Ezsdr. VI. RÉSZ

Ez a rész folytatása az előbbinek, s leírja a zsidók által említett és a helytartó jelentésében jelzett ciruszi parancs megtalálását, annak tartalmát, majd Dáriusz utasítását e parancs végrehajtására, továbbá a templomépítés befejezését, felszentelését. Végül egy héber nyelvű feljegyzést közöl a páska és a kovásztalan kenyerek ünnepének megtartásáról, amit a Krónikás toldott hozzá az arám nyelvű irathoz. Ezsdr. 6,1–5. A megtalált engedély.

Dáriusz király, Tattenaj helytartó jelentését olvasva, utasítást ad, hogy keressék meg Cirusz templomépítési parancsát. Az iratot Ahmeta (más néven Ekbatana, a perzsa uralkodók nyári tartózkodási helye, a méd birodalom régi fővárosa) várában találják meg. A könyvünkben levő arám okmány szerzője – feltevések szerint – csak kivonatosan jegyezte fel a királyi parancs lényeges pontjait, mely három dologban rendelkezett: 1. a templomot fel kell építeni; 2. az építési költségeket királyi bevételekből kell fedezni; 3. az elhurcolt templomi felszerelést vissza kell szolgáltatni. Szerepelnek a felépítendő templom méretei is s ehhez a salamoni templom a minta. A tervrajzra a költségvetés összeállítása céljából volt szükség. A templomépítési költségekre vonatkozó királyi paranccsal és az építkezés elhúzódásával kapcsolatban meg kell jegyeznünk, hogy ez a kifejezés: „a költség a király palotájából adassék” nem azt jelentette, hogy e parancsra megnyílt a kincstár ajtaja és fedezték a templomépítés minden költségeit, hanem a 8. versnek értelmében a tartományi adókból lehetett kifizetni a költségeket. Így az írásban kiadott királyi intézkedés végrehajtásának módja nemcsak a tartományokban befolyó adók mértékén fordul meg, hanem nagymértékben függött azoktól a személyektől is, akik a tartományok vezetői voltak.

Ezsdr. 6,6–12. Dáriusz király döntése.

Dáriusz tájékozódva a megtalált okmány tartalmáról, válaszolt Tattenaj helytartónak. Válaszában kivonatosan ismerteti az eredeti okmányt és saját döntését a templomépítés ügyében. Utasítja a helytartót és az érdekelteket, hogy 1. ne akadályozzák az Isten házának építését. Ezzel az utasításával tiszteletben kívánja tartani Cirusz parancsát is, a zsidó hagyományokat is, de ez a döntés felel meg a birodalom valláspolitikájának is. 2. Ő is gondoskodik az építési költségek fedezéséről. 3. Gondoskodik az égőáldozatok kellékeiről és szükségleteiről. Ennek az áldozatnak rítusához ui. hozzátartozott „a király és fiaiért” való könyörgés is. Fennmaradt dokumentumokból ismeretes, hogy Dáriusz a tartománya pogány kultuszainak gyakorlóitól is kérte az érette való könyörgést. Nem kétséges, hogy a zsidók teljesítették is ezt a kívánságot, és így rótták le hálájukat a király jóindulatáért. 4. Az uralkodó megtorló intézkedéseket rendel el mindazokkal szemben, akik megszegik parancsait. Ha egyes ember szegi meg utasítását, romboltassék le a háza és a vétkes háza gerendájára feszíttessék fel. Ha pedig király vagy nép vetemedne a rendelet megszegésére, azt Izráel Istene fogja megrontani, akinek neve a templomban lakik (2Krón 7:16; Zsolt 132:13–14). Hasonló megtorló intézkedések ismeretesek királyi rendeletek záradékából.

Ezsdr. 6,13–18. A templom felszentelése.

Az arám ny16vű okmányt a Krónikás egészíti ki ezzel a tudósítással. A helytartó uralkodója utasítása szerint jár el és gondoskodik arról, hogy semmi ne zavarja az építkezést. A Krónikás a helytartó lojalitását úgy említi, mint a templom zavartalan építésének és az építés befejezésének feltételét, nem mulasztja el azonban megemlíteni a prófétai igehirdetés fontosságát sem. Az építés körül támadt sok nehézség közepette megfáradt népet a prófétai igehirdetés erősítette meg a munkára és így sikerült befejezni azt. A két próféta szolgálatára történő utalás az 5:1 versén alapszik, amivel kiegészíti a Krónikás az arám okmány tudósítását.

Artaxerxes nevének említése ezen a helyen tévedésnek is mondható, mivel ő a templomépítés befejezése után lépett trónra. De helyesebb úton járunk, ha arra a teológiai koncepcióra gondolunk, ami a Krónikást műve megírásában vezette, amelyben nem az események pontos idői egymásutánisága volt a fontos, hanem „Izráel Istenének” uralma, aki a perzsa uralkodókat is eszközként használja fel terve véghezvitelére oly módon, hogy azok parancsa „egybevág” Izráel Istene parancsával. A Krónikás számára természetesen magától értetődő, hogy az építő munka befejezése után a templom felszentelése következik (16–18) úgy, ahogy az az első templom építése után is történt (1Kir 8; 2Krón 7:4kk.). A felszentelés eseményének leírásánál is mintául szolgált az első templom felszentelésének elbeszélése. Amikor a Krónikás erről az örvendetes eseményről beszámol, újra szükségesnek tartja beleszőni tudósításába, hogy a felszentelés szertartásában részt vevők alkotják az igazi Izráelt. Ezért beszél itt „Izráel fiai”-ról és nem zsidókról, mint korábban cselekedte. Az áldozatbemutatás is ennek megfelelően történik: „egész Izráelért, Izráel törzsei száma szerint tizenkét kecskebakot vétekáldozatul” (17. v.). Az áldozat bemutatása természetesen nem mehet végbe a papok és a léviták szolgálata nélkül, s a kultusz csak az ő közreműködésükkel kezdődhetett meg. Ezért szól a papok és a léviták szolgálatba állításáról „rendjeik” és „osztályaik” szerint. Ezt a „rendek” és „osztályok” szerinti beosztást szolgálati szempontok tették szükségessé s bár a Krónikás Mózest említi, a beosztás nem Mózesre, hanem Dávidra vezethető vissza (Ex 29; Lev 8; 1Krón 23–26).

Ezsdr. 6,19–22. A páska megünneplése.

Ex 12:25 szerint a páska megünneplése az Úrtól kapott parancs. Ezzel zárta le Isten a „szolgaság házában” való tartózkodást és készített új életlehetőséget népe számára. Az Egyiptomból történt szabadítástól kezdve a páska megünneplése fontos szerepet játszik Izráel életében, sokkal fontosabbat mint ahogy azt a megünnepléséről szóló feljegyzések számából következtethetjük. A Num 9:1–5 a pusztai vándorlás idején megünnepelt páskáról tesz említést. Józs 5:10k. arról a páskaünneplésről számol be, amit Izráel fiai az ígéret földjére történt bemenetel előtt, Jerichó mezején ünnepeltek meg, a másodszori körülmetélkedés után. Később Ezékiás (2Krón 30) és Jósiás (2Kir 23:21–23) idejéből maradt fenn tudósítás a páska megünnepléséről. A páska ünneplése az említett fejezetek tanúsága szerint, bizonyságtétel Isten szabadító tetteiről és a népével kötött szövetség iránti hűségéről. Ennek a bizonyságtételnek döntő része volt az ünneplésben. Hogy milyen fontos szerepe van a páska ünnepének Izráel életében, azt az is mutatja, hogy a zsidók kettős időszámítása is ehhez kapcsolódik. A világi év a 7. hónappal kezdődik, a zsidó naptári év pedig niszán hónappal. Most is nagy dolgot cselekedett népével az Úr s ezért így ünneplik meg „a fogságból visszajöttek” a páskát. Megünneplésében csak azok vehettek részt, akik a „fogságból visszajöttek” és „akik hozzájuk hasonlóan elkülönültek az ország népeinek a tisztátalanságától”. A körülmetélkedés és a páska, mint az ószövetségi nép szövetségének két jegye együvé tartozott.

De megtartották a kovásztalan kenyerek ünnepét is. Az Ex 12:18 szerint a kovásztalan kenyér fogyasztása már az első páskával kapcsolatban elő volt írva. A kovásztalan kenyér a páskával együtt emlékezteti Izráelt Isten szabadítására, arra, hogy e szabadítás által emberek szolgálatából Isten szolgálatába lépett. A páska megünneplésének itt leírt módja kezdete egy olyan gyakorlatnak, amelyben a papok és a léviták megnövekedett jogokhoz jutnak a laikusok rovására, mivel a törvény előírásai szerint a páskát a laikusoknak kellett elkészíteni (Deut 16:1kk.; Ex 12).

A páska megünneplése örvendezés és hálaadás közepette ment végbe. Ezt az örömöt és hálát nemcsak az Egyiptomból történt szabadításra való emlékezés ébresztette bennük, hanem az is, hogy Isten, aki a régmúlt időkben véghezvitte a szabadító tettét, a jelenben is munkálkodó Úr, aki „hozzájuk fordította Assur királyának szívét” és „megerősítette kezüket” a templomépítés munkájában. Ezzel a megjegyzéssel a Krónikás itt a könyv első részének végén, hasonlóan a bevezetéshez (1:1) az Úrra irányítja a figyelmét. Aki indító oka minden történésnek és irányítja az eseményeket. Megjegyzésével bizonyságot tesz, hogy azokban az eseményekben, amiket itt az 1:1-től kezdve elbeszél, Isten irgalmas uralkodása szemlélhető Izráel történetében.

Ezsdr. VII. RÉSZ

A VI. résszel befejeződik Esdrás könyvének első fele. A VII. résszel kezdődően olyan eseményekről van szó, amelyek nem közvetlenül a könyv első felében leírt események után történtek. Ezért a VII. rész magyarázata előtt szükséges néhány általános megjegyzés megtétele az Esdrás könyvének második részével kapcsolatos történeti, irodalmi és tartalmi kérdésekről.

1. Történeti szempontból már korábban is utaltunk arra, hogy az 1–6. és a 7–10. fejezetekben elbeszélt események közt hosszabb-rövidebb idő telik el. W. Rudolph például 6:15 és 7:7 között 57 esztendős időközt tételez fel, mert az első eseményt 511-re, a másodikat 458-ra helyezi. De felteszi a kérdést, hogy nincsen-e vajon 57 esztendőnél többről is szó, amit a Krónikás „És ezek után az események után” (7:1) fordulattal hidal át. Másokkal együtt úgy vélekedik, hogy itt 70–80 esztendő marad homályban és erre az időre csak az Esdrás, Nehémiás és Malakiás próféta könyveiben levő feljegyzésekből lehet visszakövetkeztetni.

2. Irodalmi szempontból azt kell megjegyeznünk, hogy a könyv második felének magvát az Esdrás emlékiratai néven ismert forrásanyag képezi, ami a 7:12–9:15 szakaszban található. Ezekben a feljegyzésekben Esdrás első személyben beszél. Az emlékiratban benne van Artaxerxes király engedélyének arám nyelvű másolata (7:12–26) és az Esdrással együtt hazatértek névsora (8:1–14). A 10. rész már harmadik személyben beszél Esdrásról. Ez arról tanúskodik, hogy nem Esdrás, hanem olyan valaki jegyezte fel, aki munkájában figyelembe vette Esdrás feljegyzéseit. Az is lehetséges, hogy a Krónikás Esdrás emlékiratain kívül egy másik forrást is felhasznált. Ebből következik, hogy a tudósítások formája is változatos. 3. Tartalmi szempontból Esdrás könyvének második része a következőkről tudósít: 7:1–10 bemutatja Esdrást; 7:12–26 tartalmazza a királyi parancsot; 7:27–28 megörökíti Esdrás hálaadását; 8:1–14 közli az Esdrással hazatérő foglyok névsorát; 8:15–33 az utazás körülményeiről tudósít. A 9. résztől Esdrás jeruzsálemi működéséről kapunk tájékoztatást, majd a 10:18–44 közli a vegyesházasok névsorát. Ezsdr. 7,1–10. Esdrás személye és hivatása.

Ezek a versek bevezetőül szolgálnak a soron következő tudósításhoz. Azt az idői távolságot, ami a könyv első felében leírt események és a most következők közt van, a Krónikás „És ezek után az események után” fordulattal hidalja át. Bizonyára az az idő sem telt események nélkül el, de ami történt, annak a gyülekezet és Isten ügyére nézve nem volt olyan jelentősége, hogy feljegyzésük hasznos és szükséges lett volna. Esdrás jövetelével azonban valami új kezdődött és az ő működésének megörökítése lényeges Isten gyülekezete számára. Ez az új és lényeges, ami Esdrás fellépésével elkezdődött és végbe is ment, az volt, hogy újra „az Úrnak, az ő Istenének a keze” (6b.9b) cselekedett. A tudósításból Esdrásról a következőket tudjuk meg: 1. Pap volt, aki Áron nemzetségéből származott. Ha a családfában bizonytalan is néhány adat (vö. W. Rudolph i. m. 66 old.), a Krónikás számára annak bizonyítása volt a lényeges, hogy Esdrást származása is és hivatása is Istenhez és választott népe szolgálatához köti (1–5). 2. A Mózes törvényében járatos írástudó volt. Már E. Mayer, Entstehung des Judentums c. művében megjegyzi, hogy Esdrást a Krónikás teszi először olyan írástudóvá, aki járatos a Mózes törvényében. Ezt a véleményt K. Marti is elfogadja és Schaeder közvetítésével G. v. Rad-nál is megtaláljuk. Utóbbi Schaeder kutatásaira hivatkozva megjegyzi: Esdrás esetében különösen fontos az, hogy tagja volt a perzsa állami hivatalnoki rendszernek. Az ő esetében „az írástudó pap, aki összeírta az Úr Izráelnek adott parancsolatait és rendelései igéit” az udvari titkár hivatalos címe volt, aki a perzsa udvarban a zsidók vallási ügyeit képviselte s először csak a Krónikás tekintette Esdrást írástudónak. E kettős méltóságában – pap és magasrangú udvari tisztviselő – ruházta fel az uralkodó megfelelő tekintéllyel minden külső és belső ellenállással szemben.

A szófér író, királyi szogálatban álló titkár, számvevő jelentéssel fordul elő, csak a későbbi, fogság utáni nyelvhasználatban jelent írástudót. A Tóra másolóit mind a mai napig így nevezik. Ezeknek – hogy munkájuk alapos legyen – nem volt szabad vagyonnal rendelkezniök és mindig a zsidóság legszegényebb elemei közé tartoztak. A lemásolandó szöveget emlékezetből kellett tudnia, de minta nélkül egy betűt sem írhatott le. Esdrás korától szófér-nak nevezték azokat a tanítókat is, akik a népnek magyarázták a szent iratokat s e tanítók fejének Esdrást tekintik, akit nemcsak kitűnő másolónak, hanem éppen olyan jó törvénymagyarázónak is tart a hagyomány. Az ő korától így – szófér-en a törvény másolóját és magyarázóját is értik. ő magyarázta és szükség esetén alkalmazta is a korviszonyokhoz a bibliai törvényeket s ez utóbbi volt a fő kötelessége.

Így érthető, hogy Esdrás, mint magasrangú kormánytisztviselő élvezte a méltóságával járó kiváltságokat s amikor a Jeruzsálemből érkezett hírek alapján szükségesnek látta a hazautazást, hazatéréséhez engedélyt kért a királytól, amit az meg is adott „Mivel az Úrnak az ő Istenének keze volt rajta” (6). Így tért haza Esdrás Jeruzsálembe.

A 7. versben levő időmegjelölést szaktudósok tévesnek minősítik. Galling hivatkozik M. Noth kutatásaira (Studien 125. old.), aki 7:1 és 8:1 alapján azt állapítja meg, hogy Esdrás eredeti feljegyzéseiből hiányoztak a pontos dátumok. Ezért ezen a helyen is a következő lehetett az eredeti feljegyzés: „Artaxerxes királysága alatt”, a „hetedik esztendő” pedig a Krónikás kombinációja. W. Rudolph viszont arra utal, hogy az „így jött fel”-ben nincs kifejezve határozottan, hogy ez a feljövetel Esdrással együtt történt volna s ő is kétségesnek tartja az időmegjelölést (vö. i. m. 67. old.). Ma már nem állapítható meg, hogy ezen a helyen miért tartotta szükségesnek a Krónikás az időpont közlését. Ami pedig Esdrás utazásának kezdetét és végét illeti, azt bizonyára Esdrás feljegyzéséből vette át (7-9).

A Krónikás a 10. versben Esdrás misszióját és annak jelentőségét írja le. A kun szónak a következő jelentéseit találjuk: egyenesen állni, kiegyenesíteni, a gondolatokat valamire irányítani, szilárdan állni. A dáras itt az írás tudását, értelmezését jelenti (ebből származik a midrás = írásmagyarázat). Esdrás Jahve törvényét kutatta és magyarázta, saját maga és Izrael számára. Ezért is utazott Jeruzsálembe s mivel ez az útja Istennek tetsző szolgálat volt, ezért „Istenének jóságos keze volt rajta”.

Ezsdr. 7,11–26. A királyi engedély.

A királyi engedélyhez bevezetőül szolgáló héber mondat (11. v.), a Krónikástól származik, s az a célja, hogy Esdrás szófér címét (12. v.) megmagyarázza. Maga az engedély a 12. v.-sel kezdődik. A királyi irat formailag és részben tartalmilag is rokon a 4–6. fejezetekben levő okmánnyal, de irodalmi szempontból ahhoz semmi köze nincs. Ez nemcsak olyan külsőségekből figyelhető meg, hogy a király neve itt másképpen van írva, és a király címeként csak itt fordul elő a „királyok királya” megjelölés, hanem mindenekelőtt abból, hogy ez az engedély kezdettől fogva része Esdrás tudósításának, miként erről a 28. v.-ből értesülünk, míg a másik arám forrás felhasználásának megvolt a maga sajátos közigazgatási célja.

Az engedély formája egy Esdráshoz intézett írás. Küldője a király, aki magát az akkori korban szokásos módon „királyok királyának” nevezi. Ezzel a fordulattal hatalmára utal. Az irat címzettje Esdrás, akinek méltóságát két címmel jelöli meg. Az első címe: „pap”, ami a gyülekezeten belül jelöli meg Esdrás hivatását, de egyidejűleg azt is mutatja, hogy a király is elismeri Esdrás papi tisztét. Esdrás második címe: „a menny Istene törvényében bölcs írástudó”, vagyis szófér. Ez a címe a királyi udvarnál betöltött tisztségére, munkakörére utal. Amint már említettük, helyesen mutat rá Schaeder arra, hogy ilyen címet csak magasrangú udvari tisztviselő viselhetett, akinek az volt a feladata, hogy a menny Istenének törvényeit, azaz Jahve Tóráját összeírja. Esdrás eszerint a zsidó vallási ügyek előadója volt a királyi udvarban.

A királyi irat szerint Esdrás megbízatása hármas: 1. Jeruzsálembe mehet és magával viheti mindazokat, akik önként haza akarnak térni. 2. Vizsgálja meg Isten törvénye alapján Jeruzsálemben a gyülekezet állapotát (a magyarázók „Istened törvénye, mely kezedben van” kifejezést többször is úgy értették és úgy magyarázták, hogy itt Esdrás által szerkesztett törvényről van szó, azonban a 25. versből kiderül, hogy ez a törvény a már hazatért zsidók előtt ismeretes, tehát nem másról van itt szó, mint Jahve Tórájáról). 3. Anyagi ügyek elintézése, ami megbízatásával kapcsolatos volt (12–20). Esdrás pénzadományokat és templomi felszereléseket hoz magával. A pénzadományok felhasználására nézve szabad kezet kap és a kiadások fedezése után fennmaradó résszel „Isten akarata szerint” cselekedhet. Ezek az adományok három forrásból erednek: a király és tanácsosai adományából, a babiloniaiak adományából és azoknak a zsidóknak adományából, akik nem vállalkoztak a hazatérésre. Ha ennél többre is szüksége lenne az Isten házának, a további szükségleteket a királyi kincstárból, vagyis a tartományok befolyt adójából kell fedeznie Esdrásnak (21).

A 21–24. versekben utasítja a király a folyamon túli kincstárnokokat, hogy két vonatkozásban is segítsék elő Esdrás küldetését. Először is, a 20. v. értelmében álljanak Esdrás rendelkezésére, másodszor pedig azokra, akik a kultusz szolgálatában tevékenykednek, ne vessenek ki adót. Intézkedéseit a király azzal indokolja, hogy így akarja elérni, „hogy harag ne érje a királynak és fiainak királyságát”. Tehát ezen az úton akarja a maga és házanépe számára biztosítani a „menny Istenének” jóindulatát.

A 25–26. versekben Esdrás külön hatalmat és megbízatást kap arra, hogy szervezze meg a Júdában élő zsidókat, („folyamon túli nép”) bírák kinevezésével. Bírói hatalommal intézkedhet és ha valaki ellene szegül az Isten törvényének, amely egyben a király törvénye is, börtönbüntetéssel, sőt halálos ítélettel is sújtható. Ezzel ér véget a királyi parancs; amely elsősorban nem a zsidók érdekeit, hanem a birodalom érdekeit szolgálja. Az egyre ellenségeskedőbb Egyiptom szomszédságában kívánatos volt a nyugalom és a rend biztosítása. Ez az egyik, amivel magyarázni lehet a zsidók számára kedvező királyi utasítás kiadását. A másik magyarázat: Esdrás személye és szolgálata a perzsa királyi udvarban, aminek következtében a pogány uralkodó – szinte a Hegyi Beszéd értelmében (Mt 5:16) – magasztalja a „menny Istenét”. Az is lehetséges – de ez az ügy szempontjából már nem lényeges –, hogy az egész királyi rendeletet maga Esdrás szerkesztette meg. A lényeges ez esetben is a királyi aláírás, a parancs jóváhagyása. A király ezzel az iratával nemcsak az ügy mellé áll, hanem azonosítja magát az üggyel: „Ha pedig valaki nem cselekszi Istened törvényét és a király törvényét…” (26. v.).

Ezsdr. 7,27–28. Áldott az Úr.

Esdrás nem tudja a királyi rendeletet kezéből úgy letenni, hogy el ne mondja az Isten iránti háláját, amely szívét betölti. Abban, amit a király cselekedett, Istennek az ő népe és gyülekezete iránti irgalmas munkáját szemléli. Isten munkálkodott a király szívében, ezért cselekedett így. Magának sem tulajdonít érdemeket eszközi szerepéért, hiszen ő is csak úgy válhatott eszközzé, hogy az Úr „hozzá hajolt hűségével”. Ahol ilyen eredmények születtek meg Isten népével, de Isten templomával kapcsolatban, ott Isten munkálkodott. Ezért „Áldott az Úr, atyáink Istene”, mert miként „atyáink” korában, úgy most is Ő gondoskodik népéről.

Ezsdr. VIII. RÉSZ - Ezsdr. 8,1–20. A visszatérők névsora.

Az előző fejezet végén levő hálaima hangvétele is mutatja, hogy Esdrás már régóta készül és vár az alkalomra, amikor hazaindulhat. Most már kezében a királyi parancs s így semmi akadálya annak, hogy felkészüljön és elinduljon. Ez a fejezet a felkészülésről, elindulásról és megérkezésről tudósít. Az előkészület első teendői közé tartozott azok számbavétele és összegyűjtése, akik készek megválni a megszokott környezettől, eddigi életkörülményeiktől és hajlandók hazatérni atyáik földjére. Valószínű, hogy az itt közölt névsort a hazaérkezés után, Jeruzsálemben állította össze Esdrás. A második részből már ismert névsortól abban különbözik, hogy itt a papok állnak a névsor elején. Ezt nemcsak azzal magyarázhatjuk, hogy maga Esdrás is pap volt, hanem azzal is, hogy a fogság éveiben a papok egyre nagyobb szerephez jutnak a gyülekezet életében. Az ároni származás túlértékelése a papi renden belül szintén ebbe a korba vezethető vissza. A papok felsorolása után következnek a családfők és nemzetségek. A hazaindulás idejéről a 7:9 tudósít. A hazatérők száma – asszonyokkal és gyermekekkel együtt – ötezer főre tehető.

A hazatérők hazaindulás előtti gyülekezési helye az Aháva egyik mellékfolyójának torkolata volt. Mind a két folyó ismeretlen, de a 7:9-ben közölt idő arra enged következtetni, hogy ez a gyülekezőhely nem volt messze Bábeltől. Az előkészületek során Esdrás megszemléli a tábort s akkor derült ki, hogy egyetlen lévita sem jelentkezett hazatérésre. A kultusz iránt előszeretettel viseltető Esdrást ez érzékenyen érinti, ezért főemberekből bizottságot állít össze s Kászifjá helységbe küldi őket azzal a feladattal, hogy az ott lakó léviták és templomszolgák közül vegyenek rá némelyeket a hazatérésre. (Feltevések szerint az elhurcolt léviták ide telepedtek le, de az sincs kizárva, hogy ebben a helységben kultuszhely is volt.) A küldöttség Iddót, a léviták és templomszolgák főemberét kereste fel, hogy vegyen rá némelyeket a hazatérésre. A küldöttség munkája nem volt eredménytelen, mert 38 lévita és 220 templomszolga csatlakozott a hazatérőkhöz. Lehet, hogy ezek megnyerése nagyon nagy dolog volt és ezért áldja Esdrás „Isten jóságos” keze munkáját érettük. Vagy annyira tele volt a szíve Isten magasztalásával, hogy a hazainduló menet legkisebb növekedéséért is kicsordult belőle a hálaadás. Ezsdr. 8,21–23. Lelki felkészülés.

Mielőtt a menet elindulna a gyülekező helyről hazafelé, Esdrás szükségesnek tartja Isten oltalmának a kérését. Ezért böjtöt hirdet, bűnbánatra és Isten előtt való megalázkodásra hív fel. A király kész lett volna a hazatérők védelmét fegyveres kísérettel biztosítani, ezt azonban Esdrás méltatlannak tartotta Isten népéhez és Isten ügyéhez, ezért nem fogadta el (22. v.) Isten elfogadta népének megalázkodását, meghallgatta imádságát és a hazainduló sereg fegyveres őrizet nélkül Isten áldásával és az Ő oltalmára hagyatkozva kelhetett útra.

Ezsdr. 8,24–30. Az adományok elkészítése.

Esdrás az Isten házára összegyűlt adományokat szentnek tekinti, s ennek megfelelően gondoskodik azok szállításáról is. Tizenkét papot választ ki, hogy a szent terhet olyanok vigyék, akik maguk is szentek. Így látta biztosítottnak az adományok őrizetét, úgy gondolván, hogy Isten jobban meg fogja oltalmazni azt, ami az övé és ez az oltalom hathatósabb a király által esetleg kirendelt fegyveres kíséretnél is. Esdrásnak ez a hitből fakadó döntése nemcsak az Isten hűségére való hagyatkozásra tanít, hanem arra is, hogy az Istennek szentelt anyagiakat miként kezeljük.

Ezsdr. 8,31–36. Megérkezés Jeruzsálembe.

A 7:9 és 8:31 szerint Esdrás és társai négy hónap alatt érkeztek meg Jeruzsálembe. Útjuk szerencsés volt: mivel „a mi Istenünk keze volt felettünk és az úton megmentett bennünket a ránk leselkedő ellenség markából”. Az útról, az utazás körülményeiről egyebet nem is tudhatunk meg, de a hazatérők számára más nem is volt fontos, mint az, hogy az Isten oltalmazó keze alatt hazaérkezzenek. Háromnapi pihenés után elszámolnak a templom számára hozott kincsekkel, pontos kimutatást készítenek a hozott értékekről és a leltárra feljegyzik mindazok nevét, akik hozták és akik Jeruzsálemben átvették. Ez a hűség és aprólékos gondosság méltó az ügy szentségéhez és példa az egyház javainak Isten kedve szerinti kezelésére.

A 35–36. versekben ismét elhallgat Esdrás és megszólal a Krónikás. Ő nem tudja másképp elképzelni a folytatást, csak úgy, hogy azok, akik böjtöléssel és imádsággal készültek fel a nagy útra és szerencsésen megérkeztek, mert Isten megóvta őket, most ezért az oltalomért hálát adnak Istennek. Ezért Esdrás beszámolója után beiktatja ezt a két verset, amely a szerencsés megérkezésért bemutatott hálaadásról tudósít. Ez valóban nem is történhetett másképpen, még ha Esdrás nem is jegyzett fel semmit, Ő sem rögzített írásban mindent, s még olyan tudósítással is adós marad, ami nem lényegtelen a gyülekezet életének kibontakozása szempontjából, hogy ti. a király parancsát mikor és hogyan közölte a folyóntúli helytartókkal és egyáltalán közölte-e. Ezsdr. IX. RÉSZ Ez a fejezet Esdrás könyvének igen fontos része, mert ebben tárul fel igazán Esdrás tevékenysége. Az 1–5. vers a vegyesházasság kérdését, a 6–15. pedig Esdrás bűnbánati imáját tartalmazza. Ezsdr. 9,1–5. A gyülekezet helyzete.

Amiután ezek befejeződtek kezdetű rövid és határozatlan bevezetésből nem állapítható meg, hogy mennyi idő telt el Esdrás megérkezése óta, de ezalatt a főemberek részletesen tájékozódtak a gyülekezet állapota felől s e tájékozódás után jelentést tettek Esdrásnak. Esdrás e jelentések alapján állapítja meg, hogy az idegenekkel kötött házasságok következtében Izráel elszakadt az Istentől. Ebbe a hűtlenségbe beleestek még a papok és léviták is, sőt éppen ők voltak az elsők e hűtlenség elkövetésében. Az itt felsorolt népek pogány kultusza különösen megvetett volt. A vezető emberek jelentéséből nemcsak a vallásos érzés csendül ki, hanem az adott körülmények közt érthető nacionalizmus is, mivel a vegyesházasság következtében Izráel fennmaradása forgott végveszélyben. Ilyen kérdés a fogságban nem vetődött fel, a fogság előtti Izráel életében pedig nem jelentkezett ilyen élesen. Azt tartották helyesnek, ha valaki nemzetségén belül keres és talál magának élettársat (Gen 24:3; 29:19), de nem volt botránkoztató az sem, hogy József Egyiptomból nősült (Gen 41:45), Mózes midianita lányt vett feleségül (Ex 2:21), Elimélek fiai pedig moabita lányokkal kötöttek házasságot (Ruth 1:4). A vegyesházasságok kérdése először a Baál-kultusz elleni küzdelem során vetődött fel Izráelben. A vegyesházasság annak a tapasztalatnak alapján lett kérdéssé, hogy az idegen feleségek idegen vallások hordozói és képviselői lettek a családban. A vegyesházasság így káros hatással volt a család vallásos életére, mert az idegen feleség sokszor a férjét, de még inkább a házasságukból születő gyermekeket is elidegeníthette hitüktől. Esdrás szerint a helyzet olyan súlyos volt, hogy nem lehetett elviselni, mindenképpen véget kellett vetni. Esdrás sem papi szemléletével, sem a „szent mag”-ról táplált reményével nem tudja összeegyeztetni az előállott helyzetet. Ez magyarázza szenvedélyes magatartását. Amit jelképesen cselekszik, a bánatról és haragról beszél. A ruha megszaggatása a mélységes bánat jele, a haj és a szakáll tépése pedig a heves harag és erkölcsi felháborodás kifejezése. Esdrás gyászában és felháborodásában osztoznak az egybegyűltek is. Esdrás egészen az esti áldozás idejéig ebben az összetört állapotban maradt, s így készült fel e nehéz ügy megoldására. Nem akart a királyi rendelet adta lehetőséggel élni (7:26), hanem lelki hatással akarta elérni, hogy bűnbánat és megtérés eredményeként a vegyesházasságban élők önként vállalják házasságuk felbontását. Ezért várja meg az esti áldozat bemutatásának óráját, mialatt „hozzám gyűltek mindnyájan a fogságból visszajöttek”. Ekkor áll fel és mondja el az egész nép nevében megrázó imáját, amelyben vallást tesz a maga és a nép bűneiről.

Ezsdr. 9,6–15. Bűnvalló imádság.

Esdrás fáradozását ez az imádság koronázza be. Külső formájáról a következőket mondhatjuk: nyilvános imádság, amit Esdrás pap a templomban mond el Isten színe előtt. Együtt van a gyülekezet és a gyülekezet vezetői, így Esdrás imádsága már a gyülekezet ügye, mert a kultusz keretében hangzik el. Hangneme, stílusa szerint nemcsak imádság, hanem igehirdetés is. Kívánsága nemcsak az, hogy Isten hallgassa meg imádságát, hanem az is, hogy a gyülekezet is hallja meg és ezáltal segítséget kapjon, erőt nyerjen engedelmes döntésre a vegyesházasságok felbontásának sorsdöntő kérdésében. Ezért hiányzik az imádság jellegzetes stílusa s műfajilag inkább prédikáció. Esdrás egyedül lép az Isten színe elé: „Én Istenem szégyellem és restelkedem fölemelni, én Istenem, arcomat hozzád”, de csakhamar társaiért is imádkozik és az egyes szám első személy helyett többes szám első személyben folytatja.

Esdrás imádsága bűnvallás. Ő imádkozik, ő alázkodik meg Isten színe előtt, de ezt úgy cselekszi, mint a gyülekezet közösségének egyik tagja, aki közösséget vállal a vétkesekkel, noha ő maga nem követett el bűnt. Nem az „igaz” olvassa a „bűnösök” fejére az Istentől való elszakadás bűnét, hanem a bűnös testvér, aki a szóbanforgó bűnben ugyan nem vétkes, áll oda bűnös testvérei közé, akik ebben a bűnben vétkeztek és velük azonosítva magát, kegyelemért esedezik.

Isten kegyelmét és hűséges munkáját a nép történelmében mutatja meg. Egészen a deuteronomista történetszemlélet szellemében vallja, hogy a fogság Isten büntetése volt; amire a nép rászolgált. Isten azonban ítéletében is könyörületes volt, „mert hagyott megmenekülteket és adott nékünk sátorfát szent helyén, hogy így a mi Istenünk megvilágítsa szemünket és egy kissé megelevenítsen bennünket rabszolgaságunkban”. A „megmenekültek” azok, akik visszatérhettek a fogságból. A „sátorfa” (játéd) fából faragott szeg, amit a falba vertek, hogy kézi eszközöket akasszanak rá (Ézs 22:23), vagy a sátor kifeszítésénél használtak. Ilyen nélkülözhetetlen „szeget” kaptak a „megmenekültek” az újjáépített templomban. Ez az a biztos „szeg” számukra, mely megtartja, felemeli őket. Isten adta ezt népének, hogy legyen mibe kapaszkodjék és az új életben megerősödjék. Jelenleg még rabszolgák, de Isten ebben az állapotukban sem hagyta magukra, mert a perzsa királyok jóindulatát feléjük fordította és így újra felépíthették Isten házát, megmaradásuk és felemeltetésük „sátorfá”-ját (9. v.).

A kegyelemnek e kézzel fogható jelei ellenére folytatja „mi mégis elhagytuk parancsolataidat” s így érkezik el a jelen állapothoz, amelyben a gyülekezet él. A parancsolatok elhagyásának bűnét a vegyesházasságokban látja. Emlékeztet azokra a tilalmakra, amelyek a Baál-kultusz elleni küzdelmek során keletkeztek és a megszegésük miatti súlyos következményekre, amelyek még arányban sem voltak a bűn nagyságával, mivel „te mi Istenünk kevésbé büntettél bennünket, mint ahogy bűneink miatt megérdemeltük volna” (13. v.). A nép még ezek után is visszaélt az Isten irgalmasságával és ezzel rászolgált Isten megsemmisítő haragjára. Imádsága végén Esdrás Isten igazságára hivatkozik. Izráelnek el kellett volna vesznie, de ez nem következett be, mert Isten a nagy pusztulásban is megtartotta a „maradékot”. Most viszont ez a megtartott „maradék” olyan súlyos vétekbe esett, hogy ezek miatt nem állhat meg Isten színe előtt (15. v.).

Ezsdr. X. RÉSZ

A rész megszakítás nélkül folytatja az események elbeszélését. Esdrás befejezte imádságát s utána nem ő beszél, hanem a Krónikás, aki az ő feljegyzéseit használja fel és ezek alapján tudósít az Esdrás imádságát követő eseményekről.

Ezsdr. 10,1–6. Esdrás imádságának a hatása.

Imádsága következményeivel elégedett lehet Esdrás. Amíg ő a földre borulva és sírva elmondja imádságát, az őt körülvevő gyülekezet „igen nagy sírással sírt”. Imádság közben „igen nagy gyülekezet” jött össze. Ebben a népes és Esdrással síró gyülekezetben felállt Sekanjá és bűnvallást tett az egész gyülekezet nevében: „hűtlenné váltunk Istenünkhöz, mert idegen asszonyokat vettünk magunknak”, de „mindezek ellenére is van reménysége Izráelnek”, csak újból meg kell újítania Urával a szövetséget. A megújított szövetség iránti hűségét azzal mutatja meg, hogy kiküszöböli a bűnt, ami megrontotta a szövetséget, felbontja a vegyesházasságokat és elbocsátja az idegen asszonyokat. A törvény érvényesítését kívánja, ezért felhívja Esdrást és bátorítja azonnali cselekvésre, s egyben ígéretet tesz, hogy „mi veled leszünk”.

Esdrás az alkalmas pillanatot megragadva megesketi a vezetőket és az egész népet, hogy Sekanjá beszéde szerint fognak eljárni. Ezután könyörgéssel és böjtöléssel készül fel sok, a családi életet fájdalmasan érintő, de a nép megmaradása szempontjából szükségesnek ítélt szolgálatra. Ezsdr. 10,7–17. A vegyesházasságok felbontása.

Bár a 7. v. nem közöl idői adatot, arra kell következtetnünk, hogy az imádság megrázó hatása után nyomban „közhírré tették” a gyűlés napját. A gyűlésen való megjelenést olyan komolyan veszik, hogy a távolmaradni merészkedők vagyonát héräm-mel, őket pedig kiközösítéssel büntetik. A héräm háram gyökből származik. Jelentése: kiirtani, megsemmisíteni, kiátkozni. Eredetileg elkülönítést jelentett, olyan valamit, ami Istennek volt szentelve, ezért az emberi használatból ki volt zárva. Harci cselekmények idején személyekre és tárgyakra alkalmazott átok volt (Józs 6). A héräm kimondásának és végrehajtásának célja, hogy a tisztátalan megsemmisítésével megőrizzék a szent nép tisztaságát. Volt olyan eset, amikor bálványimádás bűne miatt városokat is héräm-mé nyilvánítottak. Ilyenkor a várost felégették (Deut 13:13–16; Józs 10:28.35.37; 11:11).

A bűnvalló imádságnak a népre gyakorolt hatása és a súlyos szankciók arra ösztönöztek mindenkit, hogy a megjelölt időben és helyen pontosan jelenjék meg. Noha a gyűlés időpontja a leghidegebb és a legesősebb hónapra volt kijelölve, ennek ellenére „az egész nép ott ült az Isten házának terén”, ahol néhány hónappal korábban Esdrás ült összeroskadva. Az események és „a záporeső miatt” remegő nép elé oda áll Esdrás és miután bűnnek mondja az idegen asszonyokkal kötött házasságot, felszólítja a népet vallástételre és az idegen asszonyoktól való elválásra (11 v.). A vallástételre való felhívásban a tódáh szó van: ez a jádáh-ból származik, amit többnyire „magasztalni, dicsőíteni” szavakkal fordítunk. Ez tulajdonképpen „megvallás”-t, „igenlés”-t jelent és mindig egy előzetes isteni faktumra vonatkozik. Ha Izráel zenés formában vallott Isten történelmi tetteiről, akkor ez nem volt más, mint Isten magasztalása. Az ókori Kelet és Izráel is ismert olyan Istent magasztaló hitvallást, amely Isten ítélő tetteire vonatkozott, s igaznak mondta Isten ítélő cselekedetében és igent mondott arra. Az ilyen esetben beszélünk ítélet doxológiáról. A legjobb példa erre Ákán esete. Isten haragja nyilvánvalóvá lett népe felett. A nyomozás kiderítette, hogy Isten haragjának oka az a bűn, amit Ákán követett el. Ezért mielőtt a halálos ítéletet végrehajtanák, Ákánt felszólítják: „adj dicsőséget az Úrnak, Izráel Istenének és tégy neki vallást” (Józs 7:19; tódáh). A bűnös ezzel az ítélet doxológiával nemcsak az ítélet jogosságát ismerte el. Vallástételének volt még egy nagyon lényeges vallásjogi jelentősége: ezzel ért ugyanis véget az ellene folyó eljárás (1Kir 8:33). Pontosan így állnak a dolgok itt (Ezsd 10:7 és a következőkben). A gyülekezet „Isten föllángolt haragja” (14 v.) alatt tudja magát és ennek a haragnak okát is ismeri; ezért kell vallást (tódáh) tennie az Úrnak (11 v.). Ezt követte az idegen asszonyok elbocsátása. A súlyos döntésre így felkészített gyülekezet elismeri, hogy igaza van Esdrásnak és vállalják a vegyesházasságok felbontását. Ezért a munka nagyságára és a rossz időre tekintettel bizottságot alakítanak „vezetőembereik”-ből, akiknek ellenőrizniük kellett a vállalt kötelezettség végrehajtását. A vegyesházasságok felbontása több időt vett igénybe s ellene is csak néhányan mertek tiltakozni, legalábbis nyilvánosan. A valóságban bizonyára nagyon sok nehézség, személyi és családi probléma vetődött fel az ilyen házasságok felbontása során.

Ennek az eseménynek a jelentőségét nem ebből a szűkszavú tudósításból lehet lemérni, hanem az itt történtek következményeiből. Esdrás működésével valami egészen új kezdődött Izráel életében s ennek az újnak ez az esemény egyik fontos láncszeme. Ezt az újat nevezzük a zsidóságnak (vö. G. v. Rad i. m. I. 103. old.). Ennek legszembeötlőbb vonása a saját államiság elvesztése. Ez azonban mégsem legjellemzőbb ismertető jegye a zsidóságnak. Azt mondhatjuk, hogy Izráel meglepően könnyedén, belső válság nélkül vetette le az önálló államiság és a királyság külső ruháját, amely tulajdonképpen mindig is idegen volt a számára. A Deuteronomiumban Izráel még történeti-természeti kötöttségű közösség, tehát a szó tulajdonképpeni értelmében vett nép. Szinte csak mellékesen kerül sor annak vitatására, ki tartozhat Izráelhez, ki nem (vö. Deut 23:1–8). A fogság utáni időben azonban már egyre inkább a törvényhez való viszony határozza meg, ki tartozik Izráelhez és ki nem. A törvény lassan feltétel nélkül, és történelemtől független, abszolút érvényű hatalommá lesz. Ezzel viszont az isteni parancsok kinyilatkoztatása egészen más értelmet nyert. Régen a parancsolatok szolgálták Izráel népét, vezették a történelem útján, most pedig Izráel kezd szolgálni a törvénynek. Mivel Isten akaratát időtlenné és abszolúttá tette a fogság utáni gyülekezet, az üdvtörténet előre haladó vonalát elveszítette szem elől. Ez a szemléleti mód kiszakította a többi népekkel való szolidaritásból, s az elzárkózó magatartás nem egy esetben gyűlöletessé tette a zsidóságot a többi nép szemében.

Ezsdr. 10,18–44. Az érintettek névsora.

Az előzmények után egészen meglepő, hogy csak 109 esetben állapították meg a vegyesházasság tényét. Esdrás imája alapján, valamint annak a gyülekezet életére gyakorolt hatása után ítélve sokkal több vegyesházasságra kell gondolnunk, mint amennyiről olvasunk. Galling azt, hogy Esdrás ilyen kevés vegyesházasságból olyan nagy dolgot csinált, azzal magyarázza, hogy az itt felsorolt családok a vezetőréteghez tartoztak. Így kis létszámuk ellenére is nagy befolyást gyakoroltak a nép életére. De gondolhatunk a már említett Ákán esetére is, amikor egy ember bűne miatt az egész nép Isten haragja alá került. Az is lehetséges azonban, hogy nem maradt fenn a teljes névsor. Ezt a feltevést alátámasztja az a megfigyelés is, hogy míg korábban a névsorokban szerepelnek a templomszolgák, itt említés sem történik róluk. Szinte elképzelhetetlen, hogy a templomszolgák közül – akik maguk is idegen származásúak voltak – egy se vett volna idegen feleséget, vagy ha igen, azt Esdrás szó nélkül hagyta volna. Inkább arról lehet szó, hogy a templomszolgák és a laikusok közt olyan sokan élhettek vegyesházasságban, hogy a Krónikás nem akarta a bajt a maga teljes nagyságában megörökíteni az utókor számára.

A 44. vers érzékelteti azt a szigorúságot, amivel végrehajtották a vegyesházasságok felbontását. Még a gyermek sem volt elfogadható ok arra, hogy egy ilyen házasság fennmaradjon, pedig bizonyára sok olyan vegyesházasság volt, amelyikből már gyermekek születtek.

A névsor elején a papok szerepelnek. A papok példáját követték a kultusz többi szolgái, majd ezeket a gyülekezet világi vezetői és végül a köznép.

Esdrás könyve elején is és végén is egy-egy névsor van. Elöl a „megszabadultak” névsora, a végén a bűnösök névsora. Ezek a bűnösök azonban, a sikemi (Józs 24) országgyűléshez hasonlóan, ahol a nép Józsué mellé áll, most is, még áldozat árán is, odaállnak Esdrás mellé, hogy így majd az „idők teljességében” ebből a népből szülessék meg Jézus, „aki eggyé tette mind a két nemzetséget, és lerontotta a közbevetett válaszfalat, az ellenségeskedést az ő testében, hogy megbékéltesse Istennel mind a kettőt.” (Ef 2:14–16).