KIRÁLYOK ELSŐ KÖNYVÉNEK MAGYARÁZATA

Írta: Dr. Tussai János, lelkész

Bevezetés - A könyvek neve.

A Királyok két könyve eredetileg egységes könyv volt a Sámuel két könyvével. A Septuaginta „Basileion” elnevezéssel foglalta össze ezt a négy könyvet. A Vulgáta is ehhez a beosztáshoz csatlakozik, de a 3. és 4. könyvet Királyok könyvének nevezi. A Királyok könyvének két könyvre osztásával először a Septuagintában találkozunk. Innen vette át a héber Biblia 1448 óta. A kettéosztás alapja csak formai lehet. Nem történeti, vagy tartalmi szempontból, hanem terjedelme szerint választották ketté, körülbelül a könyv felénél.

Helye a kánonban.

A héber kánonban a Királyok két könyvét a „korai próféták” között találjuk. Ez az elnevezés utal e könyvek történeti és prófétai jellegére. A tudományos kutatás is egy műnek tekinti ezeket a könyveket. Neve: deuteronómista történeti mű. Azért nevezik deuteronómistának (dtr) ezt a történeti művet, mert a Deuteronómiumban lefektetett normák szerint ítéli meg a múltat.

Szerzője.
Névszerint nem ismerős. Ugyanaz a valaki, aki az egész dtr művet írta. Magyarázatunkban Dtr megjelöléssel fogunk rá hivatkozni. Ő állította össze és rendezte sajátos teológiai szempontjai szerint, a különböző forrásokban rendelkezésre álló történeti anyagot. A Királyok két könyve tehát sok régi hagyomány és forrás összedolgozása által készült. Sok emberi eszköz együttes bizonyságtétele a hordozója Isten kegyelmét és ítéletét kijelentő üzenetének. Azt érezhetjük olvasásánál, hogy a „bizonyságok fellege” vesz körül, melyeknek hangja a Dtr történetíró összeállításában dicsőíti a kijelentést adó Istent, a történet Urát. Olyan ez a két könyv, mint egy élő organizmus, melynek különböző részei egymásra vonatkoznak és kölcsönhatásukban élnek igazán. A magyarázatnál ezt az élő testet kell megértenünk.

Keletkezési ideje és helye.
A könyvek keletkezési idejét két ismert időpont között kereshetjük. A Királyok második könyve a Jehójákin megkegyelmezéséről szóló híradással végződik, melynek időpontja 561. Másrészt még nem tud a szerző a babilóni birodalom 539-ben bekövetkezett bukásáról. Így műve e két időpont között keletkezhetett. A kutatók véleménye szerint a keletkezési időt az 550 körüli évekre tehetjük. Keletkezési helye a fogság ideje alatt, de nem a fogság területén kereshető. A Dtr fiatal emberként élhette át Jeruzsálem pusztulását. Az országban maradtak csoportjához tartozhatott és lakhelye a Jeruzsálem lerombolása után kialakult ideiglenes központban, Micpában lehetett.

Célja.
Mindazoknak, akik odahaza vagy a fogságban életben maradtak, nyugtalanító kérdésük volt, hogy az isteni ígéretek ellenére hogyan történhetett meg Jeruzsálemnek, a templomnak és a Dávid nemzetségének pusztulása. A Dtr történetíró elkezdte ezért a nép történetére vonatkozó adatok összegyűjtését, hogy feleletet kapjon és adhasson kérdésükre. Művét tehát nem a későbbi kor számára írta, hanem kortásait szeretné a feljegyzett bizonyságok által bűnbánatra és Isten igazságának megismerésére hívni. Így akarta őket vígasztalni, az Úrban való bizalomra és reménységre serkenteni.

Forrásai.
A Királyok két könyve Dtr történetírójának sok és sokféle forrásanyag állt rendelkezésére. Az alábbi felismerhető forrásokat soroljuk fel:

A) Dávid trónja öröklésének története. Ez a hagyományanyag a 2Sám 9. fejezettől az 1Kir 2. fejezetig terjed. Az 1–2 részek tehát források szempontjából is közvetlenül a Sámuel könyvéhez kapcsolják a Királyok könyvét. E forrásanyag szerzőjét nem ismerjük. Olyan valaki írta le a Dtr által átvett 1–2 fejezeteket, aki jól ismerte mindazt, ami Dávid udvarában történt. Találgatás lenne az, ha a szerzőt valakivel az eseményekben szereplők közül azonosítani próbálnánk.
B) Salamon történetének könyve. (11:41). Életrajz jellegű mű lehetett, melyet az udvari történetírók „ad majorem regis gloriam” jegyezhettek fel.
C) Júda királyainak története (14:29; 15:7 stb.).
D) Izráel királyainak története (14:19; 15:31 stb.). Udvari évkönyvek lehettek ezek, amelyekben a királyok uralkodási adatait, különleges eseményeket és királyi intézkedéseket jegyezhettek fel. A szerző és kortársai még ismerhették, de a későbbi nemzedék már csak ezekből a hivatkozásokból tud ezekről a könyvekről. A bennük foglalt adatokat az állami írnokok, a mazkirok jegyezték fel.
E) Próféta-elbeszélések.
a) Illés-történetek: 1Kir 17–19; 21; 2Kir 1. Eredetileg különálló egyes elbeszélések voltak ezek, melyeket szájhagyomány alapján prófétai körökben jegyeztek fel, valószínűleg nemsokára a próféta működése után.
b) Elizeus-történetek: 2Kir 2–13. fejezetekben. Följegyzésük körülményei hasonlók az Illésről szóló történetekhez. Jellemző ezekre az elbeszélésekre, hogy a történeti anyagot népies hagyományok és legendák által meghatározott keretben mondják el.
c) Ézsaiás-történetek: 2Kir 18:23–20:19-ig. Később hozzácsatolták ezeket az elbeszéléseket Ésaiás próféta könyvéhez is a 36–39. részekben.
d) Más próféta-elbeszélések: 1Kir 11:29–39; 12:21–24; 13; 14:1–18.
F) Áháb-történetek: 1Kir 20. és 22. rész.
G) Egyéb források:
a) Egyes kisebb történetek Salamonról (1Kir 3:16–28; 9:10–14; 10:1–11:13),
b) Listák: (1Kir 4:2–5; 8),
c) Közlemények: (1Kir 14:14–28),
d) Emlékirat a törvénykönyv megtalálásáról (2Kir 22:3–23:3),
e) Adatok a templomkrónikából.
Történeti jelentősége.
A Dtr szerzőnek köszönhetjük a királyok kora 400 évének töténetére vonatkozó ismereteinket. Műve történeti vázát azok a keretek adják, amelyekben a királyok uralkodását foglalta össze. A keretek alkotó részei: a bevezető és záró formák, s az egyes királyokról leírt értékelések. A bevezető formák tartalma: a királyok trónralépésének szinkronizált keltezése, mely szerint Izráel vagy Júda királya uralkodásának kezdetét a másik király uralkodási évével adja meg, a királyi székhely megjelölése, az uralkodás időtartama, júdai királyoknál a király életkora és az anyja neve is.

A záró formák utalnak a forrásra, szólnak a király haláláról, temetési helyéről és utódjáról.
Az értékelések az egyes királyok magatartását a kultuszhoz és az Úrhoz való viszonyuk szerint ítélik meg. A dtr szempontjának megfelelően az izráeli királyokat mind elítéli, mivel a jeruzsálemi kultusztól elszakadva, „Jeroboám bűnében” jártak. A júdai királyok értékelésében is az a döntő szempont, hogy egyedüli kultuszhelynek ismerték-e el a jeruzsálemi templomot, vagy pedig a magaslatokon is áldoztak. Nem ír a Dtr a királyok politikai tetteiről. Egy uralkodóról néha csak egyetlen versben számol be. A történészek szempontjából tehát egyoldalúan és szűk perspektívában nézi az eseményeket. Nem objektív történetírás ez. A Dtr szerint ugyanis nem az emberi erőfeszítések, nem belső vagy külső politikai tényezők határozzák meg az események alakulását, hanem maga Isten, aki prófétái által irányítja népe történetét. Mind a királyok, mind az egyes népek csak eszközök az Úr kezében akaratának végrehajtására.

Teológiai jelentősége.
A Királyok mindkét könyvében jól felismerhető, hogy a Dtr szerző a teológiai mondanivaló szempontjából írta meg művét.
Hitvallás ez a két könyv, melyet a Deuteronomium „status confessionisának” hatása alatt írt. Vallást tesz Istenről, aki a prófétai szó által irányította a választott nép történetét. Műve nem profán történet, nem vallástörténet, hanem üdvtörténet. Az Úr mellett való döntés határozta meg a nép állami, politikai és gazdasági életét is.

Bűnvallás ez a két könyv, melyet a szerző a 722-ben és az 587-ben bekövetkezett katasztrófák árnyékában írt. Egy hatalmas történeti gyónás, amelyben Dávidtól kezdve áttekinti a királyság történetét és elmondja, hogy mikor és miben vétkeztek az Úr ellen. Jellemzője ennek a bűnvallásnak, hogy központjában a királyok személye áll. Véleménye szerint ugyanis mind Júdában, mind Izráelben a királynak, az Úr felkentjének az Úrhoz való viszonyától függött az egész nép sorsa. Izráel történetét a Dtr szerint már első királyának, Jeroboámnak bűne meghatározta. Ő vitte vétekbe Izráelt és utódai mind az ő bűnében jártak. Hűtlenségük és engedetlenségük lett az oka az ország pusztulásának. Júda története is bűnök és engedetlenségek sorozatából áll. Ott is csak „Dávidért” hagyott az Úr „szövétneket” addig is, amíg Júda fölött is teljesült az ítélet. Nem az Úr lett hűtlenné népéhez, hanem a nép fordult el tőle és vétkezett ellene. A Királyok könyveiben már nincs szó az eseményeknek arról a különös ritmusáról, melyet Izráel addig nemzedékeken át megélt: bűnbánat, szabadítás! Ezek a könyvek 400 év bűnlajstromát sorolják fel és a bűnök miatt bekövetkezett ítéletet írják le. A múlt tényeit azonban nem a reménytelen lemondás hangján sorolja fel a Dtr, hanem általa még most is bűnbánatra és megtérésre hívja őket. Így lesz könyve kora számára bűnvallásában is vígasztaló üzenetté.

Bizonyságtétel ez a két könyv az Úrnak a népe történetében az ige által végzett munkájáról. Az Úr intő, figyelmeztető és szabadító szava irányította az események alakulását. A Dtr korának távlatából jól látja már, hogy egész történetük a prófétai szó által adott jövendőlésnek és azok beteljesedésének sorozata. Amint az ítéletek teljesedésében Isten igazságos ítéletét látta, úgy bízott az ígéretek teljesedésében is. Ezért vonul végig e könyveken a törvény és ígéretek kettősségének látása. A Deut törvényének mértéke szerint mérlegeli ugyan a királyokat, mégis mind Júda, mind Izráel sorsának meghatározója az az ígéret, amelyet az Úr Nátán próféta által a Dáviddal kötött szövetségben adott. Dávidért tűri el a bűnös királyokat és ad újra „szövétneket” a jövendő jeléül. A Dávidnak adott ígéretre nézve tartja meg az Úr bűnök és bukások között is népét. Dávid alakja, mint előkép és példa messiásivá nő a Dtr szemléletében. A Dáviddal kötött szövetség a Dtr evangéliumává lesz, melynek ígéretét a legreménytelenebbnek látszó helyzetben is hirdeti. Majd Júda pusztulása után nyitva marad a Dtr számára is a kérdés: vajon kialudt-e végleg a Dávid szövétneke? Csak egy halvány fénysugárnyi reménységgel záródik könyve a Jehójákin megkegyelmezését hírűl adó tudósításban. Mégis jellé lesz ez számára a Dávidnak adott ígéret érvényére nézve. Mi azonban már tudjuk, hogy a Dávidnak adott „szövétnek” Betlehemben újra felragyogott és Jézus Krisztus a Dávid magvából, mint Dávid fia érkezett meg Isten királyságának megvalósítására.

Felosztása.
A Királyok két könyve három főrészre osztható:
I. 1Kir 1–11-ig: Salamon története.
II. 1Kir 12-2Kir 17-ig: Júda és Izráel királyságának története.
III. 2Kir 18–25-ig: Júda királyságának története.
Irodalom.
Fr. Keil: Die Bücher der Könige. 1865. A. Klostermann: Die Bücher Samuelis und der Könige 1887. J. Benzinger: Die Bücher der Könige 1899., R. Kittel: Die Bücher der Könige 1900., H. Gressmann: Die älteste Geschichtschreibung und Prophetie Israels 1921, M. Thilo: Das AT. ausgelegt für Bibelleser, M. Rehm: Die Königsbücher 1949, J. A. Montgomery: The Books of Kings 1951, P. Ketter: Die Königsbücher 1953, J. Fichtner: Das erste Buch von den Königen 1964, M. Noth: Könige (1–16-ig) 1968/69. A. Alt: Kleine Schriften zur Geschichte des Volkes Israels 1962, M. Noth: Geschichte Israels 1950, G. von Rad: Theologie des AT-s 1957, W. Vischer: Das Christuszeugnis des AT-s II. 1946, R. de Vaux: Das AT. und seine Lebensordnung 1960.

1 Kir. I. RÉSZ - Mint bevezetésünkben említettük, az első két fejezet a Dávid trónja öröklésének kérdésével foglalkozó hagyományhoz tartozik. Innen vette át a Dtr szerző a következő elbeszélések bevezetésére. Mindkét fejezetben diplomáciai sakkhúzások, pártoskodások és udvari intrikák zavaros eseményein át bontakozik ki a dávidi trón öröklésének megoldása, melyet nem az emberi ügyeskedés dönt el, hanem a kiválasztó Isten akarata.

1 Kir. 1,1–4. A megöregedett Dávid.

Sámuel könyve egy Istentől rendelt hatalmas király képét tárta elénk. Itt a megöregedett, megfáradt és magával is tehetetlen Dávidot ismerhetjük meg. Mégis hozzátartozik ez a kép is Dávid személyéhez. Öregen is szeretett és megbecsült ember 70 éves lehetett. Ápolóul a nagyon szép sunemi Abiságot rendelik a király mellé. Az ápoló héber kifejezésének hímneme magas királyi tisztet jelöl (Ézs 22:15), így Abiság nem sorolható a királyi hárem tagjai közé. Sunem (Józs 19:17) 12 km-re fekszik Názárettől délre. A sunemi lány szépségét dicsőítő Énekek Énekében Abiság szépségének megéneklésére gondolhatunk.

1 Kir. 1,5–10. Adonijá királyságra tör.

Dávid betegségét és gyengeségét látva, Adonijá már régen szövögethette terveit a királyság megszerzésére. Bár ő a 4. gyermeke Dávidnak (2Sám 3:1–4), de az idősebbek már meghaltak (2Sám 13:29; 18:14), így ő tarthatott igényt a trónra. Nem volt ugyan Izráelben megfogalmazott örökösödési jog a királyságra nézve, sőt a Deut 17:15 királyi törvénye szerint a választás Isten joga, de a keleti tradíciók alapján az a szokás alakulhatott ki, hogy a legidősebb fiú lett a királyság örököse. Adonijá megszervezi trónkövetelő terveinek végrehajtását. A harcikocsik, lovasok és a király kocsija előtt futó „kengyelfutók” a királyi ceremóniához tartoztak. Dávid tudott ugyan Adonijá tervéről, de nem szólt neki semmit. A királyi udvar vezető emberi két táborra szakadva állnak Adonijá, vagy Salamon mellé. Adonijá királlyá kikiáltására összejövetelt tartottak, amelyhez természetesen hozzátartozott az áldozat és az áldozati lakoma is. A háromféle állat az áldozat nagyságára mutat. Helye: a Zohélet kövénél, a Rógel forrása mellett volt, mely a Hinnóm völgye déli részénél fekszik. Ma is kiránduló helye a jeruzsálemieknek. Az ’áh és a bän szavakat az Ószövetség gyakran tágabb értelemben használja. Itt Dávid házának felnőtt férfi tagjai értendők alatta. 1 Kir. 1,11–40. Nyilvánvaló lesz az Úr döntése Salamon mellett. Három beszélgetést, Dávid válaszát és Salamon felkenetésének rövid leírását tartalmazza ez a szakasz.

A 11–14 v. Nátán próféta és Betsabé beszélgetését írja le. Nátán Salamon nevelője volt. Ő állt Dávid mellett, mint Isten eszköze, mikor ígéretet kapott. Ő intette meg a vétkező Dávidot. Által hallja meg az isteni kegyelem szavát is. Ő a tanúja annak, hogy Salamon születése az Úr irgalmának jele volt Dávid életében. Salamon neve a héber sálóm szóból származik, mely külső és belső jólétet, minden irányban való megbékélést jelent. Az Úrtól kapott békességről tesz vallást Dávid fia nevében. Nátán próféta azonban még egy melléknevet is adott Salamonnak: Jedidjá-nak, az Úr kedveltjének nevezi (2Sám 12:24–25). Ez a név jelenti ki azt, amit az Úr Salamon felől határozott. Erre a titokra nézve veszi Nátán próféta az Úrtól adott és Dávid által elfogadott ígéretnek azt, hogy Salamonnak kell a dávidi királyság örökösévé lenni. Ezért küldi Betsabét Dávidhoz. A „megerősítem szavaidat” kifejezés értelme: beváltani, hasonló szavakkal ugyanazt mondani.

A 15–21 v. Betsabé és Dávid beszélgetése. Betsabé beszámol Dávidnak Adonijá tervéről. Felhívja Dávid figyelmét, hogy neki kell kihirdetni (nágad) utódját. Arra mutat a nágad szó, hogy Dávid nem a saját elgondolása szerint adhatja át a királyságot, hanem az Úr döntését és akaratát kell hírül adni, megmutatni. Ez a kihirdetés teszi nyilvánvalóvá az Úr eddig elrejtett döntését. A hátá ige értelme a görög amartánó jelentésének felel meg: célttéveszteni, eltévedni, vétkezni. A 22–27 v. Nátán és Dávid beszélgetése. Nátán kérdése által azt hangsúlyozza, hogy Dávidtól nem származhat a döntés Adonijá királysága mellett. Prófétai szavával emlékezteti Dávidot az Úr akaratára. A 28–40 versekben Dávid most már esküvel is megerősíti, hogy az Úrtól fogadta el a döntést Salamon mellett. Betsabé meghajlással és a keleti királyi udvarokból ismert szavakkal válaszol (Neh 2:3; Dán 2:4; 5:10). Majd bizalmas embereinek utasítást adott Dávid, hogy Salamont tegyék Izráel királyává. A király öszvérére való ültetés azt jelképezte, hogy a nyilvánosság előtt már királyként jelenhet meg. – Az Ószövetségben itt és a 2Kir 11:4–12-ben olvasunk a királyság átvételének ünnepélyes aktusairól. Mindkét hely szerint két fő mozzanata volt a királyság átvételének: az egyik a felkenés a szenthelyen, a másik a trónralépés a királyi palotában. A felkenést a pap és a próféta együtt végezték. A próféta az igét mondta, a pap pedig a szertartást végezte. A felkenéshez tartozott belsőleg az Úr Lelkének elfogadása, külsőleg pedig az olajos szaruból való kenet (1Sám 16:13) és a főpaptól átnyújtott nézär: „diadém”, „korona”, „királyi jelvény” és az ’édút: „a bizonyság” elfogadása (2Kir 11:12). A felkenés után következett a felkiáltás: éljen a király! Ez a felkiáltás nem a nép választását jelentette, hanem az Úr akaratának elfogadását, a királynak, mint az Úr felkentjének üdvözlését. A felkenés helye: Gihón. Egy forrás neve ez, melyet szenthelynek tekintettek (2Krón 32:30; 33:14). A Kidron völgyében, a Sion hegy lábánál volt. A szenthelyen való felkenés után a király a palotába vonult a nép kíséretében és elfoglalta a királyi trónt. Itt fogadta a vezető emberek hódolatát (34.47 v.). A fejedelem, héberül: nágid. Eredeti jelentése a szónak: „a megmutatott”, „a kijelölt”. Nágid-dá csak az Úr tehet valakit. Az Úr döntésére mond áment Benája, mintegy a nép nevében is. Áldáskívánása, korának szóhasználata szerint, a dinasztia dicsőítése és az Úr további vezetésének kérése. – A kerétiek és pelétiek Dávid hódításai alatt kerültek a királyi testőrség szolgálatába.

1 Kir. 1,41–48. Adonijá csalódása – Dávid öröme.

A Salamon királyságát ünneplő nép örvendezésének zaja eljut Adonijá lakomájának résztvevőihez. Majd Jónátán hírt hozott nekik a történtekről, mely tervük meghiúsulását jelentette. Jónátán, mint Ebjátár fia, járatos lehetett a királyi udvarban, ezért mondhatott közvetlen beszámolót az események alakulásáról. Adonijá és párthívei csalódtak, a királyi udvarban pedig öröm volt. Köszöntik Dávidot is. Dávid örült, mert az Úr kezéből fogadta el a történteket. Imája hasonló a Jákóbéhoz (Gen 47:31). 1 Kir. 1,49–53. Adonijá kegyelmet kap.

Adonijá párthívei a hír hatására mindnyájan otthagyták a lakomát. Adonijá pedig, Salamontól félve a szövetségláda számára felállított sátorba ment menedéket keresni. Az oltár menedékhely is volt. Az oltár szarvai különösen a szentség helyei voltak (Ex 30:10; Lev 16:18). Az oltár szarvainak megragadása által a menekülő az Úr oltalma alá helyezte életét. Adonijá kegyelmet kapott Salamontól. Hazaküldése azonban a királyi udvarból való eltávolítását jelentette (2Sám 14:24–28). Salamon lett tehát Dávid örököse. Ő, aki emberi jog szerint kevéssé volt illetékes erre. Megismétlődött az, ami Dávid kiválasztásában történt. Isai fiai közül az Úr a legkisebbet jelölte ki, azt, akire senki sem gondolhatott. Most Dávid házából, a király fiai közül, éppen Betsabé fiát jelölte ki Isten a királyságra, hogy a kegyelem fundámentumára építse az ígéretek teljesülését. Az isteni kegyelem botránkoztató titkára több helyen utal Jézus Krisztus nemzetségtáblázata is (Támár, Ráháb, Rút). Az ígéretek beteljesedésére nézve kell Józsefnek magát Jézust is, mint jegyesének, Máriának a fiát, a Dávid házába törvényesíteni.

1 Kir. II. RÉSZ

Ez a fejezet tartalmilag és irodalmilag is az elsőhöz kapcsolódik és a trónöröklés kérdésének befejezését tárgyalja. Az 1–4 és 10–12 versekben azonban érezheti a Dtr szerző átdolgozása. 1 Kir. 2,1–9. Dávid intelmei és utasításai. Dávid életében is elközelgett az ideje annak, hogy „minden földinek útján” pihenni térjen, azért intelmeket ad fiának, aki utána az ígéretek hordozója lesz. Helyes ez intelmeknél a régi atyai áldásokra gondolni, amelyekben az atyák, mint Isten eszközei, továbbították áldásaikban az Úrtól megjelölt jövendő ígéretét (Gen 27:49; Deut 33; Józs 23). Mint Józsuénak a honfoglalásnál (Józs 1:6–7), Salamonnak az ország megőrzésénél kell erősnek és férfinak lenni ahhoz, hogy az Úr szolgálatában állhasson. Ezért kell ismernie és követnie Isten akaratát. Az itt használt kifejezések az Úr akaratának megnyilvánulásait jelentik. Az Úr útján való járás áldásait Salamon az ígéretek beteljesedésében fogja megtapasztalni. Az ígéret tartalma: a 2Sám 7:12–16; melyet itt Dávid feltételekhez kötötten mond el. Utasításaiban nem a bosszúvágy hangja szólal meg. Nem magánügyeit akarja rendezni, hanem mint a nép királya és bírája szeretné jóvátenni régi mulasztásait. A jövendő érdekében is fontos azonban, hogy ilyen veszedelmes emberek ne ronthassák meg az ország belső egységét. Jóábnak két bűnét említi: Abnér és Amászá jogtalan megölését (2Sám 3:22–27; 20:8–10). Mint fővezér, gyilkossága által a királyt is vétkessé tette. Absolont is Jóáb ölte meg, de ezt nem említi, mert harc közben történt és nem békében. Dávid számít Salamon bölcsességére, utasításainak végrehajtásában. Barzillai fiai felé hálára kötelezi Salamont, mert apjuk mellette állt próbáltatása idején (2Sám 17:27–29; 19:32–39). Az öreg Barzillait már nem fogadhatta udvarába, azért fiai felé szeretné háláját így kifejezni. A királyi asztalnál való étkezés a király teljes gondoskodását jelentette. Dávid Méfibósetet fogadta így házába (2Sám 9:10–13). Simei ellen az ítélet végrehajtása azért fontos, mert Dávid személyében az Úr felkentjét szidalmazta (2Sám 16:5–13; Ex 22:28). Dávidot esküje kötötte Simei bűnének számonkérésében, Salamon azonban nem hagyhatja magán az Úr felkentjére mondott átkot.

1 Kir. 2,10–11. Dávid halála.

Miután átadta Dávid Salamonnak az Úr nagy ígéreteiről szóló üzenetet és felhívta figyelmét utasításainak teljesítésére, pihenni tért atyáihoz. Dávid új családi sírt kapott Jeruzsálemben, Dávid városában. Sírja az apostoli korban is ismert volt (ApCsel 2:29). Jeruzsálemben temették el később még a távol meghalt júdai királyokat is (2Kir 9:27). Uralkodásának ideje 40 év volt. Kronológiai ismereteink szerint 1004–965-ig uralkodott.

1 Kir. 2,12–25. Adonijá sorsa.

A 12 v. felirat a következők összefoglalására. Adonijá nem nyugodott bele a királyság elvesztésébe, hanem fondorlatosan kísérletet tett annak megszerzésére. Betsabé útján feleségül próbálja kérni Salamontól a szép sunemi Abiságot. Salamon azonban átlátott Adonijá szándékán. Mint Absolon esetéből tudjuk (2Sám 16:20–22), a királyi hárem birtoklása szimbolikus cselekmény volt a királyság igénylésére. Ez a szokás Betsabé előtt sem lehetett ismeretlen (2Sám 12:8), de Abiságot nem számíthatta a Dávid háreméhez tartozónak. A nép szemében azonban úgy tűnhetett volna fel. Ez a kérés adott alkalmat Salamonnak Adonijá megöletésére.
A 19 vers leírja Betsabénak, mint a király anyjának megtisztelő fogadását. A „király anyja” hivatalos rangot jelentő cím is volt. Nagyobb a tekintélye, mint a király feleségének. Tisztelethelye a király jobbján volt (Zsolt 45:10). Méltóságát a gebíráh: legfelsőbb úrnő elnevezés jelölte (1Kir 15:13; 2Kir 10:13).

1 Kir. 2,26–27. Ebjátár száműzetése.

Mint a 22 vers mutatja, Ebjátár Adonijá párthívének számított. Salamon azzal bünteti, hogy Anátótba, Jeremiás hazájába száműzi. Anátót 5 km-re feküdt Jeruzsálemtől északra. Ebjátár földbirtoka alatt nem az ősi izráeli jog szerint való tulajdont kell érteni. Néki, mint papi családból származónak, ilyen nem lehetett. Főpapi szolgálatában azonban királyi tisztviselő is volt, így kaphatott Dávidtól a királyi koronajavakból. Salamon a főpapi szolgálatból elbocsátotta ugyan, de ezeket a javakat meghagyta számára. Enyhe ítéletének két okát említi: hordozta az Úr ládáját és osztozott Dávid szenvedéseiben. Ebjátár száműzetésével megszűnt a főpapi szolgálatnak addig fennálló kettőssége is. Sorsában az Úr Éli háza felett kimondott ítélete teljesedett be (1Sám 2:30–35). Ebjátár helyébe Cádók papot rendelte a király, akinek papi nemzetsége századokon át hűségesen szolgált az Úrnak.

1 Kir. 2,28–35. Jóáb megöletése.
Adonijá halála és Ebjátár száműzetése után világosan látta Jóáb, hogy ezután ő kerül majd sorra. Régi bűneire nem is gondol, csak Adonijá támogatása miatt keres menedéket. Salamon végrehajtotta Dávid utasítását. Megöletésével a királyi házat terhelő ártatlan vért bosszúlta meg (Deut 19:13).

1 Kir. 2,36–46. Simei megbűnhődik.

Salamon nem talált közvetlen okot Simei régi bűneinek számonkérésére. Múltjára tekintettel azonban megbízhatatlannak tartja, azért egy jeruzsálemi internálás által úgy rendezi, hogy mindig szemmel lehessen tartani. Három éven át engedelmeskedett is a királyi parancsnak. Két rabszolgájának szökése azonban elfeledteti vele a királyi tilalmat. Eljött tehát a kedvező alkalom régi bűneinek megbüntetésére is. Az események külső kereteire nézve átokról, bosszúról, gyilkosságról, emberi sorsok tragédiájáról olvastunk ebben a fejezetben. A keleti királyi udvarokban megszokottak voltak az ilyen cselekedetek, amikor egy új király konszolidált körülmények között kívánta elkezdeni uralkodását. Mégis valami másról van itt szó. Nem Dávid és Salamon ellen vétkeztek elsősorban ezek az emberek, hanem az Úr ellen, az ő népének fejedelmei ellen, így ígéretének és akaratának teljesülése ellen. Nem az emberi bosszú, hanem az isteni igazságszolgáltagás érte utol őket.

1 Kir. III. RÉSZ
A 3–11. fejezetben Salamon királyságáról olvasunk. Salamon 965–926-ig uralkodott. Uralkodásával új szakasza kezdődött el Izráel életének. Régi kísértése volt a választott népnek, hogy olyanná akart lenni, mint a többi népek. Ezért kívánt királyt (1Sám 8). Az Úr engedett a nép kívánságának és kegyelemből Dávidban a királyságot az ő uralmának és ígéreteinek eszközévé tette. Majd Dávid hódításai által Izráel nagy és erős ország lett. Ezt kapta Salamon örökségül. Uralkodása alatt Izráel népéből egy, a többi keleti népek közösségében jól elhelyezkedő és belsőleg is szervezett állam alakult ki. Fontos külpolitikai lépésnek tekinthető az egyiptomi fáraó leányával kötött házassága. Az állam belső megszervezésében is sok fontos intézkedést foganatosított.
Ezekben a fejezetekben már más forrásokat is felhasznált a Dtr szerző. Nem tekinthető át könnyen a fejezetek felépítése sem. Gyakran egymástól elválasztva találjuk a tartalom szerint öszetartozó adatokat. A Dtr lényege szerint és nem időileg rendezte az anyagot, ahogy az a legjobban megfelelt bizonyságtételének. A tudósítások központjában a jeruzsálemi templom és Salamon személye áll. A 3. fejezet három szakaszra osztható. 1–3 v.: Két híradás Salamonról, 4–15 v.: Salamon bölcs szívet kap, 16–28 v.: Salamon ítélő bölcsességéről.

1 Kir. 3,1–3. Két híradás Salamonról.

Salamon hatalmának hangsúlyozása szempontjából ad a szerző hírt arról, hogy Salamon az egyiptomi fáraó leányát vette feleségül. Nem az első házassága volt ez. Az ammoni Naamá, Roboám anyja, már korábban a felesége volt. Az ószövetségi törvény nem tiltotta a többnejűséget. Az egyiptomi királylány nevét nem tudjuk. A Kr. e. 1090–945-ig uralkodó 21. dinasztia valamelyik fáraójának leánya lehetett. A másik híradás az áldozati magaslatokat említi. A magaslatok az Úr tiszteletére kiválasztott áldozati helyek voltak. A magaslati kultuszt Izráel a kanaániaktól vette át. A Dtr. szerző azzal menti Salamon és a nép cselekedetét, hogy még nem volt templom. Salamon dicséretére két dolgot említ: szerette az Urat (Deut 6:5) és Dávid útján járt.

1 Kir. 3,4–15. Salamon bölcs szívet kap.

Nem véletlenül tette a szerző ezt az elbeszélést Salamon történetének bevezetéséül. Az újabb kutatás rámutat arra, hogy már Salamon alatt az egyiptomi királyi szertartásokat vette át a fiatal izráeli királyság. Egyiptomban az új királyok úgy kezdték el uralkodásukat, hogy a szenthelyen jóslatot kértek jövőjükre nézve és kérték uralkodásuk állandósítását. Ilyen céllal mehetett Salamon is Gibeonba, hogy ott áldozatot mutasson be az Úrnak és általa az Úr kegyét keresse. Gibeon 12 km-re északra feküdt Jeruzsálemtől, de már nem júdai területen. Már Izráel honfoglalása előtt is város volt itt, amelynek lakosaival Józsué szövetséget kötött (Józs 9:15). Gibeonban volt a legtekintélyesebb áldozati magaslat és a 2Krón 1:3 szerint itt állott a gyülekezet sátora is, melyet Mózes a pusztában készíttetett. Az égőáldozat: hódolat, hála és tisztelet kifejezésére szolgált. Az elbeszélés hangsúlya azonban nem a túlzottan nagyszabású áldozaton van, hanem az Úr kijelentésén. Az Úr álomban jelentette ki magát Salamonnak. A Bibliában az álom gyakori formája a kijelentésnek (Gen 20:3; 40:5; 1Sám 3:4 skv.; 28:6; Mt 1:20; 2:12). Különös jelentősége volt mind az Ószövetségben, mind a keleti népeknél a királyok álmának. Salamonnak is kijelentést ad az Úr álmában a gibeoni szenthelyen.
Salamon az Úr kegyelméről szóló hitvallással kezdi kérését, majd alkalmatlanságáról tesz alázatos vallomást. 20 éves lehetett akkor. Kérése, hogy „halló szívet” adjon neki az Úr. A szívben egyesül a gondolat, az érzés és az akarat. A szív akkor bölcs és engedelmes, ha hallja Isten szavát. Az ember akkor látja jól a dolgok összefüggését, ha felismeri Isten szándékát. Salamon úgy akar Isten népének királya lenni, hogy ítélni tudja a népet és választani tudjon a jó és rossz között. Az Úr meghallgatta Salamon kérését és adott néki „halló szívet”. Sőt sokkal többet kapott, mint amit kért. Az emberi kérésre isteni mértékkel válaszolt az Úr. A héber szavak múltban mondják el, hogy: „adtam, megcselekedtem”. Az „íme álom volt” kifejezés nem azt jelenti, hogy „csak” álom volt, vagyis valótlanság, hanem azt a meggyőződést fejezi ki, hogy az álom a kijelentés eszköze lett. Szó szerint ez a kifejezés van a Gen 41:7-ben a fáraó álmánál, melynek jelentőségét a következő versek világosan mutatják. A 15 vers többi része a Dtr kiegészítése lehet. Célja Jeruzsálem fontosságának hangsúlyozása.

1 Kir. 3,16–28. Salamon ítélő bölcsessége.

Akkor értjük helyesen ez elbeszélés üzenetét, ha Salamon álmával és a kapott ítélő bölcsességgel összefüggésben olvassuk. Első alkalom ez Salamonnak arra, hogy felhasználja az Úrtól kapott ajándékot. Két asszony kért döntést tőle arra nézve, hogy melyiküké az élő gyermek. Az elbeszélés szavai szerint az asszonyok egy vendégfogadóban teljesíthettek szolgálatot és a gyermek halála olyan alkalommal történt, amikor nem volt vendégük, így sem tanúja, sem gyanúsítottja nem lehetett a halálesetnek. A király meghallgatja elbeszélésüket. Az a feltűnő, hogy az ítéletét nem az Izráelben szokásos módon hozza meg (Ex 22:7.9; Num 5:11 skv.; Józs 7:14 skv.), hanem úgy dönt, ahogy erre Istentől kapott bölcsességet. Ítélete nem a törvény alkalmazását jelenti. Rejtve van az, hogy ki a jó és ki a rossz. Salamon az élet és a halál között való döntésből látja meg, hogy ki az igazi anyja az élő gyermeknek.

Salamon bölcsességéről sokféle történet járt szájról szájra a nép között. Sőt motívumának néhány változata a világirodalomban is megtalálható. Gressmann 22 változatát említi a salamoni döntésekről szóló elbeszéléseknek, melyek különböző népeknél megtalálhatók. Nálunk is ismert és használt a „salamoni ítélet” kifejezés.

1 Kir. IV. RÉSZ

Ez a fejezet az 5:1–8 versekkel együtt Salamon királyságának belső rendjét írja le. A bizonyságtevő annak megmutatásáért tartja szükségesnek a listák és adatok felsorolását, hogy Salamon valóban méltó útódja lett Dávidnak, megtartotta és jól berendezte Dávid királyságát. Általa nemcsak a királyt kívánja dicsőíteni, hanem az ígéreteket és áldásokat adó Istent, aki bölcs királyt adott Dávid trónjára. Erre utalnak a 4:20; 5:1.4 versek. A listákat „Salamon történetének könyvé”-ből vehette (11:41).

1 Kir. 4,1–6. Királyi tisztviselők.

Az első vers a jó szervezés fontosságát hangsúlyozza. Salamon egész Izráel királya, vagyis Júda, Izráel és Jeruzsálem királya. Már Dávid idejéből is tudunk arról, hogy a királyi udvarnak meghatározott szervezete volt. Mutatják ezt a 2Sám 8:15–18 és 20:23–26 versek listái. Salamon, mivel békében élhettek, még jobban megszervezte az ország kormányzását.

A főpap, Azarjáhú, Cádók fia áll a lista első helyén.

Volt két kancellár. Az itt használt héber szófér szó államírnokot jelent. Feladata volt az állami kormányzat vezetése, a diplomáciai levelezés és a nemzetközi kapcsolatok ápolása. A főtanácsadó már Dávid alatt is Jehósáfát volt. A héber mazkir szó a zákar igéből származik. Jelentése hifílben: „emlékeztetni”, „kifejezésre juttatni”. Feladata volt a király és az alattvalók között a kapcsolat ápolása. Ő adta tudtúl a király akaratát a népnek és tájékoztatta a királyt minden fontos állami eseményről.

A hadseregparancsnok Benájá. – Cádok és Ebjátár említése későbbi megjegyzés lehet, mert Ebjátárt Salamon száműzte, Cádók helyett pedig fia lett a főpap.

Három olyan új tisztség következik azután, melyekről Dávid alatt még nem olvashattunk.
A helytartók feje. Ezt a tisztet a 7–19 versekben leírt körzetekre, tartományokra osztás tette szükségessé.

A „király barátja” kifejezés nemcsak egy bizalmi kapcsolat megjelölése, hanem tisztség volt Salamon udvarában. Személyes dolgainak intézésében tanácsolta a királyt. Az egyiptomi királyi udvarban is volt ilyen tisztviselő. Ilyen tisztre gondolhatunk Abiméleknél (Gen 26:26). Ilyen tiszt emlékét őrizheti a „császár barátja” kifejezés is (Jn 19:12).

A palota élén álló tisztviselő, királyi kamarás, a királyi javak kormányzója volt. Fontos volt ez a tiszt a későbbi királyok alatt is.

A kényszermunkák vezetője Adonirám volt már Dávid alatt is. Salamon idején a nagy építkezések különösen fontossá tették ezt a tisztséget (lásd a 9:15–24. magy.-nál).

1 Kir. 4,7–19. A királyi helytartók.

Az ország belső kormányzása és a királyi udvar pompájának ellátása szempontjából Salamon fontosnak tartotta az ország körzetekre, tartományokra osztását. A helytartók elsősorban a beszolgáltatásokért voltak felelősek. Minden tartomány az év egyik hónapja alatt gondoskodott a királyi udvar ellátásáról. Ez a gondoskodás főként a földművelés és állattenyésztés termékeinek a szállítását jelentette. – A felosztásokra jellemző, hogy a régi 12 törzs példáját veszi alapúl. Azt fejezi ki általa, hogy mint Isten népének országa, az Úr törvényének rendjében, a 12 törzs szövetségében akarnak élni. Jellemző továbbá az is, hogy bár az egész Izráel felosztását említi, Júda tartományai nem szerepelnek. Az lehet az alapja ennek, hogy Júda és Izráel Dávid és Salamon alatt is önállóak voltak és csak a király személye egyesítette őket. De lehet az is, hogy a Júda felosztásáról szóló feljegyzések nem maradtak meg. Józsué könyvéből tudjuk, hogy Júda maga is 12 tartományra volt osztva. Az izráeli 12 tartomány felosztásában földrajzi rend is felismerhető, melyet azonban történeti és politikai szempontok is meghatároztak. A felsorolásban a 12 tartomány három csoportra oszlik. Az első csoport „József házának” központi területe, 7 tartomány (8–14 v.). A másik a galileai csoport, 3 tartomány (15–17 v.). A 3. csoport két tartománya: Benjámin a Jordántól nyugatra és Gileád keletre.

1 Kir. 4,20. Élvezték az élet örömeit.

Az ország belső rendjének felsorolás aután a 20. vers arra mutat rá, hogy beteljesedtek a régi ígéretek (Gen 22:17; 32:12). Mindennapos életük boldogságát néhány szavas megállapítás fejezi ki: „ettek, ittak és örültek”. Az emberi életnek Istentől adott tartalma az öröm. Fontos szerepe van ennek a szónak az egész Ószövetségben. Izráel feladata: az Urat örömmel, vidám szívvel szolgálni (Deut 28:47). Örömük alapja a hálaadás volt azért a bőségért, amit az Úrtól kaptak. Az öröm szerzője Isten, de az öröm formája egészen emberi: ettek, ittak (Deut 12:7). Ítélet lesz az rajtuk, ha megszünteti az Úr Jeruzsálemben az örömnek és vígasságnak szavát (Jer 7:34). Az Úr szabadítása az örömöket sokasítja meg (Zsolt 125:2). A messiási időnek is az öröm lesz a nagy ajándéka (Ézs 9:2). Salamon alatt tehát a nép mintegy kóstolót él meg Dávid fia: Jézus Krisztus királyságának ajándékaiból. Az élet örömeinek megvetése nem bibliai életértelmezésből fakad.