Jeremiás kortársai nem hárítják a felelősséget csak az előző nemzedékekre, hanem megvallják saját bűnüket: „vétkeztünk az Úr ellen…, mi és a mi atyáink…” Az atyák bűnéért egy-egy nemzedék csak annyiban felelős, amennyiben folytatja azt (vö. Ez 18).

Figyelemre méltó az a hangulatbeli különbség, amely egyfelől a 3:1–5; másfelől a 3:21kk. között érezhető. Az utóbbi versekben az őszinte, töredelmes bűnbánat hangja szólal meg és nem lehetetlen, hogy ez a jósiási reform megindulásával függ össze. A Királyok könyvéből (2Kir 22 és 23) tudjuk, hogy a törvénykönyv megtalálása nyomán bűnbánat fakadt és őszinte készség mutatkozott a gyökeres változásra.

Jer. IV. RÉSZ

Jer. 4,1–4. Felhívás szív szerinti megtérésre.

Jeremiásnak ez az intése minden valószínűség szerint a jósiási reform kezdetének idejéből való. Látva, hogy a nép eljutott bűnei felismerésére, igazi, mélyreható, külsőségekben meg nem rekedő megtérésre buzdítja kortársait. Az út nyitva áll, mert Isten kész megbocsátani a hozzá visszatérő népnek, de a múlttal való gyökeres szakításra van szükség. „Ne vessetek a tövisek közé” – mondja a próféta. A parlagon hagyott szántóföldet sűrű gaz veri fel, s aki termést remélve akar vetni, annak először el kell távolítania a gazt, fel kell törnie az ugart. Manassé és Ámon korának szinkretizmusa a gazos szántóföldhöz tette hasonlóvá Júdát. Az új kezdéshez mindenekelőtt a siqqúcím (= „utálatosságok”), a pogány istenek szobrainak és kultuszi tárgyainak a Jahve templomából történő eltávolítására van szükség (vö. 2Kir 23:4–14). Jeremiás működése kezdetén a baál-kultuszban látta népe fő bűnét, ezért sürgeti, hogy a megtérést e kultuszok tárgyainak az eltávolításával kezdjék. Jahve kizárólagos tiszteletet igényel a maga számára. Nem elég azonban csak külsőleg eleget tenni a Jahve tiszteletével kapcsolatos szertartásoknak. Jósiás korában, a reform hatására bizonyára sokan vetették alá magukat a körülmetélkedésnek. Örvendetes volt ez, hiszen a Jahve-hithez való visszatérés mutatkozott meg benne. Jeremiás azonban óvja kortársait, nehogy a szertartás külső végrehajtásával elintézettnek vegyék a dolgot. A szívüket (a szív az ÓSZ-ben a gondolatok helye) kell körülmetélni, vagyis gondolkodásukat és az abból következő magatartásukat kell megváltoztatni. Ugyanezt a gondolatot megtaláljuk Deut 10:16-ban és 30:6-ban. Az ószövetségi írásmagyarázók többsége a Deut bizonyos részeivel azonosítja a Jósiás korában megtalált törvénykönyvet.

Jer. 4,5–31. Prófétai látomás a fenyegető ítéletről.

Jeremiás már az elhíváskor kapott második látomásból (1:13kk.) tudomást szerzett Istennek arról a szándékáról, hogy az északi népekkel hajtatja végre ítéletét az engedetlenné vált Júda felett. Erről az északról fenyegető ellenségről beszél ez a perikópa megkapó, költői formába öltöztetett jövendölésben. Nem nevezi néven az ellenséget, de olyan eleven színekkel festi a támadást és következményeit, hogy az írásmagyarázók közül sokan úgy vélik: valamely korabeli eseményt (szkíták rohamát) ír le költői erővel Jeremiás ebben a szakaszban. Nem lehet azonban kétségünk afelől, hogy amikor a próféta először elmondta e látomásokat, az jövendölés volt. Csak természetes, hogy amikor Kr. e. 604-ben (Jer 36:1kk.) újra lediktálta ezeket az igéket Báruknak és felolvastatta a népnek, akkor mindezt az újbabiloni birodalomra vonatkoztatták, amelynek királya Nebukadneccar volt.

Jer 4:5–31 több kisebb jelenettel érzékelteti mesterien a küszöbönálló háborús eseményeket. Az egyes részletek mozaikszerűen illeszkednek egymáshoz és egységes képet nyújtanak. Az összeállítás még a fokozás költői eszközét is igénybe veszi: az 5. versben a háború híréről hallunk, a 15. versben már azt jelentik, hogy az ellenséges hadsereg elérte Dánt, majd pedig Efraim hegyén, Jeruzsálem közvetlen közelében pusztít. Egymás után foglalja el Júda városait (28. v.), míg végül csak Jeruzsálem marad hátra (31. v.), és onnan is a város elestét elkerülhetetlennek látók halálkiáltása hangzik.

5–8. Riadó. A riadó kihirdetésére Jahve adja a parancsot (6b). Figyelmeztetni akarja Júdát a veszedelem közeledtére, hogy megtehesse a szükséges intézkedéseket. A vezetők azonban csak egy irányban vonnak le következtetéseket: elrendelik a lakosság betelepítését a kerítetlen falvakból a megerősített városokba, így elsőrenden Jeruzsálembe. De azt nem látják, hogy az események mögött Isten van és vele is rendezni kellene dolgaikat. Erre hívja fel a próféta a figyelmet a 8. versben.

9–12. A vezetők tanácstalansága. Az ítélet részben abban áll, hogy a vezetésre rendeltek (király, főemberek, papok és próféták) nem tudják betölteni hivatásukat. A 10. vers azzal számol, hogy a békességet hirdető prófétákon keresztül maga Isten szólott, ezért mondja: bizony megcsaltad ezt a népet… ezt mondván: „békességetek lesz!” Jeremiás a Hananiással való szembekerülésekor is mindaddig ezt tételezi fel, míg Jahve kijelentése az ellenkezőről meg nem győzi (Jer 28). A 11–12. versekben említett szél, felleg és vihar az ítéletre jövő Jahve epifániájának kísérői (vö. 1Kir 19:11; Zsolt 18:11.16; Zsolt 50:3).

13–18. Közeledik az ellenség. Az ellenség felvonulásának impresszív ecsetelése után Jeremiás még egyszer rámutat: még mindig lehetséges a szabadulás, hiszen Jahve irányítja a népek és Júda sorsát. Ha Júda valóban megtisztítja magát gonosz cselekedeteitől, van mód a menekvésre. A 15. és következő versek aztán már az ellenség közeledését jelzik. Dántól, Izráel északi határától tovább halad dél felé, Efraim hegyére, Jeruzsálem közvetlen közelébe, majd sorra elfoglalja Júda városait és végül körülzárja Jeruzsálemet. Jeremiás mindezt meglepően valósághűen írja le. Palesztina valamennyi meghódítójának (Szanhérib, Nebukadneccar, Vespasianus-Titus) lényegében ugyanaz volt a taktikája: előbb elfoglalni a kisebb városokat, elpusztítani a vidéket és azután a főváros, Jeruzsálem ellen fordulni. Jeremiás valószínűleg a Szanhérib 701-es hadjárata emlékei nyomán rajzolta meg olyan eleven színekkel az ellenséges hadsereg várható eljárását.

19–22. A próféta kesergése. A próféta, akinek az ítélet meghirdetésének súlyos feladata jutott osztályrészül, maga szenved a legjobban. Bármennyire is látja nemzedékének a bűnét, elválaszthatatlanul egynek tudja magát népével („én sátraim, kárpitjaim”). Nem áll az eseményeken sem kívül, sem felül. A nép bűnei és a reá váró ítélet feletti személyes megrendülés mozzanata Ámósnál és Ésaiásnál is fel-felvillan, Hóseásnál (házassága révén) és Ezékielnél még erősebben jelentkezik, de a legvilágosabban Jeremiásnál figyelhető meg. Ebben a vonatkozásban Ő emlékeztet legjobban Jézus Krisztusra, aki sír a népére váró elkerülhetetlen ítélet miatt (Lk 19:41kk.).

23–29. Gyászol a természet is. E perikópában eleven színekkel rajzolja meg Jeremiás az ellenség miatt elnéptelenedett vidék csüggesztő képét. Még a madarak is mind elmenekültek! Az egész természet belevonatik az ítéletbe, amely szinte kozmikus méreteket ölt: a hegyek reszketnek, a halmok ingadoznak (24. v.). Isten cselekvésére az egész teremtett világ reagál (Mt 27:51kk.).

30–31. Szeretőid életedre törnek! Júda városai egymás után vétetnek be és pusztíttatnak el, már csak Jeruzsálem áll. Vajon mit csinál ilyen válságos körülmények között a Jahvéhoz hűtlen város? Talán bűnbánatot tart és Istentől kér oltalmat, mint a Szanhérib támadása idején? Nem! Prostituált nő módjára kicsinosítja magát, hogy tessék a hódítóknak. De kétségbeesve kell majd észrevennie, hogy súlyosan tévedett: szeretői, akiknek kegyeit korábban politikai ügyeskedéssel kereste (2:18), ez alkalommal megvetik szépségét, s életére törnek.

A Júdára váró biztos pusztulás látomását páratlan élességgel átélő Jeremiást közben állandóan ez a kérdés gyötri: miért kell mindennek így történnie? S ismételten csak egy feleletet tud rá adni: Júda bűnéért (4:18.22).

Jer. V. RÉSZ

Jer. 5,1–6. A vizsgálat és annak eredménye.

Isten és a próféta közötti párbeszédről számol be ez a néhány vers. Jeremiást népe bűnének láttán az a gondolat foglalkoztatja: vajon meddig megy el Isten a megbocsátásban? Erre válasz az a parancs, amelyet Isten ad: ki kell deríteni, vajon van-e egyetlen ember is Jeruzsálemben, aki hűséges Jahve szövetségéhez és ebben az esetben megbocsát az egész városnak. Az Isten megbocsátó szeretetéről szóló kijelentés (Ex 34:6–7) tehát továbbra is érvényes. Sőt, Jahve a megbocsátásra való készségben messzebb megy, mint Sodoma esetében (Gen 18:22–33). De a vizsgálat során az derül ki, hogy még azok sem hűségesek Isten parancsolataihoz (Deut 5:20), akik az esküvésnél az Ő nevét használják. A Jahve neve említése az eskü-formulában hitvallás volt az Ő létéről és hatalmáról (Deut 10:20). Semmit nem ér azonban a szájjal való bizonyságtétel, ha a tettek másról beszélnek. Isten szemei a hűségre néznek!

A 3b–5. versekben a próféta tesz jelentést annak a vizsgálódásnak az eredményéről, amit Ő maga folytatott le. Az alsóbb társadalmi réteg iránti megértő sajnálkozással („bizony szerencsétlenek ezek”) állapítja meg a köznép körében lefolytatott vizsgálat negatív eredményét. Ezek számára talál mentséget: a művelődés lehetőségének hiánya, a mindennapos kemény küzdelem a megélhetésért akadály az Isten törvényének, akaratának a megismerésében és teljesítésében. Azt kell azonban tapasztalnia, hogy a nép szellemi és politikai vezetésére hivatott főemberekben sincs meg az Isten ismerete. Az idegen istenek kultuszának hódoló Manassé hosszú uralkodása alatt feledésbe merült Jahve kijelentett akaratának az ismerete. Ezért tesz olyan mély benyomást Jósiás királyra a megtalált törvénykönyv tartalma (2Kir 22:11–13).

Így állván a dolgok, elkerülhetetlenül eljön az ítélet Júdára (6. v.). A vadállatok ellenségessége az ember iránt Isten büntetése, viszont megfordítva: a Messiás király uralkodását a vadállatok és az ember közötti béke és harmónia jellemzi (Ézs 11:6–8).

Jer. 5,7–11. Miért bocsátanék meg néked?

A Deuteronomium újra meg újra szívére helyezi a népnek: „Ha azért eszel majd és megelégszel, dicsérjed az Urat a te Istenedet azért a jó földért, amelyet néked adott” (Deut 8:10), „Féljed az Urat, a te Istenedet, őnéki szolgálj, és az ő nevére esküdjél”. Jeremiásnak most azt kell látnia, hogy Júda népe megszegte Isten parancsolatait: más istenekre esküdtek, tolongtak a parázna házába (e kifejezés a kanaánita kultusz érzékies jellegére utal) – „noha jól tartottam őket”. A vallási eltévelyedés mellett az erkölcstelenséget veti a próféta e perikópában kortársai szemére, ami szintén a szövetség törvényének az áthágása (Deut 5:21). A szövetségszegést Jahve nem hagyhatja büntetés nélkül (Deut 28:15kk.).

Jer. 5,12–17. Istennek és az küldötteinek a megtagadása.

Jeremiás kortársai nem elméletileg tagadták Isten létét, hanem az események menetébe való beavatkozását vonták kétségbe. Sofóniás, aki kb. egy évtizeddel működött Jeremiás előtt, hasonló vélekedést hallott kortársaitól: „sem jót, sem rosszat nem cselekszik az Úr”. Jeremiás hallgatói kereken elutasították az ítéletről szóló üzenetet: „nem jöhet ránk veszedelem”. Megerősítették őket ebben azok a próféták, akik feltétel nélkül hirdették Isten kegyelmes szándékát (4:10). Jeremiást ez elbizonytalanította küldetésében: vajon tényleg ő érti-e jól Isten akaratát, vagy a sálóm-próféták? Jahve azonban megerősíti őt küldetésében: „Íme tűzzé teszem az én igémet a te szádban”. Továbbra is az érvényes, amit elhívásakor adott tudtára Isten (1:13kk.): „messzünnen való nemzetet hozok reátok…, amelynek nyelvét nem tudod”. Többször visszatérő gondolat az Ószövetségben, hogy Isten olyan néppel hajtatja végre az ítéletet, amelynek nyelvét az izráeliták nem értik és annál súlyosabban szenvednek tőle (Deut 28:49kk.; Ézs 28:11).

Jer. 5,18–19. Isten ítélete kegyelmes.

Ez a két vers formailag (próza) és tartalmilag is elüt környezetétől. Feltételezi az ítélet megtörténtét. Ezért némelyek úgy vélik, hogy nem származhat Jeremiástól, hanem a fogság idejéből való. Valójában azonban nem tartalmaznak olyan gondolatot, ami Jeremiástól idegen lett volna. Ő mindig számol azzal, hogy Isten nem pusztítja el teljesen, maradék nélkül hűtlenné vált népét (3:14; 4:27; 5:10). A népre váró büntetésben van bizonyos irónia: eddig a Jahvétól kapott földön idegen isteneket szolgáltak: e lehetőségtől a jövőben sem lesznek megfosztva, csakhogy ezután idegen földön lesznek kénytelenek ezt tenni.

Jer. 5,20–25. A mindenható Isten elleni lázadás esztelenség.

Az e szakaszban található igék valószínűleg egy szárazság idején hangzottak el (vö. 14:1kk.). Jeremiás rámutat a természeti csapás és a nép bűne közötti összefüggésre. Júda lakói nem féltek a mindenható Isten ellen lázadni, aki az egész teremtett mindenség Ura, s a föld áldásaival halmozza el a szövetséghez hű népet, de természeti csapásokkal fenyíti az engedetlenséget (Deut 28:3–12; illetve Deut 28:16kk.)

Jer. 5,26–28. Az elnyomás bűn Isten ellen.

Jeremiás ítéletet hirdet azok ellen, akik különféle mesterkedésekkel jogtalan előnyökre tesznek szert, s a gyengék, védtelenek, mindenekelőtt az özvegyek és árvák rovására meggazdagodnak. Ezzel a magatartásukkal nemcsak az emberi együttélést rontják meg, hanem vétkeznek Isten szövetségi rendje ellen is, ezért nem maradhat el az ítélet.

Jer. 5,30–31. A vallási vezetők bűne.

A legnagyobb veszedelmet Isten népére nézve az jelenti, ha a vallási vezetők, akikre a hívők lelki irányítása van bízva, hűtlen szolgákká válnak, s ahelyett, hogy Isten akaratát keresnék és hirdetnék, érdekből a közhangulat kiszolgálóivá válnak. A 31a fordítása: „A próféták hazugul prófétálnak és a papok az ő útmutatásuk szerint uralkodnak.” Az ‘al-jedéhäm kifejezés értelme Jer 33:13; 1Krón 25:2–3.6 szerint „irányítása alatt”. Úgy látszik, hogy a próféták felette állnak a papoknak, holott Jer 29:26-ból inkább ennek az ellenkezőjére következtethetünk: a próféták felügyelője egy pap. 2Kir 22:14kk.-ből azonban láthatjuk, hogy bizonyos kritikus helyzetekben mennyire a prófétától várták az eligazító szót. A papok Isten aktuális szándékának, cselekvése irányának az ismeretében tudták csak a tanítás feladatát ellátni.