Kolozsvárt inkább az egyetem felé fordítottam a tekintetemet. Jártam az előadásokra, szorgalmasan jegyeztem, benfentes voltam a könyvtárban, gyors és határozott véleményeket alkottam olyan dolgokról, amelyeket még nem sikerült megértenem sem, nem hogy megtanulnom. Boldogan éreztem a szabadság kiváltságát, csak épen nem tudtam mit csinálni vele. Ösztönszerűleg megéreztem, hogy összes tanáraim között legsúlyosabb egyéniség Böhm Károly, a filozófia professzora. Félelmes tekintélye ránehezedett az egész bölcsészeti fakultásra. Járta róla az a legenda, hogy ezelőtt néhány évvel volt itt egy theologus: Tankó Bélának hívták, aki minden pályadíjat megnyert a filozófiából. Szemináriumi dolgozatát a professzor megdícsérte s úgy beszéltek egymással; mint akik értik egymást. Böhm Károly épen a filozófiai erkölcstan történetét adta elő egyetemi diákpályám első félévében s különös részletességgel tért ki a görög erkölcsi eszmének az újkori bölcselet erkölcsi gondolkozásában jelentkező hatásaira. A theologián nem volt bölcsészettanár; mi az egyetemen hallgattuk ezt a tárgyat és a pedagógiát és az egyetemen kollokváltunk. Igy mentem én is negyed magammal egy korán sötétedő decemberi délután Böhm Károlyhoz kollokválni. A kollokvium lassanként csakugyan kettőnk beszélgetésévé vált; barátaim elmaradtak és csendesen hallgattak; végre Böhm Károly elkérte az indexemet és beírta: kitűnően kollokvált. Amíg nézegette az indexben a személyi adatokat, azt kérdezte: pap akarok-e lenni, azt mondtam: igen. El ne gyepesedjék, mondta Böhm Károly s mikor kiadta az indexemet, kezet is fogott velem. Az volt az első érzésem, hogy a Tankó-legenda alighanem valóság, mert lehetséges a lehetetlen: egy diák megértheti Böhmöt és Böhm észrevehet egy diákot.

Közben kezdett érdekelni Nagy Károly előadása a theologia enciklopédiájáról. Merőben új világ tárult fel előttem. Egyszerre megtudtam, hogy a vallás a lelki életnek egyik alkati tényezője; megtudtam, hogy a vallás az emberi művelődésnek legnagyobb, egységesen összefüggő és szétágazó képződménye; megtudtam, hogy a hit és a kétely, a bizonyosság és kritika roppant párviadala feszíti szét és tartja össze a vallás külső és belső világát; megtudtam, hogy a dogma a vallásos érzés szóbeli kifejezése; az egyház az elhívottak társasága; megtudtam, hogy mi az evangélium és mi a törvény. Láttam, hogy a Jézus vallása hogyan intézményiesül a katholicizmusban és ebből az intézményrendszerből hogy szabadítja fel a reformáció a lelket. Megütött az ilyen tétel: a katholicizmusban az egyházhoz való viszony szabja meg a Krisztushoz való viszonyunkat, a protestan tizmusban a Krisztushoz való viszony szabja meg az, egyházhoz való viszonyunkat. Ezt Schleiermacher mondotta, akinek én addig soha hírét sem hallottam, de most nagyon kezdett érdekelni. Egyszerre azt a megállapítást tettem: szabad, kritikai, tudományos szellem lehet hivő keresztyén, lehet református, lehet pap. Nem sok kellett már ahhoz, hogy ezt a meggyőződésemet így fogalmazzam meg: csak a szabad, kritikai szellem lehet hívő keresztyén, lehet igazi református, lehet igazi pap. Mire az első évet elvégeztem, Kenessey Béla döntés elé állított: mondjam meg, mi akarok lenni, pap vagy tanár? Ha tanár, menjek át a bölcsészeti karra, megadja nekem a theologia az úgynevezett tanárképezdei stipendiumot, épen úgy ingyenes leszek, mint eddig, s tisztán egy dologgal foglalkozhatom, de ne vegyem el a theologusok stipendiumát, ha nem akarok lelkész lenni. Erre a kérdésre határozottan és örömmel feleltem: igen, én pap akarok lenni, belső meggyőződésből és hivatásérzetből. Olyan pap, amilyenné valaki egyáltalán lehet a szubjektív idealizmus böhmi filozófiája alapján, az úgynevezett modern theizmus tanítása mellett. Nem éreztem semmi ellentétet filozófia és theologia között. Ugy jártam a különböző előadásokra, mintha egyetlenegy fakultáson, egyetlenegy tudományos világnézet alapján, egy életpályára készülnék.

Nem ment ilyen könnyen tovább. A következő évben felülkerekedett bennem a társalgó és a közéleti ember. Kialakult egy baráti kör, amely néha okos dolgokról is próbált beszélni, de legtöbb időt a tréfacsinálásra fordította. Ez a baráti kör beleállott az ifjúsági mozgalmakba s ott is tényezővé vált. Választások, pártküzdelmek, főkép pedig az Egyetemi Lapok-ban az akkori divatos újságírás manérjainak lelkes utánzása foglalta le minden időnket. Az egész évben igazi szellemi örömet csak a vallástörténet és vallásbölcsészet tanulmányozása adott és Böhm két előadásaga logika és a görög filozófia története. Elmaradtam a zsidó nyelvből, ráuntam az újszövetségi exegesisre, nem érdekelt az egyháztörténet. Néha Bartók Györggyel, évfolyamtársammal és barátommal komoly beszélgetésbe merültem és sokat tanultam abból, amit ő olvasott és ő tudott. Én keveset olvastam, inkább Ady Lajossal együtt lelkesen utánoztuk, amennyire tőlünk telhetett, az ő Bandi bátyját, aki akkor kezdte Nagyváradon szárnyát bontogatni. A nyári vakáció még segített rajtam, elolvastam a Protestáns Egylet kiadványait: Lang: Dogmatikáját, Baur: Dogmatikatörténetét. Kezem ügyében volt Luther fő műveinek fordítása is, de nem annyira az foglalkoztatott, amit mond, hanem, hogyan mondja. Ettől az időtől kezdve tanulói pályámon tulajdonképen a nyári vakációkat használtam fel önképzésre, a szorgalmi szak eltelt ifjúsági, közéleti és lapszerkesztői időlopással. A harmadik év első felét egészen az Egyetemi Lapoknak szenteltem, mint felelős szerkesztő. Több mint negyven év mulya szomorkás hangulattal nézegetem ezeket az újságokat. Szerkeszti és jórészt Írja egy fiatal ember, aki úgy érzi, mindent meg tudna tanulni és mindent el tudna érni, amire eddig magyar újságíró vitte, de egyetlen cikkén, során nem látszik meg, hogy theologus. Nem képvisel egy világnézetet, egy új meggyőződést, nincs más mértékegysége, mint Tóth Bélának, Kóbor Tamásnak, vagy Ignotusnak; sőt észre lehet rajta venni, hogy eszményképeit A Hét írói gárdájából választja s néhol Heltai, néhol Tóth Béla, néhol Ignotus-utánzatokra ismerünk cikkeiben.

A harmadik év második felét otthon töltöttem el a szülői házban. Az ifjúsági élet, az újságírás, egy súlyos novemberi influenzával kapcsolatban megviselt és elvánnyasztott. Odahaza egy hét alatt rendbejöttem s töretlen erővel láttam hozzá, hogy megírjam a bölcsészeti kar esztétikai pályatételére Vajda János költészete című dolgozatomat. Ugy készültem vele, hogy doktori disszertációnak is elkeljen s nagy örömem volt, mikor Széchy Károly kijelentette: ha egy kicsit megsimítja s „az idegen szavak hánytorgatásában való magatetszelgésével" felhagy, igen jó szigorlati dolgozat lesz belőle.

A harmadév azonban megismertetett a Schweizer Sándor dogmatikájával. Az előadásokat nem hallgattam betegségem és otthonlétem miatt. Mikor bementem kollokválni belőle, egy darabig Nagy Károly kérdezett, azután én hozakodtam elő szégyenkezve és mégis makacsul a magam kérdéseivel. Ebből következett, hogy a 9 órakor megkezdett kollokvium egy órakor még tartott, akkor a professzorom elvitt magához ebédre és rettentő szivarfüstben, alvinci szürke barát mellett, késő délutánig folyt a beszélgetés. Az egész anyagot keresztül-kasul tárgyaltuk s többet tanultam ezen a napon, mint máskor hetekig tartó olvasmányokból. A negyedik éven elhatároztam, hogy a systematikára vetem magam s;elkészítem a doktori értekezésemet a filozófiából. Böhm Károly felvett a szemináriumába és én Spinoza ethikáját választottam. Most már éreztem a téma nehézségét. Amíg én latin szótárral a kezemben próbáltam végigmenni az Ethica more geometrico haladó fejtegetésein, sokszor fogott el kisebbségi érzés s éreztem, hogy az erőfeszítésben a csontjaim is ropognak. Ameddig a filozófia szép lelkeknek való elmefuttatás, avagy költészet: még nem igazi filozófia. A filozofálás nagyon kemény munka, csak az viszi valamire benne, aki keményen; megküzd érette. Azóta is vallom, nem lesz jó theologus az, aki ifjú korában egy-két filozófiai rendszeren át nem küzkötte magát. Jó az embernek, ha igát visel ifjúságában, mondja az Irás.

Az asztalomra tettem Schweizert, Biedermannt, Lipsiust, Pfleiderert. Végig megyek Spinozán - terveztem - Spinoza után jön majd Kant, Kant után Hegel S majd amikor a Schleiermacherból kiinduló dogmatika szálai ezekkel a szálakkal összeérnek, akkor leszek én theologus.

De a püspöknek, Bartók Györgynek titkár és személyi káplán kellett. A fia révén hallott rólam és rám esett a választása. 1903. november 15-én megkezdettem a(segédlelkészi és püspöki titkári szolgálatot. Minden második vasárnap délután kezdődött az én sorom és tartott a következő vasárnap délig. Mikor én voltam a soros, ugyanazt a munkát kellett elvégeznem a püspök helyett, amit a farkasutcai templom másik lelkésze: Herepei Gergely végzett. Közben reggeltől estig szolgálatban kellett állanom egy olyan férfiú mellett, aki páratlan munkabírással és szenvedélyes munkaösztönnel összes kortársai közül messzire kimagaslott. Soha életemben nem láttam adminisztrációt, nem tudtam, mi az iktatókönyv, mi az index, mi az iratjegyzék. Mindezt meg kellett tanulni nagyon gyorsan, mert a gazdámnak nem sok türelme volt vesződni az embereivel. Közben még azt is kijelentette, hogy a rossz kézírás jellemhiba s tisztességes ember szépen ír, tehát rövid idő alatt meg kellett tanulnom a kalligráfiát is.

„Isten veled jobb részem aranyálma
Hű Toldi, Csaba, Isten veletek",

sóhajtottam én is egy kis átmásítással s búcsút vettem Spinozától, Schleiermachertől és Kanttól. Mennyire ismerem ezt a sóhajtást s hányszor szakadt ki belőlem azóta is! Néha írtam egy-egy cikket az egyházi lapokba, néha egy-egy tréfás verset leányismerőseim mulattatására. De ettől kezdve minden időmet lefoglalta az irodai munka és az igehirdetés. Bizony megesett, hogy este 11 órakor kerültem haza az irodából s vettem kezembe azt a kurzust, amelyből másnap kilenc órakor kellett kollokválnom. A mosdótálat megtöltöttem hóval, lefeküdtem az ágyba, állandóan borogattam a fejemet, hogy el ne aludjam s reggel nyolc órára megtanultam úgy, ahogy lehetett, egy-egy félévi anyagot. Elgondolható, mennyit ért az ilyen tanulás!

Annál több örömet okozott az igehirdetés. Elsőéves voltam, amikor először prédikáltam. Molnár Albert, a gyakorlati theologia csodálatos professzora gyöngéden és határozottan megmondotta, hogy belőlem sohasem lesz szónok, de azért ne csüggedjek el, mert értelmes és írni tudó emberre az anyaszentegyháznak mindig szüksége lesz. Én ezt megnyugvással tudomásul vettem. S mikor a Farkas-utcában megkezdtem az igehirdetést, elhatároztam, hogy semmiféle szónoki sikerre nem pályázom, megpróbálom egyszerűen és világosan elmondani azt, amiről nagyon erősen meg vagyok győződve. Észre sem vettem, mások figyelmeztettek reá, hogy egy fél év mulva a farkasutcai templom vasárnap délelőttönként tele volt.

Az akkori világban még senkinek sem jutott volna eszébe, hogy maga csinálja beszédeit. A műveltség és a tanultság arra való volt, hogy az ember keressen és találjon egy jó külföldi predikátort s annak beszédeit gondosan dolgozza át. Az akkori prédikátori tárakban még egy-egy kisebb imádság után is oda volt írva: Lang után szabadon átdolgozva. Nekem is voltak ilyen prédikátoraim. Nagyon nehe zen jutottam hozzájuk, egyiket sem találtam testhezállónak. Végre Kirmss-ben, Schwarz-ban, Rittelmeyerben megnyugodva, elkezdtem átdolgozni a műveiket. De időkímélésből, vagy mondjuk őszintébben, lustaságból, néha magam is írtam egy-egy beszédet. Nem értettem, hogy sokkal szívesebben hallgatták az én beszédeimet, mint a fordításaimat. Csak későre vettem észre, hogy tudok prédikálni magamtól is.

Ez alatt az idő alatt kibontakozott előttem az erdélyi anyaszentegyház élete. Két-három nagy dologról volt akkor szó. A Szász Domokos levegőbe épített alkotásait utólagosan szolid anyagi fundamentummal kellett aláépíteni, a politizálásba belekeveredett egyházi életet meg kellett fegyelmezni, a második budapesti zsinat nevezetes törvényalkotását, amely Erdélyt az anyaországgal szorosabban összekapcsolta, életté kellett változtatni. Közben folyt a harc a Budapestről behozott úgynevezett belmissziós irányzat és az Enyedről eredt, Kovács Ödön által tanított és tanítványaitól mélyített modern theologia között. Erdélynek meg kellett őríznie a maga történelmi jellegét, de le kellett hánynia magáról a vidékiesség és szűkkeblűség kérgét. A theologiának meg kellett szereznie a tekintélyt a többi tudományok respublikájában s az egyháztól íjesztően távolodó értelmiséget vissza kellett vezetni az ősi tűzhelyhez. Minden emberre szükség volt ebben a nagy harcban. Nem lehetett tovább azt sem tétlenül nézni, hogy a kolozsvári theologiai fakultáson a gyakorlati theologiai tanszék már öt esztendeje üres. Az én évfolyamom volt az utolsó, amelyik még hallgatta Molnár Albertet egy félévig; azóta már olyan évjáratok is végigmentek a theologián, akik szakembertől gyakorlati theologiát nem hallgattak. Általában véve a gyakorlati theologiának a közgondolkozásban és a diákok között is kevés becsülete volt. Mindenki úgy hitte, ez az a theologiai tudomány, amelyet mindenki tud. A magától értetődő dolgok elméletének tartották. Nagy Károly fülönfogott és felhívott arra, hogy szerezzem meg a formális képesítést erre a tanszékre, mert rövid időn belül be fogják tölteni. Épen külföldre voltam indulóban, mikor ez a felhívás ért. Először az volt az érzésem, hogy a systematika theologiát felcserélni a gyakorlati theologiával határozottan szellemi visszaesés. Azután felvillant előttem a Schleiermacher ismerős gondolata: a gyakorlati theologia a theologiai tudományok koronája, gyümölcse. Csak jó theologus lehet a gyakorlat igazi embere. Azt már láttam, hogy nem fogok sohasem elefántcsont toronyban elhúzódni s életemet bármilyen elméleti hajlamok mellett is, nem fogom egy könyvtárszobában leélni. Valami felvilágosító küldetést is kezdtem érezni s az volt a benyomásom, hogy ha a modern theologia nagyszerű tanításait világosan megmagyarázom ennek a nemzedéknek, a modern emberek, legalább az értelmesebbje, hivőbbé válik.

Elhatároztam, hogy készülök a gyakorlati theologiára. Berlinben nem volt gyakorlati theologus; az öreg Kleinert inkább ószövetségi exegéta volt; Simons még nem volt rendes tanár s azzal foglalkozott, hogy milyen volt a rajnamenti városok egyházainak élete a XVII. században. Még volt egy fiatal magántanárunk: Freiherr von der Goltz, aki a belmisszió elméletével foglalkozott és hordozott minket a német missziói intézmények meglátogatására. Ha már Berlinben voltam, nem tehettem, hogy ne hallgassam Pfleiderert, Harnackot, Kaftant. De az egész theologiai hallgatást háttérbe szorította a filozófiai és esztétikai érdeklődés, Riehl, Simmel, Dessoir, az esztétikus, Wölfflin a művészettörténész kötötték le minden figyelmemet. Általában a német ethikai idealizmus csodálatos vizein úszott duzzadó vitorlájú fiatal hajóm. Böhm Károlytól segédlelkészségem alatt távol kerültem. Meglazult köztünk a személyes összeköttetés, doktori értekezésem témáját a vele való beszélgetés nélkül választottam ki s ő akkor látta először, amikor nyomtatásban a köteles példányokat benyújtottam. Schopenhauer esztétikája volt a témám. Elhatároztam, hogy magyar nyelven lehetőleg bő és teljes összeállítását adom a Schopenhauer esztétikai világképének s azután írok róla kritikai méltatást. Nem mondom, hogy minden percet jól felhasználtam, de berlini létem második felében keményen dolgoztam s mire hazajöttem, kész volt Schopenhauer esztétikai világképének az összeállítása. Kértem, hogy ne kelljen segédlelkészséget vállalnom. Hazamentem Bánffyhunyadra, a szülői házba s egy év alatt befejeztem a doktori értekezésemet, elkészültem a szóbeli szigorlatra, az aesthetikából, filozófiából és művészettörténetből, és megírtam a magántanári dolgozatomat: Bevezetés a gyakorlati theologiába címmel, megszereztem a habilitációt gyakorlati theologiából és filozófiából Sárospatakon s már 1907 május végén megtörtént az a különös eset, hogy az erdélyi egyházkerület Molnár Albert örökébe a gyakorlati theologia tanszékére egy rendelkezés alatti segédlelkészt választott meg, aki még nem töltötte be a huszonötödik életévét.