Ebben a tarka világban adva volt számomra az egyedül lehetséges út. Tiszta református theologiát kellett tanítani, mert ez a mi történeti hívatásunk, de ugyanakkor bátor, gyökeres, támadó evangélizációt kellett hivatalos egyházi programmkéntt folytatni. Össze kellett fogni az iskolákat és megvetni az alapját, legalább az egyházkerületen belül, egy egységes iskolapolitikának. Képviselni kellett a magyar kálvinizmust a közélet minden vonatkozásában, meg kellett kezdeni a munkát, hogy az egyház maga, vegyen által minden missziói munkát s lassanként a református egyháznak a missziói munka legyen a legnagyobb, legfontosabb és legeredményesebb munkája. Tető alá kellett juttatni a régen megkezdett liturgiai reformot. Kísérletet kellett tenni, hogy nagy, sorsdöntő kérdésekben a magyar református szellemiség az egész országon átzengő módon nyilatkozzék meg. A Protestáns Szemle körül meg kellett szervezni a magyar evangéliumi szellemű értelmiség lelki közösségét. A sok személyes, baráti alapon létesült külföldi kapcsolatot egyházi külpolitikává kellett összefogni s az ökumenikus alakulatokban Magyarország számára méltó helyet szerezni. A sok száz harcban álló csoportot, egyént ki kellett békíteni s egy egységes egyházpolitika számára megteremteni az eszközöket, legelsőbben is asajtóorganumok alakításával. Mindezt csak úgy lehetett végrehajtani, ha sok tehetséges, jóakaratú és odaadó ember összhangzatosan és céltudatosan együttműködik. Szerencsére a Dunamelléken. egy nagyszerű nemzedék jutott vezetőhelyre. Nem mondom, hogy mindezt megcsináltam, még kevésbé, hogy én csináltam. Csak azt mondom, hogy ez volt a munkám Dunamelléken s ez a munka nem fogyatkozott meg, sőt meggyarapodott akkor, amikor 1936-ban, a Baltazár Dezső halála után az Egyetemes Konvent, a Zsinat és a Lelkészegyesület elnöki székébe jutottam. Még egy nagy megduzzadás jelentkezett a feladatokban, midőn a boldog visszacsatolásokkal a magyar református egyház történelmi egysége majdnem helyreállt, s hozzáláttunk, ezt a „majdnem"-et „majd igen"-nek gondolva, egy százados programm megalkotásához.

Theologiai szempontból ez az egész idő így jellemezhető: a kálvinista theologiától indulva a reformátori theologia felé haladtam . Azt nem mondhatom, hogy akármelyiknek felesküdtem volna, de az igaz, hogy mindkettőtől igen értékes indításokat vettem. Most is az a meggyőződésem, hogy a kettő között sokkal kisebb az ellentét, amint maguk is gondolnák. Lényegében mindakettő azonos theologiai világkép, csak az egyik statikai, a másik dynamikai oldalról nézve. - Ha az Isten szuverénitásának gondolatát az Ige főségének gondolatával egybekapcsoljuk, illetve az uralkodó és a beszélő Istenről szóló tanítássá tesszük a theologiát: mindenütt megtaláljuk a történelmi kálvinizmus és a dialektika theologia közös gyökerét. Ez villant fel előttem 1929 nyarán, midőn az Atlanti Oceán túlsó partján egy kis északamerikai fürdőhelyen átolvastam Barth Károly „Christliche Dogmatik"-jának első kötetét, illetve első fogalmazását. Azóta foglalkozom behatóbban a nagy református dokumentációk tanulmányozásával, felújítva, bővítve és rendszeresen kiegészítve exegetikai ismereteimet.

Ha végignézek theologiai pályafutásomon, ezt kell mondanom: nem adatott meg nekem theologiai problémákat elméleti célzattal, tudományos érdekből fejtegetni; legalább is: nem ez volt az életművem. Mindig gyakorlati feladatok előtt állottam s e feladatok becsületes megoldása érdekében végeztem theologiai tanulmányokat erőm teljes megfeszítésével. Ezért sohasem tudtam rendszert adni, de egy hosszú pálya sokféle változása miatt felelnem kellett a keresztyén élet majdnem minden kérdésére. Az, hogy 1914-ben vallástörténeti iskolához tartozó, a humánum alapján álló theologiai rendszert vallottam, szükségképen következett pályámból, helyzetemből, sorsomból. Azért vallottam, mert az igazságot kerestem s akkor is elmondhattam: hittem, azért szóltam. Hogy 1914-ben írt művemben nem található meg az a barthi theologia, amelyet szerzője csak a húszas évek végén vetett papírra, nem lehet hibámul felróni. Az, hogy a Barth theologiájához érkezhettem, logikus következménye volt megelőző theologiai felfogásomban rejlő szükségeknek, dogmatikai erőknek és eleveelrendelt hajíttatásomnak. Ha nem érkeztem volna oda, ez azt jelentené, kiszakadtam az életből és leültem az idők országútján a koldusok közé, míg az úton katonák menetelnek új győzemekre. A theologiának a természetéhez tartozik, hogy minden korszakban újra kifejezi önmagát s ha egy ember két theologia korfordulatát élte át, mind a kettőben meg kell jelennie, - feltéve, hogy egységes gondolkozású.

Még valamit ki kell emelnem az én theologiai felfogásomból. Leszámítva egy néhány dolgozatot, életem irodalmi alkotásainak kilencven százaléka beszédekből és előadásokból áll. A két műfaj, a beszéd és értekezés között lényeges különbség van. Az, hogy az értekezés tisztán a valóságot nézi, minden egyéb melléktekintettől függetlenül; a beszéd azonban hatni akar a hallgatóság lelkületére, akaratára, jellemére. Minden beszéd a pillanat pedagógiája. Ez azt jelenti, hogy egy bizonyos feszültség és ellentét van benne; a beszédben szükséges egy bizonyos beállítás, sokszor merészebb általánosítás, míntegy a kifutó tér biztositása, hogy a lelkeket megrohanó erő felvehesse a maga ellenállhatatlan lendületét. Ezért az ecset kezelése élénkebb és erősebb a beszédnél, mint a tudós fejtegetéseknél.

A beszéd ethikai és logikai igazsága nem az elöfeltételben helyezkedik el, hanem abban a vetületben és rohamban, amellyel meg akarja ragadni a lelkeket. Ezért az előfeltétel mindig elbír egy akkora subjectivitást, amekkorát a tudományos fejtegetés sohasem engedhet meg. Megbír, sőt megkövetel egy bizonyos egyoldalúságot, amit később az elért cél igazol és tesz jogosulttá. Miután igehirdetésnél és előadásnál a mindenkori theologiai világkép csak az a propositio major, amelyben a konkrét kérdés, mint propositio minor helyezkedik el avégből, hogy a beszéd mindenkori célja: az építés, a lelki gyarapodás, az akarat elhatározás megvalósulhasson: megtörténhetik az, hogy a beszédnél olyan propositio majort állítok fel, amelyet nem írnék meg egy tudományos theologiai dolgozatban, mert ezáltal tudok eljutni annak a nagy, erős és sugárzó igazságnak a kifejezésére, amelyért szólani kezdettem. A beszédek theologiáját tehát a skopusban, mint gyüjtőlencsében kell szemlélni s onnan visszamenőleg a fénykúp, a belső idom szerint kell megítélni a kiinduló pontokat. Így megtörténhetik az, hogy valaki, aki nagyon erősen theologiai és ortodox célt akar beszédében elérni, például: hogyan élek és éljek a tényből, hogy Krisztus én helyettem eleget tett : beszéde előfeltételének talán kétharmad részéből olyan fejtegetéseket olvasunk, mint hogyha antropológiai és humanista theologiát vallana, mert jónak látja induktívé, összerakó módszerrel, lépcsőzetesen haladni célja felé. Megtörténhetik, hogy valaki beszédében a bibliai kritika olyan eredményét használja fel, amelyet egy exegetikai értekezésben nem tenne magáévá, de miután ez alkalmas eszköz neki arra, hogy az örökkévaló Ige, a maga isteni fölségében, egyedüliségében és alkalmatosságában megszólaljon, bátran él vele, mert a homiletikának is szól az írás tanácsa: tietek minden, ti meg a Krisztuséi, Krisztus pedig Istené.

Azért hát az a törés, vagy elhajlás, hogy én a vallástörténeti vagy élmény-theologiától negyven év alatt az Ige theologiájához érkeztem, sokkal inkább bizonyítja belső pályám nyílegyenes voltát, mint akülső pálya elhajlását. Ha a külső lett volna egyenes, most a belső lenne görbe. Változó theologiai gondolkozás nagy nemzedékváltásában és korfordulatában egy mindig azonos szellemiség legszentebb meggyőződése és legjobb tudása szerint fejezte ki földi képekben a „mennyei látást", amely iránt nem volt engedetlen. Most visszanézve úgy találja, hogy ezzel ugyanannak az evangéliumnak különböző fordulatait, fokait, árnyalatait fejezte ki, mint ahogy az élet önmagát változásokban és átalakulásokban fejezi ki. A gyönge fűnek nem tehet szemrehányást az érett kalász: te nem vagy búza; a sziklevélnek sem a százados faóriás: te nem vagy tölgy. A művész maga ugyanaz, akkor is, amikor keresi önmagát, amikor mások iskolájában feszeng, mint amikor az öregkor alkotó teljességében a csúcsra érkezve széttekint s alig látja már elődeit és utódait.

Mert nem mi megyünk, hanem vitetünk.

Végigtekintve theologiai pályámon, mindennél világosabban látom a Vezető Kéznek . a nyomait. Mennyit tévedtem, mennyit kerestem és Isten mégis kegyelmesen elvezérelt minden igazságra. Ugy adta a tanácsát és világosságát, ahogy a naponkénti kenyeret: mindíg egy napra és mindíg elégségesen. A Homo Viator, a zarándok ember, e sötét világból így talál haza. Kezében van egy lámpás, amely csak néhány méterre világít; rendesen csak a következő lépést mutatja meg, de azt mindíg megmutatja és mutatja addig, amíg megérkezik. Most már világosan látom, hogy egységes dogmatikai művet nem fogok írni soha, de egységes kis könyv, bármily együgyű, egész életpályám, főként annak belső vonala és belső története. Vargha Gyula pályája végén mondotta el, de a református theologus és igehirdető minden nap újra, meg újra elmondhatja részletekben s a legvégén életére nézve egyetemlegesen, ezt a vallomást: