M A G A M R Ó L

Nem szeretem az önéletírást, mert sok kísértéssel jár. Az ember csak akkor tud egy témáról írni, ha fontosnak, jelentősnek tartja a kérdést s meg van győződve róla, hogy megoldása érdekli az olvasót. Hogyan állítsa már most magáról valaki, hogy az ő személye, élettörténete fontos és jelentős, amikor annyi ezer fontosabb és jelentősebb személy és dolog van nála. S ha egyszer valaki jelentőséget tulajdonít magának, egy pillanat alatt túl megy a határon; s van-e szánalmasabb ember, amint fosabbnak tartja önmagát a valóságnál?

Azért mégis beszélek szellemi fejlődésem útjáról. Beszélek azért, mert tanúságos ez a pálya: lehet rajta szemléltetni nagy szellemi átalakulásokat. A kísérleti nyúl sem maga fontos, hanem az az élettani törvény, amely rajta és benne megfigyelhető. Rajtam is meg lehet figyelni a XX. század első harmadának nagy színelváltozását.

A G I M N Á Z I U M B A N

Legjobban mindíg a dolgozatírást szerettem. A témától függött a siker. Némelykor olyan bőséggel bugyogott belőlem a mondanivaló, hogy nem győztem tollal, máskor meg a legszörnyűbb sajtolásra sem csöppent semmi, nemhogy csurrant volna. Visszagondolva úgy találom, hogy már gyermekkoromban erős volt bennem az elmélkedési hajlam; például ha gondolatokat kellett írni, nem győztem betelni a témával. Volt bennem egy bizonyos érzelmesség; szerettem arra fele járni, ahol meghatódik, fellelkesedik, mélázik az ember s az már a serdülő korral járt, hogy ez az érzelmesség inkább borongásra hajlott. Roppant szerettem az ötleteket, a talpraesett visszavágást, az epigrammaszerű szentenciát, egy-egy aforizmáért elmentem volna a hetedik határba s egészen kezdetleges elmésségek úgy belém tapadtak, mint a bojtorján. Ilyeneket tudtam legkevésbbé termelni, pedig ilyenekre vágytam leginkább. Azután nagyon szerettem a színes, tarka stilust. VI. gimnazista koromban, mikor először mentem ki Ketesdre prédikálni, magam írtam egy beszédet. Gyöngyössy Sámuelnek egyik beszédét dolgoztam át, cifráztam ki még jobban, mert eredetiben kissé szürkének találtam. A beszéd címe: Uj paradicsom és Pósa bácsi ismeretes versének egy-egy strófájával végződött az első és második rész is: a „Mennyben lakó én Istenem"-nek később dicséretté előléptetett két szakaszával. Mindíg nagyon fogékony voltam új benyomások iránt s társaimhoz képest elég gyorsan tanultam. Ezenkívül még csak annyit mondhatok el, hogy mérhetetlenül szerettem társalogni és ábrándozni. Pedig ez meglehetős ellentétes foglalkozás; az egyikhez társ kell, a másikhoz egyedüllét. Képességeim közül - ha voltak s amicsodásak voltak - azt hiszem, legfejlettebb volt a képzelet. Sok hasznát és sok kárát láttam a túlságosan fejlett képzeletnek életem egész során át.

Egészen kis diákkoromtól kezdve öntudatosan tanárnak készültem, még pedig irodalomtanárnak. V. gimnazista korom óta rendszeresen kivonatoltam olvasmányaimat s elég botor fővel mindíg korábban kaptam bele a nagy olvasmányokba, mint ahogy megértem volna reá. Hatodik gimnazista koromban olvastam el a Faustot, az Elveszett paradicsomot, a Századok legendáját, Dantét, Kemény regényeit. A hetedik gimnázium elvégzése után láttam hozzá, hogy végig törjem magam Lewes György filozófiatörténetén.

Azt hiszem, akkor az irodalomtanulás mégis csak ürügy volt. Alighanem író, vagy költő akartam lenni csak resteltem bevallani. Próbáltam verseket írni, aránylag keveset; lapot szerkesztettem, azt elkobozták és kettes magaviselet lett az eredménye; de másféle kifejezési módot nem próbálgattam soha. Színész nem akartam lenni s nem szívesen szavaltam, pedig akkor minden jeles diáknak ez szinte köteles kedvtelése volt. A Tanulók Lapja pályázatot hirdetett különféle irodalmi műfajokra; én egy értekezést írtam Vergiliusról s az Aeneisból néhány száz sort lefordítottam Baksaytól ihletett alexandrinusokban. Ugy emlékszem, a pályadíjat Oláh Gábor, Földes Imre és Farkas Imre vitték el, én dícséretet nyertem. Mikor az érettségire készültem, akkor készült tanári szakvizsgájára a leánytestvérem vőlegénye. Társalkodó ember volt, aki nem szeretett egyedül tanulni. Együtt vettük át az irodalomtörténetet, ő a tanári szakvizsgára, én az érettségire. Itéletei természetesen érettebbek és megállapodottabbak lehettek, mint az enyémek, bár én akkor körömszakadtáig vitattam a magamét, azonban a magyar irodalom anyagából, főképen a régi magyar irodalom termékeiből, én többet olvastam, mint ő.

Alig vártam már, hogy fölvegyenek az Eötvös - kollégiumba. Egy-két barátomtól hallottam az ottani életről s mérhetetlenül vágyakoztam utána. Be is adtam a folyamodványomat összes mellékleteivel együtt s mint aki biztos a dolgában, vártam a jó választ. Augusztus elején kaptam a hírt, hogy nem vettek fel. Mit csináljak most?

Az erdélyi református magyar ember élete szorosan össze van forrva az egyház életével. Az én rokonságomban, ha fel tudtam számítani ötven tanult embert, ebből negyvenöt bizonyára pap volt, kettő tanító és három tanár. Az egész láthatáron nem lehetett volna a családunkban találni egyetlenegy jogászt, mérnököt, vagy orvost. Arról, hogy jogásznak menjek, szó sem lehetett; szüleim a züllés első jelének tekintették volna. Orvosnak szívesen mentem volna, de nem bírtam a vér látását, egészségtanórán is rosszul lettem, amikor a vérkeringést magyarázták. Csak a között választhattam, hogy pap legyek, vagy tanár s elhatároztam, hogy mind a kettő leszek.

Megyek papnak, mert ez illik a család tisztes hagyományaihoz; megszerzem, a tanári oklevelet, mert erre különös kedvem van. A kettőt együtt elvégezhetem hat év alatt. Ha a theologiát végzem, nem kell katonának mennem, ez egy esztendei megtakarítás; tulajdonképpen egy esztendei ráadással két oklevelem van s a theologia elvégzésével alighanem külföldi stipendiumhoz is hozzájutok. Bár a határidő eltelt, édesapám bevitte a folyamodványomat Kolozsvárra, bemutatta Kenessey Béla igazgatónak s azzal jött vissza, hogy felvettek a theologiára ingyenes helyre. Igy lettem theologus.