Zsolt. LXXXI. ZSOLTÁR

Ez a zsoltár három részből áll. A 2–6a. vers himnusz, a 6b–11. vers prófétai feddés és intés, a 12–17. vers történelmi jellegű. Hasonló felépítésű a 95. zsoltár is. Műfaj szempontjából ún. liturgiáról beszélhetünk. A zsoltár keletkezése mögött az állhat, hogy a próféták gyakran egy-egy ünnepi istentiszteleten léptek fel, és hirdettek ítéletet népük bűnei miatt (Ézs 1:10kk.; 28:7kk.; Jer 7:1kk.; Ám 5:21kk.). A zsoltár Izráel egész múltját bűnös hálátlanságnak ábrázolja, és arra inti a gyülekezetet, hogy végre vegye komolyan Isten parancsolatait. A nagy ünnepeken kihirdették az Úr parancsolatait (Deut 11:29; 27:9kk.; 31:10kk.). Ha ezeket megtartja a nép, akkor áldást remélhet. Ez a deuteronomiumi történetszemléletnek felel meg. Ez határozza meg a zsoltár keletkezési idejét. Későbbi hagyomány szerint, melyet az ólatin és az arám fordítás őrzött meg, ez a zsoltár csütörtöki napra való.

Zsolt. 81,1. vers. - Ld. a bevezetés 5., 23., 4b. és 7. pontja alatt

Zsolt. 81,2–6a. Vers. - A 2–4. versben levő imperativusok a himnuszok stílusában szólítják fel a gyülekezetet Isten magasztalására. A 2. vers Isten „oltalmunknak” (azonos alakja van az „erősség” szónak) és „Jákób Istenének” mondja (ld. 2Sám 23:1; Zsolt 46:8; 146:5; Ézs 2:3). Az istentiszteletet templomi zene kíséri. Lant és lyra mellett még a dobok is megszólalnak; az utóbbiak inkább a templom udvarán, szabadban (körtáncban; Zsolt 149:3; 150:4). A kosszarvból készült kürtök a nagy őszi ünnepen, a lombsátrak ünnepén szólaltak meg (Lev 23:24; Num 10:10). Ez az az ünnep, amely újholdkor, a Hold-hónap első napján kezdődött (Lev 23:24; Num 29:1.6), és két hét múlva, holdtöltekor végződött (Num 29:12). A himnikus bevezetés után a főrészt „mert” vezeti be (5. vers). Ez nevezi meg az istendicséret okát. Az ok itt egyszerűen az, hogy az ünnepet maga az Úr rendelte el népének (Ex 23:14kk.; 34:18–22; Num 28–29. rész). A 6. vers az egyiptomi szabadításra hivatkozik. A héber szöveg szerint az Úr Egyiptom „ellen” vonult. Gondolhatunk itt Ex 11:4kk.-re, az elsőszülöttek megölésére. A LXX Ex 20:2 mintájára „Egyiptom földjéről”-t fordít. Az exodusban részt vett törzseknek („Józsefnek”) a kivonulás után adott intelmeket az Úr (Ex 15:25b). Ezeket később elhanyagolta a nép (2Kir 23:22; Neh 8:17).

Zsolt. 81,6b–11. Vers. - A 6b. versben egyes szám 1. személyben a (kultusz)próféta szólal meg, aki kijelentést kapott az Úrtól. Az Úr szava az, amit „nem ismert”, mint pl. Sámuel (1Sám 3:7). Idetartozik a 11. vers vége: az Úr a próféta szájába adta Igéjét (Deut 18:18; 2Sám 23:2; Ézs 51:16; 59:21; Jer 1:9; 15:16; Ez 2:8–3:3).

Az isteni kijelentés az egyiptomi szabadításról szól. Isten volt az, aki megszabadította népét a nehéz rabszolga-munkától: a kosártól, amelyben az agyagot és a kész téglát hordták. A 7. vers végét (kezei „elvonultak = megszabadultak a kosártól) a LXX így fordítja: kezeit a kosártól, (mellyel) dolgoztak (’br-’bd). De nemcsak szabadságot adott az Úr, hanem ennél többet is: meghallgatta népe imádságát (Ex 3:7–9; 14:10; Deut 26:7). Válaszolt „a mennydörgés rejtekéből”, a viharfelhőből (Ex 20:18–21; Zsolt 18:14; 77:19; 104:7). A 8. vers vége szerint az Úr tette próbára népét Meribá vizeinél. A tradíció arról ad hírt, hogy a nép kísértette Istent (Ex 17:1–7; Num 20:1–13; Zsolt 95:9). Nincs jogunk szövegkorrekcióra („megkísértettek engem”). Inkább arra kell gondolnunk, hogy a tradíciónak másik ága is van, és ez Isten oldaláról mutatja be a történetet. Isten próbára tette népét: tud-e bízni Benne? (Ex 15:25; Deut 33:8). De a nép nem állta ki a próbát, hanem „kísértette” Istent. A „Halld meg, népem!” vagy „Halld meg, Izráel!” felszólítás a Deuteronomium stílusát tükrözi (Deut 4:1; 5:1; 6:4; 9:1; ld. még Zsolt 50:7; ahol még az „intelek” szó is megtalálható). A 10–11. versben az első parancsolat hangzik el (Ex 20:3; Deut 5:6k.), és a Tízparancsolat ún. bemutatkozási formulája is: „Én vagyok az Úr, a te Istened.” A szabadító Isten nem tűr meg maga mellett idegen isteneket (Gen 35:4; Józs 24:21.23), népe csak Őt imádhatja. Az istentisztelet kizárólagosságának igénye egyedülálló volt az ókori Keleten.

Zsolt. 81,12–17. vers. - Ezek a versek Izráel történelmére tekintenek vissza. Ezért egyes írásmagyarázók a 81. zsoltárt az ún. történelmi zsoltárok közé sorolják. Azonban a zsoltárnak csak az utolsó harmada történelmi jellegű; az első harmadrész himnikus, a második harmadrész pedig prófétai. Elég tehát, ha liturgiának tartjuk a zsoltárt. Az utolsó versekben ugyanolyan történelemszemlélet látható, mint a Királyok könyveiben: Izráel múltja tele van bűnnel. Ez a nép nem „akart” engedelmeskedni az Úrnak (12. vers; vö. Ézs 28:12; 30:9.15; 42:24; Ez 3:7; 20:8). Az engedetlenséget Isten megkeményedéssel büntette: átengedte őket saját rossz terveiknek (Ézs 6:8–10; Róm 1:26). Emiatt igen nehéz helyzetbe kerültek: mindenfelől ellenséges népek veszik körül őket. A zsoltár feltételes üdvígérettel zárul: ha a nép végre engedelmesen elkezdene Isten útján járni, Isten térdre kényszerítené népe gyűlölőit (Lev 26:3–13; Deut 28:1–14). Azok megadnák magukat és hízelegnének (Zsolt 18:45; 66:3), és „idejük”, ti. megítéltetésüknek, nyomorúságuknak az ideje tartós lenne, „örökké” tartana (Ézs 13:22; Jer 27:7; Ez 22:3; 30:3). Isten népe pedig még nagyobb csodákat tapasztalna, mint a pusztai vándorlás idején. A búza „kövérjét” kapná meg (Num 18:12; Deut 32:14; Zsolt 147:14), és az Úr nem is vizet fakasztana a kősziklából, mint Ex 17:6-ban, hanem mézet (Deut 32:13; Jób 29:6; Ézs 48:17–19). A költői túlzások az Úr gondviselésének bőségét fejezik ki. Az étel és ital az Úr ajándéka (Zsolt 104:14kk.).

Zsolt. LXXXII. ZSOLTÁR

A zsoltár műfaja: prófétai ítélethirdetés az idegen istenek ellen. Perbeszédeket a próféták könyveiben is olvashatunk (Ézs 1:18–20; 3:13.15; Jer 2:4–9; Jóel 4:1–8; Mik 6:1–5). Bálványok elleni perbeszédeket írt a babiloni fogság névtelen prófétája, a „második” Ézsaiás (Ézs 41:21–24; 44:6–8; 45:20k.). Ő azonban már az abszolút monoteizmust hirdette, és tagadta az idegen istenek hatalmát, sőt még a létezésüket is. A 82. zsoltár nem tagadja az istenek létezését és hatalmát, de azt hirdeti, hogy visszaéltek hatalmukkal, és ezért felelniük kell az istenek Királya, az Úr előtt. A kánaáni népek szerint Él volt az istenek királya. Ő az „évek atyja” (vö. Dán 7:9), aki trónol az istenek között, és szigorúan, de jóságosan ítéli őket. Baal és Astarte imádatát elutasította Izráel; Él egyes vonásait azonban átruházták az Úrra. Ő az, Aki mennyei lényektől körülvéve trónol (1Kir 22:19kk.; Jób 1:6–12; Zsolt 29:1k.; 103:20; 148:2). Ez az Ő mennyei „tanácsa” (Jób 15:8; Zsolt 89:8; Jer 23:18). Ő nagyobb az isteneknél; nincs Hozzá hasonló (Ex 15:11; Zsolt 86:8; 89:7–9). Ő az, Aki hajdan „megszabta a népek határait az istenek fiainak száma szerint” és magának Izráelt tartotta meg (Deut 32:6k.). Az ókori népek hite szerint minden népnek megvan a maga istene (Bír 11:24; 1Sám 26:19; Dán 10:13.20). Él és az Úr azonosulása Gen 33:20-ban (Él = Izráel Istene) és Józs 22:22-ben (ünnepélyesen kétszer is: Él Elohim Jahve) látható. A 82. zsoltár igen régi. Szövege jó állapotban maradt ránk. Tartalmi szempontból az 58. zsoltárral rokon.

Zsolt. 82,1a. Vers. -Ld. a bevezetés 4b., 2. és 7. pontja alatt.

Zsolt. 82,1b–4. Vers. - A zsoltáríró prófétai látomásban részesült. Látta Istent, amint az istenek között ítéletet tart. Hiszen Ő mindnyájuk felett áll (Zsolt 95:3; 96:4; 103:19; 135:5). Felelősségre vonja őket (Ézs 24:21). Ő maga a vádló, aki megelégelte az istenek bűneit, és megkérdezi: Meddig még?! Ez a kérdés Ex 10:3-ban Istennek a fáraó elleni vádját, Ex 16:28; Num 14:11.27-ben a nép elleni vádját vezeti be. Az istenek elleni vád tartalma a jogtalan ítélkezés és a személyválogatás. Ezeket a törvény szigorúan tiltja (Ex 23:3.6; Lev 19:15; Deut 10:17; Ézs 10:1k.; Mal 3:9). A 3–4. vers parancsot ad a personae miserae, az árvák, szegények és nyomorultak segítésére (Ézs 1:17; Ám 5:15; Mik 6:8; Zak 7:9k.). Ezen a téren a Biblia tanítása megegyezik az ókori keleti vallások tanításaival. Ott is az istenek bírájának számít az istenek királya, és az özvegyek és árvák pártfogójának tartják. A Biblia osztozik az egyetemes kultúra erkölcsi értékeiben (vö. Fil 4:8). Isten népének istentisztelete alkalmával jog és igazság árad a világba (Zsolt 37:28; 50:16kk.; 98:9; 99:4; 103:6kk.). Ő minden nép Ura, és minden néptől megköveteli az igazság közismert törvényeinek megtartását (Ám 1:3–2:3; Róm 2:11–16).

Zsolt. 82,5–7. vers. - Az 5. vers már nem megszólítás, hanem az istenekre vonatkozó megállapítás. Hiányzik belőlük az ismeret és a megértés, maguk is sötétben járnak. Ezért kormányozni sem tudnak jól: ingadoznak a föld alapjai (Zsolt 11:3; 75:4). Ez a kifejezés itt átvitt értelemben áll. A „föld alapjai” tkp. azok az erős oszlopok, amelyek a korong alakúnak elképzelt földet tartják (1Sám 2:8: Zsolt 18:8; 104:5). Ilyen „oszlop” az erkölcs és a jog! Ha ez meginog, a káosz tör be a világba. Isten azt tételezte fel, hogy a „Felséges fiai”, az isteni lények érvényesíteni fogják az igazságot. Ez nem történt meg, és ezért az Úr büntetéssel sújtja őket: meghalnak, mint a közönséges emberek (Gen 2:17; 3:3). A sorok közt az olvasható, hogy a mennyei lények halhatatlanok (Gen 3:22; Ézs 14:15; Dán 4:32). A zsoltár 6. versét Jn 10:34-ben Jézus Krisztus idézi. Ezzel bizonyítja azt, hogy Ő, mint Isten Fia, egy az Atyával (Jn 10:30).

Zsolt. 82,8. vers. - Ez a vers a gyülekezet felelete. A gyülekezet kéri és várja Isten ítéletét, hiszen ez az ítélet igazságot szolgáltat a szegényeknek és alázatosoknak, a gyülekezet tagjainak. Egyúttal hitvallást is tesz arról, hogy az Úr jogosan „örökli”, birtokolja a földet, a nemzeteket. Ő, aki hajdan a nemzeteket az „isteneknek” adta örökségül (Deut 32:6k.), végül érvényesíti saját jogát és igazságát.

Zsolt. LXXXIII. ZSOLTÁR

Ez a zsoltár nemzeti panaszének. Ilyenek még: Zsolt 44; 60; 74; 79–80; 137. A zsoltár keletkezési idejét néhány magyarázó 1Makk 5:1kk. alapján a Makkabeusok korába helyezi. Mások 2Krón 20:1–30 alapján Jósafát király idejére (Kr. e. 872–848), vagy II. Jeroboám király idejére (Kr. e. 786–746) gondolnak; a zsoltár 9. verse ui. Assúrt említi. Azonban nem valószínű, hogy ez az asszír birodalmat jelenti. Különös lenne, hogy az asszír birodalom kilencedik helyen, utolsóként csatlakozott volna a 7–8. versben említett kis népekhez és törzsekhez, hiszen Asszíria maga is könnyen el tudott bánni Izráellel! Helyesebb a Gen 25:3.18-ban említett kis arab törzsre gondolni. A zsoltár a babiloni fogságban keletkezett, amikor valódi háborúról nem lehetett szó. Izráel azonban kérte Istent, hogy büntesse meg az ellenséges népeket (Zsolt 137:7–9).

Zsolt. 83,1. vers. - Ld. a bevezetés 1., 2., 4b. és 7. pontja alatt.

Zsolt. 83,2. vers. - A panaszének bevezetése. Isten megszólítása és segítségül hívása. A vers első felében levő „ne hallgass” (magadnak; ez ún. dativus ethicus) kifejezést a LXX „ki hasonlítható hozzád”-nak fordítja, mert a „hallgatni” és a „hasonlónak lenni” ige héberül azonosan hangzik. De a vers második fele mutatja, hogy a kérés tartalma: ne hallgasson az Úr, hanem szóval is, tettel is feleljen bajban levő népe könyörgésére (Zsolt 28:1; 35:22; 39:13; Ézs 62:6k.).

Zsolt. 83,3–9. vers. - A zsoltár fő részében levő panaszt „mert” kötőszó vezeti be. A zsoltáríró látomásban értesül a népek tervéről. Titkos tanácskozásukon fondorlatos támadást készítenek elő Isten népe ellen, az Ő „kincse” ellen (új fordítású Biblia: „védenceid ellen”; szó szerint: „elrejtetteid ellen”, Ez 7:22). Azonban ez a nép Isten népe (4. vers), az ellenség Isten ellensége, Isten gyűlölői (3. vers). Isten ügyéről van szó! Ezzel a gondolattal a zsoltáríró Istent beavatkozásra akarja indítani: hiszen az ellenség Isten népét akarja kiirtani!

A 6–9. vers kilenc népet említ, amelyek szövetséget kötöttek Izráel ellen. A történelemben nem ismerünk ilyen esetet. Egyiptomi képeken látható a győztes király, akinek a lába előtt térdelnek vagy trónjánál arcra borulnak ellenségei, szám szerint kilencen. A zsoltáríró tehát eszmei számmal dolgozik, összegyűjti Izráel ellenségeinek neveit. Edóm már a honfoglalás idején is ellenséges magatartást tanúsított (Num 20:14–21); Jeruzsálem eleste után (Kr. e. 587) betört Júda területére (Ez 35:1kk.; 36:5; Abd 10–14). Izmáel néhány kisebb törzs ősatyja (Gen 25:12–18). Móáb és a 8. versben említett Ammón Lót fiai (Gen 19:30kk.). Móáb területe Edómtól északra, a Holt-tenger déli részétől keletre fekszik; Ammón Móábtól északkeletre található. A hagriak a Jordántól keletre, Gileád északi részén éltek (1Krón 5:10.19). A törzs tagjai Hágár utódainak tartották magukat (Gen 16). Gebál egyes magyarázók szerint az edómi Petra közelében keresendő. Nem azonos a föníciai Geballal, a későbbi Büblosszal. A szír fordítás a „gebal” szó helyett „gebul”-t olvas: (Ammón) „területe”. (Gebal nélkül éppen kilenc ellenségről van szó.) A málek régi ellenség (Ex 17:8–16). A filiszteusok már a bírák korától kezdve igen erős ellenségnek számítottak. Tírusz híres föníciai város volt, amely szigeten épült. Dávid idejében és Salamon korában baráti kapcsolat volt Tírusz és Izráel között. A 9. versben említett Assúr nem a nagy asszír birodalom, hanem egy alig ismert kis néptörzs Júdától délkeletre (Gen 25:3.18). A kilenc ellenséges nép együttes ereje („karja”, 9. vers) jelentős. A vers vége azt mutatja, hogy a zsoltáríró „Lót fiait”, az ammóni és a móábi népet tartja főellenségnek.

Zsolt. 83,10–13. vers. - A nemzeti panaszéneknek a kérés is fontos alkotórésze. A 10–12. vers a himnuszokhoz hasonlóan sorolja fel Isten nagy tetteit, melyeket népe szabadítására vitt véghez. A midiániták ellen Gedeon harcolt (Bír 6–8. rész; Ézs 9:3). Jábínt Bír 4:2.23k. említi. Az ő hadseregparancsnoka volt Sisera, aki ellen Debóra vezetésével harcoltak az izráeli törzsek (Bír 4:12–5:31). Én-Dórt Józs 17:11 említi Taanakkal és Megiddóval együtt; ez a Sisera ellen vívott harc színhelye volt (Bír 5:19). (Az En-Dór szót egyesek Én-Harod-ra javítják; vö. Bír 7:1.) A 11. vers második fele arra mutat, hogy a győztes harc után sokáig temetetlenül hevertek az elesettek (Zsolt 63:11; 68:24; 79:2k.; Jer 8:2; 9:21). Óréb és Zeéb midiáni vezérek voltak (Bír 7:25), Zebah és Calmunná pedig midiáni királyok (Bír 8:5), akiket megöletett Gedeon. A himnikus felsorolás célja az, hogy Isten most is éppen úgy harcoljon népéért, mint a bírák korában. Nem tűrheti, hogy az ellenség „Isten lakóhelyét” veszi el és teszi tulajdonává.

Zsolt. 83,14–18. vers. - Az itt levő átokmondások megértéséhez tudnunk kell, hogy nemcsak Izráel ellenségeiről van szó a zsoltárban, hanem egyúttal Isten ellenségeiről is (3–4.13. vers). Isten maga az, akit sérelem ért (Zsolt 79:10kk.; 137:6k.). Isten igazságos bíróként jár el, amikor megbünteti ellenségeit. Meggondolandó még, hogy Isten népe nem maga akar bosszút állni, hanem Istenre bízza az ítéletet (Deut 32:35; Zsolt 58:7–10; 69:23–29; Róm 12:19).

Az első kérés az, hogy az ellenség legyen olyan, mint az ördögszekér” és a polyva, amit elfúj a szél (Ézs 17:13; 40:24; 41:2; Jer 13:24). Majd olyan pusztulást kér rájuk a 15. vers, mint a félelmes erdőtűz. A 16. vers már a szélviharról beszél, mely az ítélő Isten megjelenését kíséri (Ézs 28:17; 29:6). A 17. vers első fele az ellenség „orcájának” megszégyenülését kéri. Ebben az értelemben veendő a vers második fele is: keresik az Úr „nevét”, de hiába, mert akkor már késő lesz (Ám 8:12): nem lesz már idő a megtérésre (Jel 10:6). A szégyen örökké tart, és pusztulással jár együtt (18. vers).

Zsolt. 83,19. vers. - A zsoltár utolsó verse a Soli Deo Gloria gondolatát tartalmazza. A gonoszok büntetése és Isten népének (védenceinek, rejtett kincsének, 4. vers) szabadítása által mindenki megismeri az Úr nevét. Felragyog az Ő dicsősége, és kiderül, hogy Ő az egész föld egyetlen „Felségese”, Királya (Gen 14:19; Zsolt 47:3; 97:9).

Zsolt. LXXXIV. ZSOLTÁR

Ez a zsoltár műfaj tekintetében nem egységes. Vannak benne himnikus részek (2.11k. vers), királyért mondott könyörgés (9k. vers), és a bölcsességirodalomra jellemző boldog-mondások (5k.13. vers). Mivel a zsoltáríró az Úr hajlékába, a Sion-hegyen épült templomba vágyódik, a zsoltár a Sion-énekek közé sorolható. Ilyenek még: Zsolt 46; 48; 76; 87; 122; 132. Olyan ember írta, aki maga is részt vett a zarándokutakon ünnepek alkalmával. A 7. vers őszi esőről beszél; ezért a magyarázók a nagy őszi „sátoros” ünnepre gondolnak. A királyért mondott könyörgés fogság előtti időre mutat.

Zsolt. 84,1. vers. - Ld. a bevezetés 5., 23., 4a., 2. és 7. pontja alatt.

Zsolt. 84,2–4. vers. - A zsoltár bevezetése a himnuszokra jellemző költői kérdés: Milyen kedvesek hajlékaid! (vö. Num 24:5; Zsolt 8:2). A „hajlék” szó ún. intensiv pluralisban áll (Zsolt 43:3; 46:5). Egyesek a templom melléképületeire (kamráira) is gondolnak. A 3. vers panaszének-motívumnak látszik: a zsoltáríró „lelke” (= ő maga) vágyódik, sőt emésztődik az Úr (templomának) udvaraiba. Az „udvar” szó is intensiv pluralis a 3. és a 11. versben. Azonban a vers második fele mutatja, hogy nem igazi panasszal van dolgunk, hiszen a zsoltáríró vágya teljesülhet, és „teste-lelke”, egész lénye ujjonghat az „élő Isten” előtt. Az „élő Isten” kifejezés a kánaáni vallásokból való. Az alvilágból feljövő, halálból életre kelő Baalt üdvözlik hívei ezzel a kiáltással. Alijan Baal él! A Bibliában már azt jelenti az „élő Isten” kifejezés, hogy az Úr az élet ajándékozója, veszély esetén Tőle várhatunk segítséget (Zsolt 36:10). – Megfigyelhető még, hogy a zsoltáríró az Úr udvaraiba vágyódik. A zarándokok, akik nem voltak papok, itt tartózkodtak (Zsolt 65:5; 92:14; 96:8; 100:4). A 4. versben említett madarak (veréb és fecske, a LXX szerint galamb) nem az oltáron fészkeltek, hiszen ott tűz és füst volt, hanem a templom és a melléképületek falának felső szegélyén. Az „oltár” szó éppenúgy pluralisban áll, mint az „udvarok” és „hajlékok”. Csak egy oltárról lehet szó, a templom udvarán álló égőáldozati oltárról. A másik oltár, az illatáldozati oltár a templom belsejében állt, ahol már nem lehetett madárfészek. Az ókori Keleten a templomok udvaraiban levő fák, az itt élő (állatok és) madarak az istenség tulajdonainak számítottak és védelemben részesültek. – A „Királyom és Istenem” kifejezés Zsolt 5:3; 44:5; 68:25; 74:12; 145:1-ben is megtalálható.

Zsolt. 84,5–8. vers. - A zsoltáríró azokat mondja boldognak, akik mindig az Úr házában „lakhatnak”. Ez a papok és léviták kiváltsága (1Sám 3:3; Neh 13:4–9), de a hívek is ezt kérték maguknak (Zsolt 23:6; 27:4; 61:5). A templom ui. menedékhely (asylum), amelyben oltalmat talál az üldözött. A vers végén olyan „utakról” van szó, amilyenek az ókori templomokhoz vezető felvonulási utak voltak (via sacra). Ezek „feltöltött”, elegyengetett, sőt olykor burkolattal ellátott utak voltak. Feltételezik, hogy Jeruzsálemben is volt ilyen út, amely a Gíhón-forrástól a templomig vezetett (1Kir 1:38k..45; Neh 12:37). Az „út” szó ún. intensiv pluralisban áll. A zarándokút maga nem kényelmes; vannak nehéz, veszélyes szakaszai is (Zsolt 23:4; 91:11k.). A 7. vers a Báká-völgyet említi. A Báká szó 2Sám 5:23k.-ben fordul elő; a völgy holléte ismeretlen. (A LXX enyhe változtatással Sírás völgyéről beszél.) De a zarándokok itt is „forrásból ihatnak”, és ettől újra erőt nyerhetnek (Zsolt 110:7; vö. Ézs 35:1k.; 41:18k.; 43:19k.; 48:21). (Így érti a szöveget néhány bibliai kézirat a nehezen érthető héber szöveg helyett: a zarándokok a Báká-völgyet „forrássá teszik”.) A vers vége szerint őszi eső „borítja” áldással az országot. Ebben a reménységben folytatják útjukat a zarándokok. Erőről erőre jutnak, folyamatosan kapnak erőt, míg végre „megjelennek Istennél a Sionon”. Ez a szöveg dogmatikai okból végzett szövegjavítás eredménye. Mögötte az „istenséget meglátni” kifejezés áll. Ez az ókori Kelet vallásaiban a templom látogatását és a bálványszoborban való gyönyörködést jelentette. Ezért a „látni” igét passivumba tették: láttatni, látszani, megjelenni (Zsolt 42:3; 63:3). A kifejezés bibliai értelme: részesülni abban az örömben, és azokban az ajándékokban, amelyeket gyülekezetének készített az Úr.

Zsolt. 84,9–10. vers. - Könyörgés a királyért. Senkiért sem könyörögtek annyit, mint a királyért. Az ún. király-zsoltárokon kívül sok zsoltárban találunk a királyért mondott könyörgést (ld. 1Sám 2:10; Zsolt 28:6k.; 61:7k.; 63:12). A királyt a 10. vers „pajzsunknak” és „felkentednek” mondja. A „pajzsunk” szó itt nem Isten megszólítása, bár a 12. vers Istent nevezi pajzsnak. Istentől kapott feladata a királynak, hogy pajzsként védelmezze népét akár a külső ellenségtől, akár a szegényt és nyomorultat az elnyomástól (Zsolt 47:10; 72:12–14; 89:19). Mint „felkent”, a király sérthetetlennek számított (1Sám 24:7.11; 26:9.11.16; 2Sám 1:14.16; 19:22). A felkenés alkalmával a király az Úr Lelkét is megkapta (1Sám 16:13; Ézs 11:1kk.), hogy képes legyen teljesíteni az Úrtól kapott hivatását.

Zsolt. 84,11–13. vers. - A himnuszok stílusában dicséri a zsoltáríró Isten házát. Az ott töltött idő értékesebb a hétköznapoknál, amelyeket a templomtól távol töltünk el. A templomban töltött idő más, „új”, teljes idő (Zsolt 63:4k.). A zsoltáríró az Úr házának küszöbén is szívesebben állna (a jeruzsálemi templom Ékes-kapujánál levő koldushoz hasonlóan, ApCsel 3:2; nem a küszöbőrök tisztségére kell gondolni), mint hogy az Úrtól távol, a bűnösök „sátorában” lakjék. A 12. vers Napnak mondja Istent. Ez itt nem több, mint hasonlat. Az egyiptomi vallásban a Napot istenként tisztelték (Ez 8:16), és a fáraót is „Napunk”-nak nevezték. Ahogyan a Nap elől „nincs rejtve semmi” (Zsolt 19:7), úgy Isten mindent lát, és mint a föld bírája (Zsolt 94:2), igazságosan ítéli a népeket (Zsolt 82:8; 96:13; 98:9). Isten másik neve: pajzs (Gen 15:1; Deut 33:29; Zsolt 3:4; 7:11; 18:3.31.36; 28:7; 33:20). Ez Isten mentő, oltalmazó szeretetét fejezi ki, amellyel védi a gyönge és veszélyben levő embert. A vers második fele az ajándékozó Istenről beszél, aki legdrágább ajándékait adja az embernek: jóindulatát (az ember Isten „jóakaratának embere”, Lk 2:14) és dicsőségét (Zsolt 8:6; 73:24). A dicsőség egyedül az Úré; Ő a dicsőség Királya (Zsolt 24:7–10; 29:3). Dicsőségét nem adja más isteneknek (Ézs 42:8), de dicsősége „ráragyog” népére, „meglátszik” rajtuk (Ézs 60:1k.). Isten népéhez azok tartoznak, akik „feddhetetlenségben járnak”. A nagy ajándék kötelességekkel is együtt jár. Ha valaki rosszul felel az ajándékozó Istennek, elveszti az ajándékot. A felelet nem pillanatnyi fellobbanás, hanem folyamatos, egész életünkön át tartó „járás”, feddhetetlen, Istennek tetsző magatartás. Az ilyennek szól az ígéret: az Úr nem tagadja meg a „jót”: mindazt megadja, ami az élethez és üdvösséghez szükséges. A 13. vers boldognak mondja az Istenben bízó embert, hiszen bizodalma nem szégyenül meg.

Zsolt. LXXXV. ZSOLTÁR

Ezt a zsoltárt a nemzeti panaszénekek közé soroljuk. Ilyenek még: Zsolt 44; 60; 74; 79–80; 83; 89–90; 137. Három részből áll: 1. 2–4. vers: emlékezés az Úr jótetteire, 2. 5–7. vers: könyörgés és panasz, 3. 9–14. vers: az isteni felelet. A zsoltár annak a kornak a nehézségeit tükrözi, amelyben a nép már visszatért a babiloni fogságból, de a templom még nem épült fel, az Úr dicsősége még nem lakozik az országban (10. vers), nem tért haza (Ez 43:2–4). Rossz termés (Hag 1:1–11; 2:15–19), külső ellenség áskálódása (Ezsd 4) és belső bajok (Ézs 56:9–12; 59:9–15) nehezítették a nép életét. Ez súlyos próbatételt jelentett a hit számára is: hiszen úgy látszott, hogy meghiúsultak Isten ígéretei. A csüggedést azonban legyőzi Isten felelete.

Zsolt. 85,1. vers. - Ld. a bevezetés 5., 4a., 2. és 7. pontja alatt.

Zsolt. 85,2–4. vers.

A nemzeti panaszénekekben gyakran megtalálható az Úr hajdani nagy tetteinek emlegetése. A teremtéstörténetért dicséri az Urat (Zsolt 77:12–17; 89:10–13), a honfoglalásért (Zsolt 44:2–4; 80:9–12), a bírák korában adott győzelmekért (Zsolt 83:10–13), Dávid kiválasztásáért (Zsolt 89:20kk.). A 85. zsoltár bevezető versei azért dicsérik Istent, mert megszabadította népét a babiloni fogságból. Ez valódi sorsfordulat volt (Zsolt 126:4; Jer 29:14; 30:3.18; 31:23; Ám 9:14). Az egyiptomi szabadítástól abban különbözött, hogy bűnbocsánatot is adott népének az Úr (Ézs 40:2; 43:25; 44:22), és ennek egyetlen oka a kegyelem (2. vers; Zsolt 44:4; 77:8). A 3. vers a bűnbocsánatot a bűn „elhordozásának” mondja: a bűn ui. teher (Lev 5:17; Jn 1:29). Ugyanitt a vétek „elfedezéséről”, eltakarásáról olvasunk: a bűnbocsátó Isten nem kíván népe bűneire tekinteni. Visszavonta méltó haragját. Mindezeket azért emlegetik, hogy Istent a jelenben is hasonló nagy tettekre indítsák.

Zsolt. 85,5–8. vers.

Ezekben a versekben összefonódik egymással a könyörgés és a panasz. Az 5. vers elején álló „térj hozzánk” kifejezés tartalma azonos értelmű a Zsolt 80:4.8.20-ban olvasható „állíts helyre minket” kifejezéssel. A kérés „segítségünk Istenéhez” szól, aki már oly sokszor megmutatta szabadítását. A nép a babiloni fogság utáni évek súlyos megpróbáltatásait úgy értelmezte, hogy Isten haragja még mindig nem múlt el. A panasz Isten elleni panasz, aki „örökre” haragszik, nemzedékről nemzedékre nyújtja, „húzza” haragját (6. vers); aki nem akarja népét újra megeleveníteni (Zsolt 80:19; Ez 37:6; Hós 6:1kk.) és örvendezővé tenni (7. vers). A panasz szemrehányó, sürgető kérdések formájában hangzik el (6–7. vers), a kérések pedig imperativusokban (5.8. vers). A 8. versben arra kéri a zsoltár az Urat, hogy mutassa meg szövetségi hűségét, adjon megtapasztalható segítséget népének.

Zsolt. 85,9–14. vers.

A nép panaszára és könyörgésére pap vagy próféta által ad feleletet az Úr. A prófétának először figyelnie kell az Úrra, csak azután szólhat (Ézs 21:7k.; Jer 42:4; Hab 2:1). Ismételten előfordult, hogy Isten az ünnepi istentiszteleten, a templomban adott kijelentést (Zsolt 20:7kk.; 35:3; 60:8; 62:12; 89:20; 95:7). „Ismeretlen” beszédet, Isten szavát hallotta a Zsolt 81 írója is (6kk. vers). Az isteni felelet tartalma „békesség”: az, ami a nép életét előmozdítja, amire szükségük van. A 9. vers vége a héber szövegben intés: „ne térjenek vissza az oktalansághoz”. Ilyen intés található Zsolt 50:7kk.; 81:9kk.; 95:7kk.-ben is. (A LXX fordítói előtt más szöveg állhatott: „és akik szívük szerint Hozzá térnek”.) Ez a változat párhuzamban áll a vers első felével: „népéhez és híveihez” szól az Isten. „Közel van segítsége” – hangzik a felelet azoknak, akik úgy érzik, hogy Isten távol van tőlük (Ézs 46:13; 51:5; 56:1; Mt 3:2). Isten újra kész arra, hogy az Ő dicsősége „országukba” visszatérjen és ott lakozzék, mint régen (1Kir 8:10k.; Ez 44:4kk.). A jeruzsálemi templomot bizonyára azért nem említi itt a zsoltár, mert a hazatért nép még nem építette fel. Ha az Úr dicsősége az országban fog lakni, megszűnnek az ínséges esztendők, bő termést fog adni a föld (Ézs 4:2; 30:23k.; Jer 31:12kk.; Hós 2:23k.; Ám 9:13). Az Úr megjelenésével együtt jár az igazság és a jog érvényesítése is (Zsolt 50:6; 97:6; Hós 10:12). A következőkben költői módon megszemélyesíti a zsoltáríró a szeretetet és hűséget, melyek „találkoznak” egymással, továbbá az igazságot és a békességet, amelyek „megcsókolják egymást” (itt nifalként pontozható a szöveg, és reciprok értelmű). A 12. vers szerint a földből hűség sarjad, az égből igazság tekint le: ezeknek ui. Isten az ajándékozója (Zsolt 36:7.11; 48:11k.; 89:17). Az országba hazatérő Úr nem egyedül jön. Hatalmas követek kísérik: előtte az „igazság” jár, lépteit „békesség” (vagy „bőség”; mindkettő szövegjavítás) követi (14. vers; Ézs 58:8). Ezek a „követek” az ókori keleti vallásokban önálló istenek; pl. Egyiptomban a napisten (Ré) hajójában ott ül leánya Maat, az erkölcsi világrend. A Szentírásban Isten egyetlen Úr. Ő népének nemcsak csodálatos szabadulást ad, hanem – Hóseás próféta szavával élve: jegyajándékul – törvényt és igazságot is (Hós 2:21k.).

Zsolt. LXXXVI. ZSOLTÁR

Ennek a zsoltárnak a szerzője jól ismerte az istentiszteleteken használatos zsoltárokat; számos helyen idézte is azokat. Verssorai sokszor túlzsúfoltak. Lehet, hogy a toldások későbbi másolóktól vagy szerkesztőktől származnak. Általában kifejtő, magyarázó glosszák ezek, amelyek sehol sem zavarják a versek értelmét. – Műfaj tekintetében egyéni panaszének ez a zsoltár, átszőve ún. bizalom-motívummal. Néhány himnikus vers is van benne (5.8–10.15. vers). A magyarázók általában a fogság után írt éneknek tartják.

Zsolt. 86,1a. vers.

Ld. a bevezetés 10. és 3. pontja alatt.

Zsolt. 86,1b–7. vers.

Ezek a versek bővített bevezetésnek tekinthetők. A panaszének bevezetésében a zsoltárírók megszólítják és segítségül hívják az Urat, majd „mert”-tel kezdődik a főrész: a panasz elbeszélése. Itt négyszer is előfordul a „mert”, de utána nem jön panasz. A panasz majd csak a zsoltár végén hangzik el (14–17. vers). A zsoltárírók reménykednek imádságuk meghallgatásában (Zsolt 17:6; 31:3; 55:3; 71:2; 88:3; 102:3). Úgy ismerik Istent, mint akinek drága a „szegények és alázatosok” sorsa, „hívei” élete (1–2. vers). A zsoltáríró az Úr „szolgájának” nevezi magát (2.4.16. vers). Ez és a zsoltáríró Istenbe vetett bizodalmának emlegetése (2. vers) a panaszénekek gyakran előforduló része: az ártatlanság hangsúlyozása. De nem érdemére hivatkozik a zsoltáríró, hanem az Úr kegyelmére (3–4. vers): az Úr nem marad tétlen, amikor híve Hozzá imádkozik, „lelkét hozzá emeli”, azaz Hozzá vágyakozik (Zsolt 25:1; 143:8). Ő szabadítással „örvendezteti meg” szolgálja szívét (Zsolt 51:14; 90:15). Az 5. vers a liturgiában használatos szép hitvallással szól az Úr bűnbocsátó jóságáról (Ex 20:6; 34:6; Num 14:18; Zsolt 103:8). Itt a zsoltáríró bizalmát fejezi ki. A 7. vers szerint a „nyomorúság napján” könyörög a zsoltáríró, és várja Isten feleletét; ez a pap közvetítésével hangozhat el, mint Isten felmentő ítélete (Deut 17:8–13; 1Kir 8:31k.).

Zsolt. 86,8–10. vers.

Ebben a rövid himnuszban a zsoltáríró az Úrnak az istenek felett álló hatalmát dicsőíti (Ex 15:11; Deut 3:24; Zsolt 40:6; 71:19; 89:7k.). A zsoltáríró nem tagadja más istenek létét, de vallja, hogy azok nem tudnak az Úr „művei”-hez hasonlítható tetteket véghezvinni. A 8. vers csonka; kiegészítendő a túlzsúfolt 9. vers két szavával: „nincs műveidhez fogható, melyeket alkottál”. A próféták és a zsoltárírók reménykedtek abban, hogy minden nép el fogja ismerni az Úr hatalmát (Ézs 2:3k.; 45:23k.; Zsolt 22:28kk.; 66:18). Isten nagyságát csodái is bizonyítják (Ex 15:11; 34:10; Józs 3:5; Zsolt 9:2; 40:6; 72:18; 77:15; 105:2.5). A 10. vers végén a LXX többlete a „nagy” szó: „Isten, te vagy egyedül nagy!”

Zsolt. 86,11–13. vers.

A bölcsességirodalom jellegzetes kérése hangzik el a 11. versben: „Taníts engem utaidra” (Zsolt 25:4k..12; 119:12.26.64.68). Az ember az Úr állandó tanítása nélkül nem találná meg a helyes utat. A 11. vers második felében két fordítási lehetőség van: 1. „egyesítsd” = tedd eggyé szívemet. A magyarázók Jer 32:39-re gondolnak, és az „egy szív” kifejezést „teljes” (nem megosztott) szívnek értik. 2. Helyesebb azonban a LXX és a szír fordítás alapján az „örülni” igét venni alapul: „örüljön szívem”. A 12. vers a hálaének stílusát mutatja. Ez a panaszéneken belül fogadalomtételt jelenthet: a kérés meghallgatása után a zsoltáríró hálaadó istentiszteleten fogja magasztalni az Urat. A magasztalás oka a halálos veszedelemből történt szabadítás: a zsoltáríró már a halottak hazájának „mélyén” érezte magát (Deut 32:22; Zsolt 30:4; 63:10; 71:20). Istennek azonban a holtak hazája felett is hatalma van (Ám 9:2kk.).

Zsolt. 86,14–17. vers.

Itt hangzik el a panasz és a kérés. A panasz ún. „te-panasz”, azaz ellenség ellen mondott panasz. Orcátlanoknak és „erőszakosok gyülekezetének” mondja ellenségeit a zsoltáríró. Nemcsak a saját ellenségeiről van szó, hanem az Úr ellenségeiről is. A zsoltáríró élete veszélyben van: életére törnek (Zsolt 35:4; 38:13; 40:15; 54:5; 63:10). Egyúttal Istent sem „helyezték maguk elé”: nem tekintenek Rá, nem törődnek parancsolataival, nem számolnak hatalmával (Zsolt 54:5). A 15. versben az 5. vershez hasonló himnikus hitvallás áll (vö. Ex 34:6; Zsolt 103:8; 145:8). A 16. vers Zsolt 25:16-hoz hasonlóan kéri az Urat arra, hogy könyörüljön „szolgáján” és forduljon hozzá (ld. még Zsolt 69:17; 102:18; 119:132). Különösen is meleg hangvételű a könyörgés azáltal, hogy a zsoltáríró az édesanyját az Úr szolgálóleányának nevezi (vö. Zsolt 116:16; 2Tim 1:5). A 17. vers első félsora elé a 16. vers első télsora helyezendő: „Fordulj hozzám és légy kegyelmes hozzám; tégy velem jó (irányba mutató) jelet!” Az Úr sokszor adott jelet (Ex 4:6k.; Num 14:22; Bír 6:36–40; Zsolt 78:43; 105:27; Ézs 7:14). A jelből meg lehet tudni Isten akaratát (1Sám 14:10). Próféta által is tud jelet adni az Úr (1Sám 2:34; 2Kir 20:6k.; Ézs 7:11.14; Ez 4:3). Sőt a hamis próféták is adhatnak jelet (Deut 13:2k.; Jer 28:10k.). A jel a kultuszban is bekövetkezhet (Zsolt 74:9), és erősítheti az Istentől kapott feleletet úgy, hogy még a zsoltáríró ellenségei is megértik: Isten nem az ő oldalukon áll, hanem „szegény és nyomorult” (1. vers) szolgájának ad segítséget.

Zsolt. LXXXVII. ZSOLTÁR

Ez a zsoltár Sion-ének. Ilyenek még: Zsolt 46; 48; 76; 84; 122; 132. Szövege romlott állapotban maradt ránk. A magyarázók nagy része a 2. verset tartja a zsoltár elejének; utána a csonka 1. verset kiegészítik a túlzsúfolt 5. vers végével: „A szent hegyen alapította azt; maga a Felséges szilárdította meg” (ti. Siont). Sokan az 5. vers fordításánál a LXX alapján betoldják az „anya” szót (ld. a vers magyarázatánál). A zsoltár mondanivalójának megértéséhez nagy segítséget ad Ézs 19:23–25. Nem csupán arról van itt szó, hogy Egyiptomban és Asszíriában zsidó diaszpóra van. Ézs 19:24 nem azt mondja, hogy Izráel „harmadik ország lesz” az egyiptomi és asszír zsidó diaszpóra mellett, hanem azt, hogy Egyiptom és Asszíria mellett lesz a „harmadik ország”. Éppen így a zsoltár nem csak diaszpóra-zsidókról vagy prozelitákról beszél, hanem valódi országokról, amelyek megtérnek az Úrhoz. – A zsoltár keletkezési ideje a perzsa kor lehet.

Zsolt. 87,1a. Vers. - Ld. a bevezetés 4a., 2., 1. és 7. pontja alatt.

Zsolt. 87,1b–3. vers.

Sion az Úr szent hegye (Zsolt 2:6; 3:5; 15:1; 43:3; 48:2; 99:9). A „hegy” szó ún. intensiv pluralisban áll. A Sion-hegyen levő templomot maga az Úr alapította, és Ő szilárdította meg (Ex 15:17; Zsolt 78:69). A mitikus teremtéstörténetben összetartozik a világ „alapítása” (Jób 38:6; Zsolt 24:2; 78:69; 89:12; 102:26; 104:5) és a templom építése; a mítoszban a templomépítés is az istenség munkája. A jeruzsálemi templom hatalmas sziklára épült; ez tartja vissza a káosz árjait (Zsolt 18:3.5; 61:3–5; Ézs 28:16; Mt 16:18). A zsoltárok a templomépítő Salamon királyról nem is beszélnek. Szólnak viszont arról, hogy Siont az Úr választotta (Zsolt 132:13), szerette (Zsolt 78:68) és kívánta (Zsolt 132:13). Szent terület a templom kapuja is. Maga az Úr is ezen vonul be (Zsolt 24:7–10), és itt vonulnak be a gyülekezet tagjai is (Zsolt 15:1kk.; 24:3kk.; 118:19k.). A 2. vers vége a jeruzsálemi templomot „Jákób lakóhelyeivel”, az északi országrész szentélyeivel hasonlítja össze. Itt a zsoltáríró nem „Jeroboám bűne” ellen harcol (1Kir 12:25–33), hanem a samaritánusok különálló kultusza ellen. A 3. vers szerint „Isten városáról” (Zsolt 46:5; 48:2) és a benne épült templomról tisztelettel és elismeréssel beszélnek az emberek (Zsolt 48:3; Jer 17:12; 31:23).

Zsolt. 87,4–6. vers.

Ezekben a versekben maga az Úr beszél. A zsoltáríró részt vehet az Úr mennyei „tanácsában” (Jób 15:8; Jer 23:18), és hallhatja szavait (Gen 6:7; 11:6k.). Látja, amint az Úr felnyitja az emberekről vezetett „könyvét” (Ex 32:32; Ez 13:9; Dán 7:10; Jel 20:12). Hallja, amint az Úr egymás után említi a népeket. Rahab Egyiptom költői neve (Ézs 30:7; eredetileg a teremtéstörténetből ismert ellenséges szörnyeteg neve, Jób 26:12k.; Zsolt 89:10k.; Ézs 51:9k.). De a két hajdani ellenség, Egyiptom és Babilónia az Úr „ismerői” lettek, Vele közösségbe jutottak! Hasonlóképpen a filiszteusokat, tírusziakat és etiópokat is úgy említi az Úr, mint akik „ott”, Jeruzsálemben születtek, Isten népéhez tartoznak. Az 5. vers a héber szöveg szerint nem látszik az Úr beszédének: „És Sionról ezt mondják (= ez mondatik). Ez is, az is benne született”. A LXX az „ez is, az is” kifejezést (értelme: ki-ki, mindenki) nem értette és kettévágta: „Sion anya, mondja az ember, és ember született benne”. A nyelvtani tévedésen túl meg kellene magyarázni, hogy miféle ember született Jeruzsálemben. Jobb tehát megmaradni a héber szöveg mellett: az Úr megállapítja, hogy „ez is, az is” Jeruzsálemben született, Isten népéhez tartozik. – Az idegen népek megtérését, próféták is várták és remélték (Ézs 2:2–4 = Mik 4:1–4; Ézs 49:20k.; 54:1–3; 60:1–7; 66:7–9; Zak 8:20–22).

Zsolt. 87,7. vers.

A zsoltár záró verse csonka: hiányzik belőle az állítmány. „Énekesek és körtáncot járók” kiegészítendő: hirdetik. A musica sacrá-hoz a tánc is hozzátartozott, akár olyankor, amikor az Úr szabadítást, győzelmet adott (Ex 15:21; Bír 11:34; Zsolt 30:12 „gyászomat körtáncra fordítottad!”), akár istentiszteleten (2Sám 6:20kk.; Zsolt 68:26; 149:3k.). A vers vége szövegjavítás nélkül is jól érthető: „minden forrásom benned van”. Nem ad segítséget a LXX és a szír fordítás: „minden hajlékom benned van”, hiszen az Urat dicsérő gyülekezet nagyobb része nem Jeruzsálemben lakott. De a templomban, Isten közelében valóban „élet forrása” árad (Zsolt 36:10; 46:5).

Zsolt. LXXXVIII. ZSOLTÁR

Ez a zsoltár egyéni panaszének. Háromszor is megtalálható benne a panaszének bevezetése és az utána jövő fő része, a panasz: 2–3 + 4–10a. vers, 10bc + 11–13. vers, 14 + 15–19. vers. Olyan sok szenvedésről van itt szó, hogy az egyházi hagyomány nagypéntekre való zsoltárnak tartja. A zsoltáríró gyermekkora óta súlyos beteg (16. vers). Elkülönítve él, mint a leprások (9c. vers); a halál birodalmába került (6–8. vers); barátai és ismerősei nem vállalnak vele közösséget (9.19. vers). A zsoltárt Jób könyvével szokták összehasonlítani. Keletkezési ideje is közel állhat Jób könyvéhez.

Zsolt. 88,1. vers.

Ld. a bevezetés 1., 2., 4a., 5., 16., 17., 26., 4c. és 7. pontját. Megjegyzendő, hogy az ezráhi Hémánt a 1Kir 5:11 nem énekesnek mondja, hanem bölcsnek. Hémánt, mint énekest 1Krón 6:18; 15:17; 25:1–7; 2Krón 5:12; 29:14 említi. A félreértés onnan származik, hogy 1Krón 2:6 szerint Hémán Zerah fia („ezráhi”) volt.

Zsolt. 88,2–10a. vers.

A panaszének bevezetésében jut kifejezésre a zsoltáríró bizalma Isten iránt. Így szólítja meg az Urat: „szabadításom Istene” (Zsolt 62:2k.; 89:27; 140:8; Ézs 12:2). Abban reménykedik, hogy éjjel-nappal mondott imádsága („kiáltása”) eljut Isten elé (ún. „felajánlási formula”). Reménykedve, bizalommal kéri: Hajtsd hozzám füledet! (Zsolt 31:3; 71:2; 86:1; 102:3).

A 4. versben „mert” kötőszóval kezdődik a fő rész, a panasz. A 4–6. vers ún. „én-panasz”: a zsoltáríró a saját sorsáról panaszkodik. Közel jutott a halottak hazájához. Olyannak számít, mint a sírba térők; ereje elfogyott. Nehézséget okoz a 6. vers eleje: „A halottak között szabad”-nak mondja magát a zsoltáríró. A „szabad” szóból képzett főnév azt az elkülönített helyet jelenti, ahol a leprás betegnek élnie kell (2Kir 15:5). Ókori keleti iratokban (eufemizmussal) a halál országát jelenti (ld. Jób 3:19). Ilyen értelmű a vers másik fele is: itt a zsoltáríró azokhoz hasonlítja magát, akik halálos sebet kaptak és már a sírban fekszenek. A vers végén az Isten elleni panasz kezdődik: az ilyenekkel nem törődik Isten; kiszakadtak (tkp. kivágattak) a kezéből (6b. vers). A holtak hazájának mélyén, sötétségben és mélységben (a LXX szerint „a halál árnyékában”) vannak. A zsoltáríró nem beszél a saját bűnéről, de azt tudja, hogy Isten haragja nehezedik rá (szó szerint: „támaszkodik rá”). A 8. vers vége nehezen fordítható: „minden hullámverésed(del?) gyötörtél”. Egyesek javasolják a „megtörténni engedted” kifejezést (hallás utáni hibára gondolnak: a másoló alef helyett aint írt; Zsolt 42:8; 69:2k.). A 9. versben tartalom szerint ellenség elleni panaszról van szó, de itt ez is Isten elleni panasz: Te távolítottad el tőlem ismerőseimet (Jób 19:13–19; Zsolt 31:12–14). A „gyalázattá tettél előttük” kifejezés azt jelenti, hogy gyalázzák őt (Zsolt 22:7–9; 39:9; 42:11). Ő azonban tehetetlen: be van zárva, mint aki börtönben van, vagy mint a leprás (Lev 13:46; Zsolt 107:10; 142:8; JSir 3:7). Nyomorúságában csak sírni tud. A sok sírástól már meggyengült a szeme (10a. vers; Zsolt 6:8; 31:10).

Zsolt. 88,10b–13. vers.

A 10b. vers panaszének-bevezetés. A zsoltáríró kitartóan „kiáltott”, azaz imádkozott, amihez hozzátartozik a kéz „kiterjesztése”, felemelése (Zsolt 77:3; 143:6). A következő három vers költői kérdéseket tartalmaz, melyekre „nem”-mel kell felelni: nem tesz csodát a halottakkal az Úr. Az árnyékszerű életet élő halotti lelkek (Jób 26:5; Péld 2:18; 9:18; 21:16; Ézs 14:9; 26:14) nem magasztalják Istent. Nem beszélnek igaz és hűséges tetteiről. A halál a felejtés helye (Zsolt 31:13; Préd 9:5). Éppen az a legfájdalmasabb a halálban, hogy ott nincs mód Isten magasztalására (Zsolt 6:6; 30:10; 115:17; Ézs 38:18k.). De Istennek a halál hazája felett is hatalma van (Zsolt 139:8; Ám 9:2). A zsoltáríró éppen azért mondja el a 11–13. vers gondolatait, hogy Istent beavatkozásra indítsa. Hiszen Istennek nem lehet közömbös, hogy híve dicséri-e Őt, vagy sem.

Zsolt. 88,14–19. vers.

A 14. vers ismét panaszének-bevezetés, melyben a zsoltáríró Istenhez „kiált”, és azt várja, hogy reggel jusson imádsága az Úr elé. A reggel a szabadítás ideje (Zsolt 5:4; 46:6; 143:8; Ézs 17:14). A 15. vers Isten elleni panasz, mely a jellegzetes „miért” kérdőszóval kezdődik (Zsolt 22:2; 74:1). A zsoltáríró azt fájlalja, hogy Isten elrejtette előle orcáját (Zsolt 13:2; 27:9; 30:8; 44:25). Ez az oka minden szenvedésének. A 16. vers szerint a zsoltáríró már kora ifjúságától fogva súlyos beteg (szó szerint: „kimúló”). Talán ez az oka annak, hogy nem beszél a saját bűneiről (az ifjúkorban elkövetett bűnök kevésbé súlyosnak számítottak, Jób 13:26). A vers második fele így fordítható: „rémítéseidet hordozom; csüggedezem”. (A vers utolsó szavát az új fordítású Biblia a LXX alapján „tanácstalan vagyok”-nak fordítja). A 17. vers úgy beszél Isten haragjáról (amplificativ pluralis), mint a holtak hazájának az árjairól, amelyek átcsapnak a szenvedő ember feje felett, és most mindenfelől körülveszik (18. vers). Rémületében elnémul (17b. vers). A 19. vers a 9. vershez hasonlóan arról szól, hogy a szenvedő embert elhagyták a barátai és az ismerősei. Egyetlen „ismerőse” a halál hazájában uralkodó sötétség. Ezzel be is fejeződik a zsoltár. Lehetséges, hogy a költemény csonka. Talán elveszett az a része, amely az imameghallgatás bizonyosságát fejezte ki. A zsoltár azonban csonkán is megragadó bizonyítéka a zsoltáríró hitének: Istennél nincs lehetetlen (Gen 18:14; Jer 32:17.27; Lk 18:27).

Zsolt. LXXXIX. ZSOLTÁR

Ezt a zsoltárt a király-zsoltárok között tartjuk számon. Ilyenek: Zsolt 2; 18; 20–21; 45; 72; 101; 110; 132; 144. A zsoltáríró az Úr kegyelmes tetteiről énekel, azokat dicséri. A 2–19. vers a káosz-szörnyet legyőző teremtő Isten dicsérete (himnusz), a 20–38. vers a Dávidot kiválasztó és utódaihoz örökre hűséges Isten dicsérete (ez is himnusz), a 39–53. vers pedig panaszének a dávidi királyság bukása miatt. A himnusz és a panaszének két különálló műfaj. A himnusz kizárólag Isten dicsérete; nem tartozik hozzá a panasz és a kérés. A babilóniai zsoltárokban viszont együtt volt ez a kettő. Ott a himnusz (az istendicséret) csak bevezette a kérést. Himnusz és panaszének összekapcsolása babiloni hatásra mutat. A káosz-harcról szóló himnuszok sohasem önállóak; mindig a babiloni fogságban keletkezett panaszénekekhez tartoznak (Zsolt 74:12–14; 77:17–21; Ézs 51:9k.). A fogság első felében keletkezett ún. deuteronomista történeti mű kapcsolta össze az Izráellel kötött szövetséget a Dáviddal kötött szövetséggel, és a Dávid házából származó királyokat a mózesi törvények mércéje alá helyezte (31k. vers). Ebben az időben még élt a Dávid házából származó Jójákin király, bár elvesztette trónját és koronáját (40. és 45. vers). Nem véletlen, hogy az Ézs 63:7–64:11-ben levő nagy nemzeti panaszének kezdete („Az Úr hűségét magasztalom, az Úr tetteit dicsérem”) és tartalma hasonlít a 89. zsoltárhoz: mindkettő a babiloni fogság első évtizedeiben keletkezett.

Zsolt. 89,1. vers. - Ld. a bevezetés 26., 4c. és 7. pontja alatt.

Zsolt. 89,2–5. vers.

Már a zsoltár bevezetéséből megtudjuk, hogy mik azok a „kegyelmes tettek”, amelyekről énekel a zsoltáríró: a Dávidnak tett ígéretek (4–5. vers; Ézs 55:3). Ezek az ígéretek Nátán próféciájában hangzottak el (2Sám 7:8–16). A 89. zsoltárban Nátán próféciájának költői átdolgozásával találkozunk. Ott van szó arról, hogy az Úr akarja Dávid „házát” építeni (2Sám 7:11). A zsoltár 3. verse már azt mondja, hogy az Úr kegyelme („szövetségi hűsége”) „építtetik meg” örökre, és ez lesz olyan állandó, mint az ég (Zsolt 36:6; 57:11; 72:5.7.17; Jer 33:25k.). A 4. vers az Úr ígéretét szövetségnek mondja, melyet esküvel erősített meg az Úr. Erről Sámuel könyveiben még nem olvasunk; ez a késői kor bizonyságtétele (Zsolt 132:11k.). Dávidot az Úr szolgájának nevezi (2Sám 3:18; 7:5.8.20.25kk.; Zsolt 78:70; 144:10). Dávid trónja örökké megmarad, éppen úgy, mint az Úr trónja (Zsolt 45:7; 61:8). Sőt Dávid utódai „az Úr trónján” ülnek (1Krón 28:5; 29:23; 2Krón 9:8).

Zsolt. 89,6–9. vers.

A himnusz (6–16. vers) a Zsoltárok könyve legrégebbi részei közé tartozik. A bevezető vers a „szentek gyülekezetét” szólítja fel Isten dicséretére. „Szentek” a mennyei lények, Isten udvartartásának tagjai (Ex 15:11; Deut 33:3; Jób 5:1; 15:15; Zsolt 16:3; Dán 8:13; Zak 14:5). A 7. és 9. vers költői kérdéssel fejezi ki, hogy az Úr felette áll a mennyei lényeknek, az „istenek fiainak” (Jób 1:6kk.; 2:1kk.; Zsolt 29:1; 82:1.6).

Zsolt. 89,10–13. vers.

Ezekben a versekben nem az ősi mítoszokból ismert káosz-harc elbeszélése olvasható, hanem a teremtő Isten dicsérete. A zsoltáríró már csak a diadalról beszél: Isten úr a tenger „gőgje” felett (Zsolt 46:4), melyet dorgáló szavával felriasztott, összezúzott (Zsolt 74:13; 104:7), majd határt szabott neki és őrséget állított mellé (Jób 7:12; Zsolt 104:9). A vers második felében hullámainak „felemelése” (szabálytalanul képzett infinitivus) helyett hullámainak „tombolása” vagy „zúgása” fordítandó a LXX segítségével. A 11. vers Rahab összezúzásáról beszél; ez a mitikus káosz-szörny egyik neve (Jób 9:13; 26:12; Ézs 51:9k.). Rahab olykor Egyiptom fedőneve is (Zsolt 87:4; Ézs 30:7; Ez 29:3; 32:2). A legyőzött káosz-szörny másik neve Leviatán (Zsolt 74:17); akit hétfejű sárkányként ábrázoltak az ókori Kelet művészetében. A 11. vers második fele a Rahabot segítő hatalmakat említi (vö. Jób 9:13; „a szörnyeteg segítői”). A diadal után „alapította” az Isten a világot (12. vers; Zsolt 24:2; 102:26; 104:5). A világ mindenestül a teremtő Istené (Zsolt 24:1; 50:12; 95:3–5). A 13. versben említett „észak” a Cáfón-hegyet, az istenek gyülekezőhelyét jelenti (Zsolt 48:3; Ézs 14:13). Bizonytalan értelmű a „Dél” szó; a LXX „tenger”-nek mondja, amely Nyugatot jelent. Egyesek a „Dél” (jámin) szót az Amanus-hegy (költői?, torzult?) alakjának tartják. A Hab 3:3-ban említett Témán jelentése is „Dél”, és a Sínai-hegyre utal: onnan jön az Úr. A Tábor-hegy a kánaáni népek ősi istentiszteleti helye volt (Deut 33:19; Hós 5:1); hasonlóképpen a Hermón-hegy is, a Jordán forrásvidéke (Zsolt 42:7), a Baal-kultusz helye (Bír 3:3; 1Krón 5:23). Bár a négy hegy közül az egyik („Dél”) nem azonosítható, a vers üzenete mégis világos: nemcsak a teremtett világ egésze (12. vers „ami betölti”) az Úré, hanem azon belül az istentiszteleti helyek is! Ezek is az Ő nevének „örvendeznek” (13b. vers). Itt a zsoltáríró eszkhatologikus reménysége jut kifejezésre.

Zsolt. 89,14–19. vers.

A teremtés után a világ fenntartása és kormányzása következik. Az Úr kerúbokon trónol (1Sám 4:6; 1Kir 6:23kk.; Zsolt 99:1). Trónszéke a két kerúb összeérő szárnya, trónszékének „karjai” a jobb és bal felől álló kerúbok. A 15. vers szerint „igazság és jog” a trón támaszai. Az asszír-babiloni vallásban „igazság” és „jog” (Kettu és Misaru) a napisten szolgálatában álló önálló istenségek; kánaáni megfelelőik Sydyk és Misor. A zsoltáríró költői módon megszemélyesíti az „igazságot és jogot”, valamint a vers második felében álló „szeretetet és hűséget”, melyek az Úr „orcája előtt járnak” mint az Ő útkészítő szolgái (Zsolt 68:26). A 16. vers boldog-mondással kezdődik; ez egyrészt jókívánság, másrészt burkolt istendicséret. Boldog az a nép, mely „ismeri az üdvrivalgást”, az ünnepek alkalmával hangzó templomi zene és ének hangját (2Sám 6:15; Ezsd 3:13; Zsolt 47:6k.). Ilyenkor megszólalnak a kürtök is (Lev 23:24; 25:9; Zsolt 81:4; vö. Zsolt 42:5). A nép az „Úr orcájának fényében járhat”: megtapasztalhatja, hogy az Úr jóakarattal fordul népe felé (Num 6:25; Zsolt 4:7; 44:4). Isten nemcsak teremtője és megtartója népének, hanem örömének forrása is, aki „felemeli” népét (vö. Deut 4:6; Ézs 1:2; Ez 16:8–14). A 18. vers végét a szöveg másolói kétféleképpen értették: „emeled” szarvunkat (ketib) és „emelkedik” szarvunk (qere). A szarv az erő, a hatalom jelképe (Zsolt 18:3; 92:11; 112:9). Kétféleképpen fordítják a 19. verset is. A szó szerinti fordítás: „Mert az Úré a pajzsunk, Izráel Szentjéé a királyunk”. Más magyarázók szerint a -nak, -nek prepozíció sok esetben nem fordítandó (ld. pl. Ézs 8:1), hanem erősítő értelme van: „Valóban az Úr a mi pajzsunk, valóban Izráel Szentje a mi Királyunk!” Az utóbbi értelmezés jól beleillik a himnusz gondolatmenetébe.

Zsolt. 89,20–38. vers.

A háttér az ún. Nátán-féle jövendölés (2Sám 7:4–16). Nátán volt az Úrnak az a híve, akihez látomásban szólt az Úr. (Sok kézirat szerint „hívedhez” szó egyes számban áll. A többes számú „híveidhez” változat több prófétára gondol, akik jövendölést mondtak a királyokról, pl. Ahijjá, aki I. Jeroboámnak mondott Nátán jövendöléséhez hasonló ígéretet; 1Kir 11:29–39.) Az Úr segítséget ígért Dávidnak, kiválasztotta és „szent olajjal kente fel őt”. Itt 1Sám 16:1–13-ra kell gondolni: Sámuel királlyá kente fel Dávidot. A régebbi történet szerint Dávidot a nép képviselői kenték fel (2Sám 2:4; 5:3). A felkent királyt sérthetetlennek tartották (1Sám 24:7; 26:9; Zsolt 2:2.6; 20:7). Megígérte az Úr, hogy megsegíti Dávidot ellenségeivel szemben: sem csellel, sem erővel nem győzhetik le (23k. vers). A 26. versben a „tenger” és a „folyamok” szó egyaránt a földet körülvevő világóceánt jelenti. Isten a káosz-hatalmak legyőzője, a kivívott diadal részesévé teszi a királyt: az egész föld felett uralmat ad királyának (Zsolt 24:2; 72:8; 93:3k.). Az, hogy az Urat atyjának nevezheti a király, a szövetségkötéshez tartozik (4. vers; 2Sám 23:5; Zsolt 132:11k.; Ézs 55:3; Jer 33:21). A király viszont az Úr „elsőszülöttje”. Az elsőszülött nagyobb örökséget kap, mint testvérei (Deut 21:15–17). Ahogyan az Úr az istenek Királya, „Felséges” az istenek között (Gen 14:18k.; Deut 32:6k.; Zsolt 95:3; 96:4; 97:7.9), úgy a király is „felséges” a földi királyok között. Ez a gondolat más szavakkal már a Nátán-féle jövendölésben is megtalálható (2Sám 7:9). A 29. vers már kifejezetten is említi a Dáviddal kötött szövetséget. A „szeretet” (heszed) szó itt szövetségi hűséget jelent. Ez „örök”: nemcsak Dávidnak szól, hanem „magvának”, utódainak is. A Dávid-házi királyok trónja „örök”, mint az Istené (vö. Zsolt 45:7). A 31–33. vers deuteronomista gondolatot tartalmaz: összeköti a Sínai-hegynél kötött szövetséget a Dáviddal kötött szövetséggel. Dávidot és utódait a mózesi törvény mértékével méri. Sorsuk a törvény megtartásától függ. Jellemző a feltételes mód: ha elhagyják az Úr tóráját, jön a fenyítés. De maga a szövetség, az Úr szövetségi hűsége nincs feltételhez kötve. Az Úr nem másítja meg ígéretét; Ő nem hazudik (35k. vers). Hiszen saját szentségére, önmagára esküdött meg (36. vers; Ám 4:2; 6:8; Zsid 6:13). Erről az esküvésről Sámuel könyveiben még nincs szó; ez a későbbi költői átdolgozás folytán került bele a szövegbe. A 37. vers megismétli a 30. vers gondolatát: Dávid „magva” örökké megmarad, trónja olyan állandó lesz, mint a Nap. A Dávid házából származó királyok ui. az Úr trónján ülhetnek (1Krón 28:5; 29:23; 2Krón 9:8; 13:8). A Nap állandósága után a Hold állandóságához hasonlítja Dávid utódai királyságát. Az Úr ui. az éggel és a földdel, a nappallal és az éjszakával is szövetséget kötött (Jer 33:25k.; Hós 2:20–25). Az égitestek is igaz „tanúi” Isten ígéreteinek, melyeket esküvel megerősített.

Zsolt. 89,39–46. vers.

Mindaz, ami eddig a zsoltárban elhangzott, a panasz előkészítésére szolgált. Az Úr, Akihez senki sem hasonlítható a mennyei lények között (7. vers), Aki szétzúzta az ősi káosz-szörnyet (11. vers), Aki örök szövetséget kötött Dáviddal (20–38. vers), most mégis „eltaszította fölkentjét” (Zsolt 44:10–24; 60:3–12; 74:1; 77:8). Haragjában „elvetette” a szolgájával kötött szövetséget; pedig erről azt ígérte, hogy addig fog tartani, amíg a Nap és a Hold (30. és 37k. vers)! A király koronáját az Úr „megszentségtelenítette a földre”: a király fejéről leesett a korona (Jer 13:18; JSir 5:16), és szentségtelen, profán kezekbe jutott, hadizsákmánnyá lett (2Sám 1:10; 2Kir 11:12; ld. még 2Sám 12:30). A 41k. vers nem a királyról szól, hanem az országról: Jeruzsálem eleste után (Kr. e. 587) védtelenné vált az ország. Szomszédai, különösen az edómiak, behatoltak az ország területére, és raboltak, fosztogattak (Zsolt 80:13; Abd 11–14. vers). Ehhez járult a sok gúnyolódás (Zsolt 44:14; 79:4; 80:7). Megengedte az Úr, hogy az ellenség diadalmaskodjék („magasra emelte ellenségei jobbját”) és örvendezzék (43. vers). A 44. verstől kezdve megint a királyról van szó. „Kardja élét is elvetted”, szó szerint „kardja szikláját visszafordítottad”. A „szikla” szónál a magyarázók a Józs 5:2-ben említett kőkésre gondolnak. A szír fordítás szerint „kardját is hátrafelé fordítottad”. A vers második feléből megtudjuk, miről van szó: Isten akarata az volt, hogy a király ne tudjon helytállni a háborúban. Elvesztette (kultikus) tisztaságát, hiszen fogságba, tisztátalan országba került (JSir 4:20). A királynak el kellett veszítenie „trónját”, uralmát is (45. vers). A régi király-ideológia szerint a királyt hosszú élettel ajándékozza meg az Úr (Zsolt 21:5; 72:5.7). Ennek a királynak azonban „megrövidítette ifjúsága idejét”, és tisztesség helyett szégyennel borította el. Gondolhatunk itt Jójákin királyra, aki 18 éves volt, amikor fogságba került (2Kir 24:8–16). Úgy látszott, hogy ezzel meghiúsultak Isten ígéretei. Nagy próbatétel volt ez a hívek számára (Ez 12:21–28; Róm 11:29).

Zsolt. 89,47–53. vers.

A zsoltár utolsó része a panaszénekek jellegzetes „miért?” kérdésével kezdődik. Az Úr megharagudott népére. Ez a csapás oka. A szenvedő nép hosszúnak tartotta a büntetés idejét, és úgy gondolta, hogy „örökre elrejtőzött” előle az Úr. A 48. versben a bölcsességirodalomból vett gondolatokkal folytatódik a panasz. Az ember mulandó, nem menekülhet meg a haláltól (Zsolt 39:5–7.12; 49:8–21; Préd 2:16; 3:18–22). Az 50–52. vers visszatér Dávidhoz, az Úr „szolgájához” (1Kir 8:66; Zsolt 78:70; 132:10; 144:10). Dáviddal „kegyelmes tetteket” hajtott végre az Úr (4. vers); esküvel erősítette meg ígéreteit (36. vers). A zsoltáríró a panaszban szembeállítja egymással a „régi kegyelmes tetteket” és a jelen nyomorúságát: a felkent király gyalázatát. Mindezt abban a reményben teszi, hogy az Úr „megemlékezik” erről, és régi hatalmával, mellyel a káosz-szörnyet legyőzte, segítséget ad: megszabadítja a királyt és a népet.

Az 53. vers liturgikus istendicséret. Ez áll az egyes zsoltárgyűjtemények végén (Zsolt 42:14; 72:19; 106:48; 150).