A 26. fejezet tartalma több vonatkozásban hasonlít a 23:19–24:23-ban elmondottakhoz: Saul a zifiek híradására indul Dávid üldözésére, háromezer emberrel; Dávid a Hakilá halmon van, megkíméli Saul életét. Ezért többen (pl. Budde, Hertzberg) ugyanazon esemény két változatban való elbeszélésének tartják. Az egyezések mellett azonban olyan lényeges különbségek vannak, amik ezt a feltevést, a különböző források elméletével együtt, kizárják. Ez az esemény éjszaka történik, Saul nem véletlenül kerül Dávid kezébe, Sault egész serege körülveszi és mégis védtelen, a tárgyi bizonyíték Saul lándzsája és vizeskorsója, Dávid beszéde némely ponton más hangnemű: a 27. fejezet már előreveti árnyékát. A 26:3b–4 fordítása kissé nehézkes. A r’h gyöknek „értesülni” értelme is van. A szöveg tehát helyesen így hangzik: „Dávid a pusztában lakott. Értesült, hogy Saul utána ment a pusztába. Dávid kémeket küldött ki és megtudta, hogy Saul Nákónba érkezett.” A Szerző nem az esemény történeti lefolyására, hanem a helyzetet értékelő három párbeszédre irányítja a figyelmet (1–4).

Dávid az éjszaka leple alatt Saul táborába ment. Ötletszerű vállalkozásnak látszik, de Isten akarata és cselekvése van mögötte. Ez esetben is igaz a példabeszéd: Az ember elméje gondolja meg az ő útját, de Isten igazgatja annak járását (5–7).

Az első párbeszéd a tábor kellős közepén, Saul mellett folyt le Dávid és Abisal között. Festő ecsetjére kívánkozó megdöbbentő kép: az alvó Saul felett életéről és haláláról vitatkoznak. Dávid kísérőnek, tanúnak vitte magával Abisajt, aki azonban a kísértő szerepét tölti be. Hasonló minőségben áll előttünk a 2Sám 16:9–10-ben is. Abisaj úgy vélekedik, mint korábban Dávid emberei: Isten Dávid kezébe adta Sault. Dávid most is ellenáll a kísértésnek. A barlangi eset és a Nábállal történt dolog még jobban felvértezte. Saul ügye Istenre tartozik. Isten hívta el, Ő számol majd le vele. A történelmet Isten teremti és irányítja. Dávid csak eszköz. Nem is akar más lenni. Türelmesen vár. Isten igazságos ítéletében nem kételkedik, aki természetesen halállal, vagy más módon is félreteheti Sault az útból. Dávid érezhetően úgy beszél, mint akin Jahve Lelke van. A Saul sorsára vonatkozó szavaiból komor prófécia csendül ki. A 31. fejezet előreveti árnyékát. Dávid a jelenre vonatkozóan is tudja, mit kell tenni. Az éngedii barlangban még csak ösztönszerűen cselekedett, itt tudatosan (vö. ApCsel 5:1–10): bizonyságként magával viszi Saul dárdáját és korsóját. A 11 v.-ben Dávid Abisajnak parancsolja meg, hogy vegye magához a bizonyságokat, a 12 v. szerint maga Dávid viszi el őket, a 22 v.-ben pedig csak a dárdáról van szó. A 11 és a 12 v. közötti ellentét a Dávid és Abisaj párbeszédéből magyarázható. Abisajt megdermesztette Dávid magatartása. Leszúrni kész Sault, ám dárdáját és korsóját késlekedik magához venni. Hosszú vitára nincs idő, ezért Dávid viszi el a jeleket. A korsó a 16 v.-ben is szerepel. Jelentősége a dárda mellett eltörpül, ami egyúttal királyi jogarnak is számított. Visszaadása hitvallás. A korsó sorsa közömbös. Dávid emlékeztetőül magánál is tarthatta. Az alvó Saul feletti vitában tehát az élet erői győztek a halál erői felett. Másként is történhetett volna. Dávid megállta a próbát. A 12 v. szerint Isten szerezte ezt a helyzetet. Ő adta Sault ismét Dávid kezébe. Nem az éjszaka sötétje védte Dávidot és Abisajt (inkább teljes holdvilágra lehet gondolni), hanem az a mély álom, amit Isten bocsátott a táborra (Gen 2:21; 15:12; Ézs 29:10; Jób 4:13; 33:15 stb.) (8–12).

A második párbeszéd célja a harmadik előkészítése. Dávid biztonságos távolból felkiabálta Abnért. Abnérnak nincs igaza, amikor tiszteletlenséggel vádolja Dávidot, hiszen nem Saulnak kiabált, hanem neki. Dávid legérzékenyebb pontján veszi célba Abnért: A legvitézebb harcos – és nem tudott vigyázni urára. Az az őr, aki elalszik, halált érdemel. Az emberi óvatosság, vigyázás semmit sem ér ott, ahol Isten nem őrködik (13–16).

Dávid elérte célját. Saul felébredt, s közvetlenül hozzá intézheti szavait. Jó lelkiismerettel tesz vallást ártatlanságáról. Érezhető, mennyire háborog lelke a sok méltatlan üldözés miatt. A kérdést mindenképpen meg lehetne oldani. Dávid azt a lehetőséget sem zárja ki, hogy ő ingerelte fel Istent valamilyen bűnnel, aki ezért üldözteti őt Saullal. Ebben az esetben Istent kell áldozattal kiengesztelni. E gondolat felvetése nyomán kitűnik, mennyire nem erről van szó. Dávid udvariasan nem beszél Saul felelősségéről. A gonosz tanácsadókat hibáztatja. Ecseteli keserű sorsát. Attól akarják megfosztani, amihez minden izráelinek joga van: kiűzik az ígéret földjéről, Jahve örökségéből. Ha már meg kell halnia, akkor inkább a szent földön haljon meg, hogy ártatlanul kiontott vére ne tűnjön el Jahve színe elől (Ám 9:3; Ézs 1:16), s az igaz Bíró hallja meg kiáltását és álljon bosszút érte (Gen 4:10; Jób 16:18). Saul beismeri bűnét, de erre nem lehet építeni. Az ilyen bűnbánat és fogadkozás semmit sem ér. Ezért nem tér vissza Dávid hozzá. Dárdáját (jogarát) visszaküldi. Azt csak Isten veheti el Saultól. Ő majd megfizet mindenkinek cselekedete szerint. Dávid azt kéri: Isten legyen olyan könyörületes őhozzá, mint amilyen ő volt Saul iránt azon a napon. Ezzel Dávid Isten igazsága törvényének vetette alá magát (Mt 7:2). A következő fejezetek árnyékában az Isten igazságára való hivatkozás igen komoran hangzik Saulra vonatkozóan. Dávidot pedig halálos ellensége által erősíti meg Isten: Áldása megnyugszik rajta, s az elkezdett úton végig vezeti. Saul és Dávid útja ezzel végleg elvált. Többet nem találkoztak (17–25).

1 Sám. XXVII. RÉSZ - 1 Sám. 27,1–12. Dávid önkéntes száműzetésben.

A 27:1–4 nem a 21:11–16 más forrásból származó parallel elbeszélése. A két történet között lényeges különbségek vannak. Dávid itt nem ágrólszakadt menekült, hanem jelentős sereg vezére. Tekintélyét a házasságai révén szerzett rokoni kapcsolatok is növelték. Mindkét félnek haszna van a dologból: Dávid nyugalmat talál, Ákis kipróbált vezért kap benne, aki mögött bármelyik percben mozgósítható komoly erő van. Dávid gondolatmenete érthető. Nincs más megoldás. Mégis felvetődik a kérdés: Helyesen cselekedett-e? Végeredményben Izráel ősi ellenségéhez ment. Emberileg nézve az ígéret beteljesülésétől a legmesszebb szakadt. Isten oltalma helyett emberi oltalom alá helyezte magát. A történetnek kétségtelenül van ilyen oldala. Dávid kortársai magában a tényben nem láttak árulást. A Szerző nem ebből a szemszögből nézi az eseményt: Helyes volt-e vagy nem. Isten nem hagyta el Dávidot. Ez a lényeges (1–4).

Ákis Gátban tartja Dávidot és embereit. Ebben az udvariasság mellett némi óvatossági rendszabályt is láthatunk. Dávid tehernek érzi ezt a nagy figyelmességet. Rendkívül udvarias formában és bölcsen fog hozzá a kérdés megoldásához. Nem méltó ő arra, hogy állandóan a király környezetében legyen. Terhelni sem akarja ilyen nagy létszámú vendégsereg ellátásával. A letelepedés iránti kérés szándékát is megpecsételi: végleg Ákis szolgálatában akar maradni. A megoldással kölcsönösen meg lehetnek elégedve. Ákis nagy tehertől mentesül, Dávid pedig szabad mozgáshoz jut. Ákis azonnal teljesítette Dávid kérését. Ez is bizalmának a jele. A 6 v. megjegyzése szerint – ami valószínűleg későbbi korból származó magyarázó betoldás – nem csupán letelepedési engedélyről van szó. Ákis Dávidnak ajándékozta Ciklágot, ami így lett a júdai királyok örökös korona-javadalma. Ciklág (mai neve: Tell el-chuwelfe) kb. 20 km-re feküdt Beérsebától Ék-re, Júda legdélibb részén. Így helyzeténél fogva is alkalmas volt Dávidnak. A 7 v. pontosan meghatározza azt az időt, amit Dávid a filiszteusoknál töltött (5–7).

Úgy tűnik, mintha Dávid portyázásai ötletszerűen kezdődtek volna el. Dávid a déli törzseket akarta megnyerni. Támadásait az őslakók ellen vezette, akik közül az amálekiek Júda legveszélyesebb ellenségei voltak. Dávid tehát roppant veszélyes játékba kezdett. Meg kellett őriznie Ákis bizalmát, ugyanakkor honfitársainak is be kellett bizonyítania, hogy nem lett hűtlen Izráelhez. Dávid kiváló politikusnak bizonyul. De többről van szó. Isten van vele. Ezért nem vesz észre Ákis semmit. A Szerző Dávid brutálisnak nevezhető eljárását is másként ítéli meg. Dávid Isten parancsát hajtja végre (Deut 7:2). Jahve háborúit harcolja idegen földön is (8–12).

1 Sám. XXVIII. RÉSZ - 1 Sám. 28,1–2a. Dávidnak hadba kell vonulni.

Közben Jahve is haladt előre a történelemben és a Dávidnak adott ígérete beteljesítésében. A filiszteusok mozgósítottak Izráel ellen. Elérkezett a nagy leszámolás ideje. Dávid is nehéz helyzetbe került. Ákis oldalán hadba kell vonulnia népe ellen. Most válik nyilvánvalóvá Dávid emberi megoldásának a csődje. Ez a helyzet sokkal súlyosabb veszélyeket rejtett magában, mint Saul üldözése. Dávid udvarias, de kétértelmű választ ad Ákisnak, aki most sem vesz észre semmit. Kitüntető bizalommal – ami Dávidnak éppen nem kívánatos – testőrsége parancsnokává teszi. Az archiszómatophilax, amivel a LXX a sómér leró’si-t fordítja, a ptolemäus-udvarban a testőrség parancsnokának a címe volt. Dávid szakadék szélére került. Beláthatatlan következményekkel jár az is, ha részt vesz az Izráel elleni harcban, de az is, ha kivonja magát. S ha Dávid kétértelmű válaszából az látszik is, hogy a maga részéről az elvi döntést meghozta, mégis nyitva marad a szorongató kérdés: Hogyan talál Dávid, hogyan talál Isten ebből a helyzetből kiutat?!

1 Sám. 28,2b–25. Isten megcselekszi, amit megmondott.

A 2b–25 középpontjában Sámuel szellemének a megkérdezése és a kapott felelet áll. A 3–6 az előzményeket ismerteti. Az élő Sámuelt nem lehet megkérdezni, mert már meghalt. Szellemének a megkérdezése is nehézségekbe ütközik, mert Saul eltávolította (jelentheti a kivégeztetést is) az országból a halottidézőket és jövendőmondókat. A helyzet rendkívül komolyra fordult, a filiszteusok hadereje már Sunemig előrenyomult. Sunem a mai Solem, Issakár területén, Gilboával szemközt a jezréeli síkságon feküdt. A felvonulás gyorsasága, az ellenség számbeli fölénye megrémítette Sault. Jahve elfordult tőle, hiába kérdezte, nem válaszolt. Kétségbeesésében olyan eszközhöz folyamodik, amit korábban maga is a legteljesebb mértékben üldözött (2b–6).

A halottidézés a törvény tilalma és Saul szigorú intézkedései ellenére is megtalálható volt Izráelben. Saul közvetlen környezetében is voltak, akik rögtön ajánlani tudták a legközelebbi lehetőséget. Endór a Hermon északi oldalán, Sunem és a Tábor hegye között feküdt. Mai neve Endur. Az asszony provokációtól tart. Félti életét. Csak Saul esküvése után hajlandó teljesíteni az ismeretlen férfiak kívánságát. Szomorú kettőségnek vagyunk a tanúi. Nehéz eldönteni, melyik a nagyobb bűn: a halottidézés, vagy az, hogy ezt a bűnt a Jahve nevére való esküvéssel palástolják. A halottidézés módjáról nem értesülünk. A Szerző semmiféle különleges eljárásról nem tesz említést. Nem tudunk meg közelebbit az előforduló „szakkifejezésekből” sem, mivel ezek nem annyira a lényeget fedik, mint inkább a be nem avatottak elképzeléseit. Ezért messzemenő következtetéseket nem vonhatunk le belőlük. Az ’ób jelentése: halotti szellem. Az asszony Sámuel szellemét ’elóhímnak nevezi. Az ’elóhím szó gazdag jelentéstartalma lehetővé teszi a halotti-szellem értelmet is. Az asszony ezzel a megjelöléssel azt a különbséget érzékeltette, ami a Sámuel szelleme és más szellemek megjelenése között szembetűnő volt. Azt, akin keresztül a halott szelleme megnyilvánult bacal- vagy bacalat-’ób-nak nevezték. A Szerző a halottidézés tényét nem vonja kétségbe. Az asszony nem csaló, nem is hasbeszélő. Az asszony Sámuel megjelenésekor felismeri Sault, mivel ekkor már a szellemvilággal való érintkezés szférájában van, ahol a legrejtettebb titkok is lelepleződnek. Saul a leírás alapján azonnal hitelesnek ismeri el Sámuel szellemének a megjelenését – amit a következők minden kétséget kizáróan igazolnak –, és teljes hódolattal köszönti (7–14).

Sámuel és Saul között a beszélgetés az asszonyon keresztül történt. Sámuel közvetlenül hallotta Sault, s az asszony beszélő szerveinek a felhasználásával válaszolt. Itt is hangsúlyos, hogy valóságos beszédről van szó. Sámuel Saul eljárását háborgatásnak, nyugalma megzavarásának (2Sám 19:1; Ézs 14:9; 57:2) nevezi. Ez a bevezetés már kellőképpen hangsúlyozza a dolog törvénytelen voltát. Saul szerényen tárja fel helyzetét. Szorult helyzetben van. Isten eltávozott tőle. Azt szeretné tudni, mit kell cselekednie. Sámuel válaszában fokozza Saul tragikus helyzetét, Isten nem csak elhagyta, hanem ellenségévé lett. Azt cselekszi, amit korábban megmondott. Emlékezetébe idézi Isten haragjának az okát is. Meghirdeti az ítéletet: Holnap fiaival együtt meghal, s egész Izráelt a filiszteusok kezébe adja Isten. Ha Sámuel válaszát megvizsgáljuk, a következő eredményre jutunk: Az a beszéd, amit hallunk, igazi prófétai beszéd. Nem jövendőmondás, hanem ítélethirdetés. Bizonyos fenntartásokkal ezért utal ez a hely az újszövetségi „lelkek megítélésének” a problémájára. Sámuel szelleme nem mond mást, mint amit az élő próféta mondott. A többlet csupán annak a meghirdetése, hogy az ítélet másnap bekövetkezik. A halotti szellem, ha „Istentől van” (mint Sámuel), nem mondhat mást, mint ami megegyezik a próféták, az Írás szavaival. Nem lépheti át az Istentől rendelt határokat. Ezért kell Isten népének Istentől kérdezősködni és nem a halotti lelkektől (Ézs 8:19). A halotti lelkek Isten ítéletével szemben nem adhatnak varázsszert. Isten megmondta, mit kíván (Deut 10:12–13). Saulnak is megmondta még az élő Sámuel. Itt is érvényes Jézus szava: „Van Mózesük és prófétáik, hallgassák azokat… Ha Mózesre és a prófétákra nem hallgatnak, az sem győzi meg őket, ha valaki a halottak közül feltámad” (Lk 16:29–31) (15–19).

Sámuel szavai félelmes hatással voltak Saulra. Tartalmát ismerve ezen nem is csodálkozhatunk. A Szerző mély együttértzéssel viseltetik iránta. Ez fejeződik ki az asszony magatartásában is. Isten gyermekeit Isten jogos ítéletei sem mentik fel a részvét és az együttszenvedés alól (20–25). A történet értékelését illetően nincs homályos pont. Saul Endórban tiltott úton járt. Ez a tilalom ma is érvényben van (Ézs 8:19; 57:9; 65:4; Deut 18:11 stb.). Isten a tilalom felállításában az ember javát akarja. A bűnös ember a szellemvilággal való érintkezés során félelmetes démoni erők hatalmába kerülhet. Ha a gyermek megszegi szülei tilalmát és tűzzel kezd játszani, könnyen felgyújthatja a lakást, sőt nagyobb katasztrófa is származhat. Ezért nem szabad áthágni Isten tilalmait. Ennek a negatív jelenségnek egyetlen pozitív értékelése lehet csupán: Az élet, a világ több, mint az anyag. Isten nem a halottaknak, hanem az élőknek Istene. Ezért kell felülvizsgálnunk és alapos tanulmányozásnak alávetnünk azt a felfogásunkat, amit az Ószövetség a halállal, a halál utáni élettel kapcsolatos tanításáról alkottunk magunknak. Ha a Szerző tudósít az endori eseményről, ez csupán azért van, mert nem kételkedik abban, hogy valóban Sámuel jelent meg, s e történetben is Dávid eljövendő királyságának a megerősítését látta, ami – ha fájdalmas események vajúdásán keresztül is – már a küszöbön áll.

1 Sám. XXIX. RÉSZ - 1 Sám. 29,1–11. Isten kimenti Dávidot.

Sámuel első könyvének az utolsó fejezetei sorrendjének a kérdését a 29. fejezet is felveti. A 28:4 szerint a filiszteusok már Sumemnél, a csata színhelyének a közelében vannak, itt pedig még jóval korábbi helyzet tükröződik. A filiszteusok a seregösszevonást az 1Sám 4-ből baljós csengésű Afeknél ejtették meg. Ugyanakkor Izráel a Jezréel-forrásnál, a Gilbóa hegyvonulattól nem messze táborozott. Az anyag elrendezése a Szerzőnek is problémát jelenthetett, s azt a megoldást választotta, amit a legcélravezetőbbnek tartott. Fő szempontja nyilván az lehetett, hogy az 1Sám 31 és a 2Sám 1 eseményei közé már ne kerüljön semmi, hiszen a 1Sám utolsó fejezeteinek a fő eseményét mégis a 31. fejezet adja. A 29–30. fejezet tatalmilag szorosan összetartozik. Amennyiben elfogadjuk, hogy a 28. fejezet a 27. fejezet ellenpárja (az egyik Sault, a másik Dávidot mutatja be a mélyponton), akkor a 29–30. és a 31. fejezetek szerkesztési összefüggését is feltételezhetjük, s ezek is ellentét-párban állnak egymással. Dávidot Isten kiszabadítja bajából. Míg az egyik oldalon Dávid győzelmes harcot vív az amálekiekkel – szabadítást végez –, vagyis Jahve háborúit harcolja, a másik oldalon Saul tragikusan elbukik. Az anyag jelenlegi elrendezése legalább annyira logikus és tanulságos, mint bármilyen más elrendezési kísérlet.

Dávid tehát valóban harcba vonult Ákissal. A filiszteusok Afekben hadiszemlét tartottak. Ezen Ákis serege kötelékében Dávid is jelen volt. Az elütő testalkat és fegyverzet felhívta a filiszteus vezérek figyelmét. Okfejtésük ésszerű. Az ő szemszögükből nézve érthető lenne, ha Dávid a harcban ellenük fordulna. Kis létszámú csapatát nem becsülik le, hiszen arról a Dávidról van szó, akiről azt éneklik, hogy a Saul ezrével szemben tízezret vert meg (1–5).

Ákisnak meg kellett hajolni a többség akarata előtt. Neki személyesen is kényes volt ez az ügy, hiszen ő kívánta Dávidtól, hogy vegyen részt az ütközetben. Ez akkor tűnhetett úgy is Dávid szemében, hogy Ákis nem bízik benne. Most pedig a vezérek a leghatározottabban elküldik. A kínos parancsot személyes bizalma és dicsérete ruhájába csomagolja. Mint barátját inti minden elhamarkodott lépéstől. Dávidnak titkolnia kell örömét. Ezért adja a sértettet. Azt azonban újra láthatjuk, hogy Ákis valóban teljes bizalommal és megbecsüléssel van iránta. Személyes bizalma azonban nem változtat a helyzeten. Dávidnak el kell vonulnia (6–10).

A filiszteusok tehát elindultak a harc színhelyére, Dávid pedig Ciklágba tartott embereivel. A fejezet csattanója a sorok között, a felszínen futó események mögött van. A filiszteusok gondolatait Isten irányította. Így szabadította ki Dávidot a rendkívül kínos helyzetből. A filiszteusok győzhetnek Saul felett, de csak Isten ítéletének az eszközei. Az igazi győztes most is Jahve, aki legyőzte a filiszteusokat, mielőtt csatába mentek, s bármikor legyőzi őket, ha ellenük fordul (11).

1 Sám. XXX. RÉSZ - 1 Sám. 30,1–31. Isten szabadítóvá teszi Dávidot.

A fejezet szorosan kapcsolódik az előzőkhöz. Dávid embereivel „hazafelé” tart. Az út hosszú. Több mint száz km-t kell megtenniük. Nem is sejtik, hogy öröm helyett milyen szomorúság vár rájuk. Az amálekiek jól időzítették a rablóhadjáratot. Azt az időpontot választották, amikor – értesüléseik szerint – a filiszteus haderő elindult Afekből. Úgy tűnik, csak Ciklágot égették fel. Ez érthető. Dávid betörései nyilván kitudódtak. Így álltak bosszút az elszenvedett csapásokért. Az embereket megkímélték. Főleg zsákmányt akartak szerezni. Az amálekiek Egyiptom rabszolga-piacainak egyik fő szállítói voltak (1–2). Dávid embereinek az elkeseredése érthető. A szemet-szemért törvénye most rajtuk csattant. Az elkeseredés megvakítja őket. A csapást látják és nem a lehetőséget. Dávid átéli Izráel nagy vezetői sorsát. Serege az „örök” izráelit képviseli. A jót természetesnek veszik, vagy észre sem veszik. Ha baj szakad rájuk, elcsüggednek, lázadnak. Akár Mózes ellen a pusztában. Meg akarják ölni Dávidot. Pedig ezzel még jobban elrontanák helyzetüket. De erre nem gondolnak. Dávid is megrendült, azonban megtalálja az erőforrást, Jahvét. Az erőmerítés nyilván imádság által történt. Így kap indítást Jahvétól a cselekvésre. Nem elkeseredni kell, hanem cselekedni. Nem a maga feje után megy. Előbb tanácsot kér Jahvétól, aki válaszol és teljes sikert ígér (3–6).

A rablósereg üldözése során is nehézség vetődött fel. Dávid emberei mögött Afektől Ciklágig már hosszú út állt. Egy részük nem tudott átkelni a Beszór patakon. Dávid emberséges. Nem kockáztatja harcosai életét. Bár ez jelentős erőcsökkenést jelentett az ismeretlen ellenséggel szemben, mégis ott hagyta őket, s csak négyszáz emberrel ment tovább. Más nehézség is volt. Csak feltételezett nyomon haladtak. Jahve megsegítette őket. A fosztogató seregben egy egyiptomi szolga beteg lett. Gazdája kegyetlenül sorsára hagyta. Dávid rátalált. Gondozásba veteti és így pontos értesülést szerez, s jó vezetőt kap (9–15).

Az amálekiek már visszatérőben voltak. Teljes biztonságban érezték magukat. Megfeledkeztek a legelemibb óvatossági szabályokról is. De ez Jahve munkája, aki Abigail kérése szerint ostobává tette Dávid ellenségeit. Győzelmet ünnepeltek a pusztulás árnyékában. Dávid maroknyi seregével Júda oroszlánjaként támad az amálekiekre. Az erőviszonyokat tekintve őrültség az, amit Dávid csinált. De csak azzal törődött, amit Jahve mondott: Kezedbe adom őket. A harc a váratlan támadás ellenére is nagyon súlyos és hosszú volt. A 17 v. adata többféleképpen is érthető: hajnaltól estig, alkonyattól másnap estig, hajnaltól másnap estig. Az amáleki sereg nagyságára utal az elmenekült ifjak száma is. A győzelem teljes. Dávid kemény tusában teljesen megsemmisítette a dúló sereget. Méltónak bizonyult arra a hírnévre, amiről a körtáncokban énekeltek. Minden zsákmányt kiragadott az amálekiek kezéből. A ncl gyök a zsoltárok kedvelt kifejezése. Jahvénak azokra a szabadításaira használják, amikkel népét, kegyeseit kiragadja ellenségei kezéből. Dávid nem csak azt szerezte vissza, amit Ciklágból vittek el az amálekiek, hanem mindaz a kezébe került, amit a rablóhadjáratban összeharácsoltak. A „hálás” nép ezt Dávid zsákmányának tekinti, amivel ő rendelkezik (16–20).

Alig múlt el az egyik veszély, rögtön jött a másik. Gonosz és haszontalan emberek azzal a kívánsággal álltak elő, hogy azok, akik nem keltek át a Beszór patakon, ne részesüljenek a zsákmányból, csak feleségeiket és gyermekeiket kapják vissza. Ezzel veszedelmes hangulatot keltettek. Dávid megállta helyét. A győzelem kizárólag Jahvénak köszönhető. Ezért képtelenség, sőt vakmerő lázadás és hálátlanság Jahvéval szemben a felvetett kívánság. Mindenkinek egyenlően kell részesülni a zsákmányból. Ezzel adnak dicsőséget Jahvénak, aki a győzelmet adta. Dávid érvényt tudott szerezni annak, ami Jahve előtt kedves. A Num 31:27 Mózesre vezeti vissza ezt a jogszokást. Feltehetően azért, mert minden olyan törvény, ami Jahve akaratával egyezik, mózesi tekintélyű (21–25).

Dávid ajándékot küldött Júda véneinek, azokra a területekre, ahol bujdosása idején kószált. Öröm és hála ajándék ez, de egyúttal királyságának az útját is egyengeti (26–31).

A történet szemléletesen tárja elénk, hogyan húzza keresztül Jahve ellenségei szándékát. Amikor a legnagyobb biztonságban érzik magukat, akkor tör rájuk. S ha a 28. fejezet tragikus eseményeket hirdet, a 30. fejezet meg világossá teszi: Isten népének van jövendője. Dávid kipróbált vezérré nevelődött Jahve iskolájában. Sok nehéz próbában helytállt. A 28. fejezet a sauli korszak alkonyát, a 30. fejezet pedig egy új, dicsőséges kor hajnalhasadását hirdeti.

1 Sám. XXXI. RÉSZ - 1 Sám. 31,1–13. Izráel vereséget szenved.

A csata színhelyét a 29:1 és a 28:4 adja. Ha a nif. part.-ot figyelembe vesszük, akkor az 1 v. így adható vissza: „Közben a filiszteusok harcban álltak Izráellel” (Hertzberg, 183). A Szerző attól a pillanattól beszél részletesebben az eseményekről, amikor az izráeli haderő megingott. Első pillanatra úgy látszik, mintha a filiszteusok olcsó és gyors győzelmet arattak volna. De ez nem így van. A hosszú harcról már a nif. part. is árulkodik. Ezt bizonyítja a 8 v. is, amely szerint a halottakkal való törődésre, kifosztásukra csak másnap került sor. Úgy látszik, mintha azt is csak másnap tudták volna meg a filiszteusok, hogy Saul is elesett. A csata – keleti szokás szerint –, hajnalban kezdődhetett, s egészen késő éjszakáig tartott. Hatalmas, hősi küzdelem volt, mindkét fél részéről, ami az izráeliek vereségével végződött. A Szerző, érthető módon, külön figyelmet szentel Saul és fiai pusztulásának. Először Saul fiai estek el: Jónátán, Abinádáb és Malkisua. Isbósetről nem esik szó. Talán nem volt jelen. Sault nyílvessző találta el. Ezzel harcképtelenné vált. Nem akart élve a filiszteusok kezébe kerülni, ezért kérte fegyverhordozóját: szúrja le. De az nem mert kezet emelni urára, Jahve felkentjére. A halálba azonban követte. Saulnak ezt a tettét nem lehet általános értelemben vett öngyilkosságnak nevezni. Tragikus életének hősies befejezése ez. Az igazi hősi halál nem adatott meg neki. Halálával nem fejeződött be a harc. Testőrsége az utolsó szál emberig harcolt holtteste felett. A filiszteusok veszteségeiről nem ír a Szerző. Nem jutottak olcsón a győzelemhez (1–7a).

Saul halálának először politikai következményeiről értesülünk. A harctértől északra és keletre eső területek lakossága elmenekült. Tehát ténylegesen csak mostantól kerültek a filiszteusok birtokába. Félreérthetetlen a „Jordánon túl” kifejezés is. De nem kell túlbecsülni. Jábés Gileád pl. biztosan nem tartozott fennhatóságuk alá. Talán csak a fontos átkelő helyekre kell gondolnunk. A közép-palesztínai hegységről nem hallunk. Saul fia, Isbóset – főleg hadvezére, Abnér érdeme révén –, itt a helyzet ura maradt. Ha a filiszteusok igyekeztek volna gyorsan kihasználni a győzelmet, akkor nyilván sokkal súlyosabb helyzetbe jutott volna Izráel (7b).

A filiszteusok diadalünnepet ültek. Saul levágott fejét és fegyvereit körülhordozták országukban. Majd fegyvereit Astóret, fejét Dágon (1Krón 10:10) templomában helyezték el – győzelmi jelül. (Vö. az 1Sám 17:48–54 magyarázatával.) Ez a két szentély feltehetően Bétseánban volt, amelynek falaira – megszégyenítésként – Saul és fiai holttestét felakasztották. Bétseán a Jezréel völgye keleti szélén feküdt. Emlékét a Tell el-Hucn romhalom őrzi. 1921-ben és 1933-ban tárták fel. Eltakarított szeméthegyeiből emelkednek ki az északi és déli lejtőn Dágon és Astóret templomának erős alapfalai. A megállapítások szerint Kr. e. 1000 körül kultuszhelyeivel együtt a földig lerombolták. Dávid megsemmisítő csapással állt bosszút a városon, ahol Izráel első királya holttestét oly csúfosan meggyalázták. A hamuréteg felett semmi sem utal arra, hogy a következő századokban újra betelepítették volna (8–10).

Az utolsó versek a jábés-gileádiak kegyeletes tettét beszélik el. Ezzel mutatták meg Saul iránti hálájukat (11:1kk.). Most tűnik ki, milyen kemény, bátor harcosok voltak. Saul és fiai holttestét megmentik a további szégyentől. A holttestek elégetése nincs megokolva. A Lev 20:14; 21:14 gonosztevők halálos ítéletének megszégyenítő súlyosbításaként írja elő. Itt ellenkező szándékkal történhetett: a meggyalázott holttesteket akarták ily módon megtisztítani és a további megszégyenítéstől megmenteni. Saul pályafutása ott fejeződött be, ahol királyi dicsősége elkezdődött. A csontokat később Dávid helyeztette el Saul őseinek a sírjába (2Sám 21:11–14). (11–13).

A Szerző ugyanazzal a mély emberi érzéssel és részvéttel tudósít Saul haláláról, mint amivel egész életét végigkísérte. Saul tragikus hősként áll előttünk, aki elbukott. Élete s az, ahogyan saját fiát is kész bűntelen-bűnösként halálra adni, görög tragédiába kívánkozik. Tragédiájának a forrása abban van, hogy legnagyobb igyekezete mellett sem találta meg az Isten iránti igazi engedelmességet. Emléke nem lett tradíció-teremtő erővé. Legfeljebb az összetört felkent típusaként jelenik meg. A Krónikás már csak haláláról értesít. A Zsolt 78 és az „Atyák himnusza” (JSir 3:44kk.), pedig teljesen törli emlékét az üdvtörténetből (Noth 340).

Az a reménység, amit Izráel a királyság iránt táplált, súlyos kudarcba fulladt. Ugyanott voltak, mint a királyság felállítása előtt. Sámuel szava hamar beigazolódott: „Ha gonoszul cselekedtek, ti is, királyotok is, elvesztek” (12:35). De a 31. fejezet sötét gyászán áttör a reménysugár. Isten beteljesítette igéjét. Megítélte engedetlen népét. Ez az ítélet mégis a kegyelem záloga. Isten beteljesíti kegyelmes ígéretét is: „Nem veti el az Úr a maga népét, az ő nagy Nevéért” (1Sám 12:22). S ha Saul története azt mutatja meg, milyen mélységekbe vezet a lázadás, az engedetlenség, úgy a következő fejezetekből kitűnik: hogyan dicsőíti meg magát Jahve, engedelmes szolgája, a kiválasztott, felkent és felkészített Dávid által.BR>